Előadó: Wilson, Steven
Kiadó: K-Scope Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 83:02
Értékelés: 5/5
Steven Wilson az elmúlt években az egyik legkiemelkedőbb névként bukkan fel azon műfajok kis tengerében, amelyeken keresztül alkot, leginkább mégis a modern progresszívek, a Porcupine Tree frontembereként ismerik. A britek a progresszív rock vonalából az egyik ritka zenekarként törtek be az „autotune-olt” tinicsillagok és az átlagos, elektronikusan gyártott beatek közé, és felébresztették a zenei függők vagy 30 éve szunnyadó reményét egy élő, népszerű (progresszív) zenei színtér iránt, ahol a minőség magától értetődő. Csakhogy Steven Wilsont kizárólag a Porcupine Tree-n keresztül bemutatni végtelenül lebecsülő dolog: a zseniális autodidakta gitáros és hangmérnök messze túlnő a Porcupine Tree-vel való szűklátókörű azonosításon. Számtalan projektjében mérhetetlen tudást mutat meg, akár a gitárjáról, a hangjáról, akár a hangzás megformálásáról, a masterelésről és a keverésről van szó, hiszen soha, de soha nem marad meg a hetvenes évek retró hangzásának keretei között, hanem a drone-ból, a poszt-punkból, a pszichedelikából, a keményebb metálirányzatokból, a shoegaze-ből, természetesen a jazzből, sőt végül még a popból is meríti a hatásait. Ezt igazolják a projektjei is: a Porcupine Tree a progresszív rock modern értelmezése, a Blackfield melankolikus popos beütést kap és háromperces „slágereket”, a No-Man Wilson pszichedelikus, kozmikus zeneképéhez áll közel, a Bass Communion súlyos basszusokkal és egyetlen eltorzított, elmosódott hang ismétlésével van átitatva, ami a drone-hangzás egész lényege, néhány további projektjében pedig az is megmutatkozik, mennyire vonzódik az olyan zenekarokhoz, mint a The Cure és a My Bloody Valentine (a Wilson-féle feldolgozásprojektekben Wilson újraértelmezi a poszt-punk The Cure „A Forest” című számát, a shoegaze pedig nagy szerepet kap Steve debütáló szólólemezén, az „Insurgentes”-en). Közvetve, öntanuló producerként Wilson neve még több albumon feltűnik, mint az elsődleges projektjeiben, hiszen az utóbbi években a progresszív színtér egyik messze legkeresettebb hangmágusa. Éppen ezért csak a szólóalbumon keresztül ismerhetjük meg igazán a zsenijét, a teljesen saját hatásaival, saját produkciójával, saját érzéseivel és (zenei) vágyaival.
Pontosan ezt mondta Steven Wilson az utóbbi interjúkban is, amikor arról kérdezték, hogyan látja második szólólemezét, a „Grace for Drowning”-ot. Az első, az „Insurgentes” viszonylagos sikert aratott a progresszív zene kedvelői és a többi zenei kíváncsi között is, hiszen maga az album jóval kevesebb progresszív rock hatást tartalmaz, mint ahogy az várható volna. Wilson szerint akkoriban leginkább a shoegaze és a poszt-punk hatása alatt állt, ami a lemez dalainak ambient megformálásán keresztül könnyedén érthető. Az interjúkban ugyanezt állítja a „Grace for Drowning”-ról is: mivel az utóbbi időben hangzásilag újradolgozta a progresszív rock egyik legnagyobb együttesének, a King Crimsonnak a diszkográfiáját, logikusnak tartja, hogy az új albumához éppen náluk merített a legtöbb ihletet (egyébként Wilsont már régóta Frippel hasonlítják össze, főleg a szokatlan akkordok és szólók miatt, amelyek valamiféle antimelódiára és disszonanciára épülnek). Közben, ahogy említettük, arról beszél, hogy a szólóprojektben végre korlátlan a vágyait és ötleteit illetően, hiszen a zenekaraiban sokszor a tagok harmóniája és szimbiózisa hozza létre a dalokat (Wilson utal rá, hogy valaki a Porcupine Tree-ben nem szereti a jazzt, a Blackfieldben Aviv rá van tüzelve a háromperces popszerkezetekre stb.). Ugyanakkor az évek alatt már olyan hírnévre tett szert, hogy könnyedén megtalálja az adott dalhoz vagy hangszerhez pontosan megfelelő zenészt, és ezzel a brit nagy vezetőnek és mindent átfogó karmesternek is megmutatkozott, aki a „Grace for Drowning”-nál előbb volt az, és csak azután zenész.
A „Grace for Drowning”, amelyen több mint 10 zenész működik közre, két részre oszlik – „Deform to Form a Star” és „Like Dust I Have Cleared From My Eye” –, a csak a Deluxe kiadáshoz járó bónuszlemez pedig egy harmadik részt is tartalmaz „The Map” címmel (demófelvételekkel és olyan számokkal, amelyeket Wilson kihagyott az első két rész koncepciójából). Az első dolog, amit az első hallgatáskor észreveszünk, egyfajta ingadozás: a feszültség és a sötétség furcsán hullámzó erősödése és csökkenése, az eltorzított atonalitás és a gyönyörű melankolikus harmóniák látszólag esetlen táncolása, és a végeredmény, amikor az egész valahogy szétesően szól, és kifejezetten pszichofizikai kellemetlenséget kelt a hallgatóban. Az átmenetek a dalok között megzavarnak, kibillentenek, kizökkentenek a hallgatói hangulatból – legalábbis első pillantásra így tűnik. Ha mélyebbre ásunk, éppen ez a megközelítés álcázza zseniálisan azt a rendkívül vékony vörös fonalat, amelyet Steven Wilson áthúz a fülünkön, miközben folyamatosan tűvel szurkál a dobhártyánkba. Ez hat ilyen erősen a tudattalan, nem kognitív énünkre, megtalálja azokat az érzelmeket és hangulatokat, amelyekről meg voltunk győződve, hogy nem léteznek, és neurológiai pályákon át elküldi őket a végtagjainkig – amikor ugyanis végleg megbékélünk azzal, hogy nem hétköznapi albumról van szó, ezért szokatlan hallgatót követel, akkor kezdjük igazán élvezni Wilson egész zsenijét. Egyúttal ez a megközelítés teljesen személyes, steve-i, és arra mutat rá, amiről korábban írtam: a zenész személyes ingadozására a műfajok, a preferenciák, a zenei korszakok és a pillanatnyi hatások között. A King Crimson már egy ilyen hatás, ami a leginkább a hihetetlen instrumentálisban, a hetvenes évek, már akkor is a korát megelőző Crimsonjának rendkívül modern értelmezésében, a „Sectarian”-ben válik nyilvánvalóvá. A „frippes” gitárriffek és futamok, a orgonával létrehozott felülmúlhatatlan csúcspont, valamint Elton Dean (a canterburyi legenda, a Soft Machine szaxofonosa) utódja, Theo Travis sötét, helyenként free-jazzes szopránszaxofonja az alapképlet az eklektikus King Crimson-világ ambient-skizofrén tájainak eléréséhez. A „Sectarian” előtt még a „Deform to Form a Star” részben a kétperces címadó szám vezet minket, atmoszférikusan gyönyörű, melankolikusan popos hangvételű duett Rudess zongorája és Wilson között, aki popdalosan „lalalázik” a mikrofonba. A „Sectarian”-nel ellentétben itt tehát a „Grace for Drowning” a rádiós popdal alapképletét adja, az eredmény azonban egészen más, valami teljesen sajátos szereppel, ami önmagában is vészjóslóan, feszülten hat, mint a közelgő apokaliptikus vihar előjele. Komolyan – Wilson a popdalokkal sem viccel. Vagy dúr akkordot játszik.
Néha úgy érezzük, Wilson enyhén szólva játszik velünk. Nem azt a macska-egér játékot, inkább azt, hogy próbára teszi a hallgatót, végigcsinálja-e a teljes játékot és csatlakozik-e hozzá, a végén pedig őszintén elmosolyodik és kezet csap vele. Mert ha a „Grace for Drowning” a popdal álarcát viselő apokaliptikus vihar előtti csend volt, akkor a „Deform to Form a Star” legalábbis stílusában egy újabb, ugyanilyen wilsoni álarcosbál. Ezúttal ugyanis felveszi a zenei egész összes ismert progresszív formáját, a szabálytalan ritmusokat, az időn kívüli törést, az epikus hosszúságot, a „King Crimson-os” fogásokat (végül is a számban Tony Levin játszik basszusgitáron), és popdalt csinál belőle. Travis free-jazzes klarinétjával, prog-metálos gitárriffel és szólóval, kísérleti dimenziójú drone-zajokkal. Mikor tudtál utoljára végigfütyülni egy kísérleti progresszív rock számot?
A műfaji szinesztéziának tehát se vége, se hossza. Bár kisebb mértékben, az első rész következő számaiban sorra megjelennek a fent említett hatások – például a poszt-punk az ötödik számban, a „Postcard”-ban, aztán a sötét gregorián áriák a „Raider Prelude”-ban, a bevezetőben egy jó 23 perces dalhoz, a „Raider”-hez, ami egyébként a második rész utolsó előtti száma, és így tovább. Meg kell említeni a „Remainder the Black Dog”-ot is, az első promóciós számot, amely a „Grace for Drowning” megjelenése előtt került ki, ez is egyedi keveréke a rengeteg műfajnak, a külön hangszerek szokatlan átmeneteinek (ebben Nick Beggs jár az élen a Chapman stick basszusgitáron) és a Genesis gitárhősének, Steve Hackettnek a gitárszólójának.
A „Like Dust I Have Cleared From My Eye” más stílusban indul, mint az első rész – ezúttal a skizofrénia elsősorban Wilson szövegírói tolla tintáján folyik át, nem a gitáreffektek és (anti)melódiák hangfüggönyein (bár ezekből ezúttal sincs sokkal kevesebb) és az általános zenei kakofóniákon keresztül. Az „Index” egy kényszerbetegséggel élő sorozatgyilkos története, aki emberek és múltjuk gyűjtője, a motívum pedig nem először bukkan fel Wilson zenéjében. Ő maga azt mondja, rajongásig érdekli őket, és falja a róluk szóló történeteket és profilokat. Instrumentálisan a legkülönfélébb poszt-rockos mintákkal támasztja alá a szövegét, amelyek ezekben a műfaji számokban valahogy ráülnek az instrumentálisra – furcsa zajok, meghatározhatatlan hangok és hasonló morzsák és szilánkok, mátrixszal készítve, amelyek egyébként a zenei kontextuson kívül léteznek. A második rész azonos című számát a „Track One” követi, de a „Raider II” az a szám, nem is szám, egy egész odüsszeia a delphoi „Ismerd meg önmagad” jegyében, az emberi elme pókhálóin át, ami talán nem csak a második rész, hanem az egész „Grace for Drowning” lényege – összefoglalja ugyanis az egész lemezt, ezzel pedig Wilson teljes munkásságát és azt a szándékát, hogy hatni akarjon az emberi agy tudattalan jobb és kognitív bal féltekéjének pszichofizikájára (a kérdés persze az, hogy ez valóban a szándéka-e, de nem tehetünk mást, el kell veszni Wilson számszerkezeteinek számmisztikájában). Ezúttal is ott a sorozatgyilkos-motívum, így a zene skizofrén jellege, amelyet Wilson olyan fenomenálisan meghatároz, sőt megszemélyesít és ilyen jelzővel ruház fel, legalább részben garantált, igazolja pedig azt az ingadozást és hullámzást is, ami az albumon jelen van. Ezúttal inkább a sorozatgyilkossá tévő tettek helyett a „miértre” összpontosít ezeknél a tetteknél, és instrumentálisan próbálja bemutatni a tudatát – ez többnyire felülmúlhatatlanul sikerül neki a drone zene hatásával, ami a szám epikusságában is segít. Ezt támasztja alá az is, hogy Wilson az album második részének készítése közben a Bass Communion új albumát, a „Cenotaph”-ot is készítette, ez azonban inkább több, mint véletlen, hiszen a drone zenén keresztül Wilson könnyebben tárja fel és mutatja meg meggyőzően a számtalan neurológiai pókháló belső labirintusát, amelyek önállóak, függetlenek és elszakadtak a valóságtól, a sorozatgyilkos szétesett elméjében élnek. Következésképpen a szám is pontosan így néz ki – szétesve, nem zavarosan, hanem szándékosan elvágva a tér és idő valós érzékelésétől, amelyek a zenéhez tartoznak, nyilvánvaló kezdet és vég nélkül, kaotikus rend, rendezett káosz, ahogy tetszik. Éppen ezért van a „Raider II”-nek ilyen erős hatása a hallgatóra. Közvetlenül az agy hangzó modelljeként született, az elme valamiféle hangtükreként, mintha Wilson az agy röntgenfelvételén hangjegyeket látott volna és eljátszotta volna őket, így már a legelején közvetlen kapcsolatot teremt az elme és a zene között. És ez a kapcsolat az elme és a zene között soha nem bomlik fel, soha nem szakad el, amit a hallgató is érez, sőt a zenén mint közvetítőn keresztül maga is összekapcsolódik a sorozatgyilkos elméjével. És sosem számítana rá, hogy egy ilyen sötét és empatikus elmébe való betekintés ilyen extázist okozhat.
Az albumot a második rész azonos című száma, a „Like Dust I Have Cleared From My Eye” zárja. Wilson kilép a széteső és romboló elme skizofrén pszichedéliájából, és visszatér a hétköznapi halandók világába, bár nem „valós” talajra lép, hanem valahogy fölötte lebeg, éteri vokálokkal és gyengéd orgonahanggal, lassú, lüktető dobokkal, és egy gitárdallammal, ami a változatosság kedvéért nem hangzik sötéten, csak gyönyörűen szomorúan és melankolikusan, „blackfieldesen”. Ha véletlenül megszerzed az album Deluxe verzióját, az extázist még egy kicsit meghosszabbíthatod, mert a koncepcióból kimaradt három szám mellett még három demófelvételt, három „pre-mixet”, ötletet kapsz (pre-Raider, pre-Raider II és pre-Remainder The Black Dog), amelyek még jobban betekintést engednek Wilson elméjébe és a zene születésének folyamatába nála. Az első három szám mindenképpen folytatja az elsődleges album első két részének minőségét, a két legjobb dal vázlata pedig még eredetibben és az igazi Wilsonhoz közelebb szól, hiszen még a produkció előtt készültek, amely úgy van megcsinálva, hogy a számok progresszívebb rockosan szóljanak, bár még mindig egyedien Wilsonra vallóan, éppen ezért viszont azt mutatják, hogy a szerelme inkább a droneban, a poszt-punkban és hasonló műfajokban rejtőzik, mint a progban, és csak ezek fúziója hozza el a progresszív rockot, ahogy Steven Wilson érti és mindvégig a fejében hordozza.
A „Grace for Drowning” nem progresszív rockalbum. A „Grace for Drowning” egyáltalán nem zenei album per se. A „Grace for Drowning” egész egyszerűen művészet. Hangok, betűk és végül képek művészete. És ha a görögök istenként tisztelték a művészeket, és Eric Clapton (állítólag) isten volna, akkor ő Poszeidón lenne; Zeusz ugyanis Steven Wilson.
Felállás
Steven Wilson – zongora, elektromos gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek
Jordan Rudess – zongora
Steve Hackett – elektromos gitár
Sand Snowman – akusztikus gitár
Tony Levin – basszusgitár, stick basszusgitár
Trey Gunn – basszusgitár, Warr gitár
Nick Beggs – basszusgitár, stick basszusgitár
Markus Reuter – U8 gitár
Nic France – dob
Pat Mastelotto – dob
Theo Travis – szaxofon, klarinét, fuvola
Ben Castle – klarinét
London Session Orchestra – vonósok
Dave Stewart – vonósok
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. lemez: Deform to Form a Star
1. „Grace for Drowning” 2:06
2. „Sectarian” 7:41
3. „Deform to Form a Star” 7:51
4. „No Part of Me” 5:45
5. „Postcard” 4:29
6. „Raider Prelude” 2:23
7. „Remainder the Black Dog” 9:27
2. lemez: Like Dust I Have Cleared from My Eye
1. „Belle de Jour” 2:59
2. „Index” 4:49
3. „Track One” 4:16
4. „Raider II” 23:21
5. „Like Dust I Have Cleared from My Eye” 8:01
3. lemez: The Map (Deluxe Edition)
1. „Home in Negative” 3:00
2. „Fluid Tap” 5:45
3. „The Map” 3:30
4. „Raider Acceleration” 6:15
5. „Black Dog Throwbacks” 2:30
6. „Raider II (Demo Version)” 21:15
