Gotthard diadalmenete Cesenában (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Vidia Rock Club / San Vittore (Cesena) / Olaszország
A koncert dátuma: 2009. október 24.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 20,00€

Alig telt el másfél év, és a svájci hard rockerek, a Gotthard máris előálltak egy új lemezzel, ez a „Need To Believe” (2009) – a RockLine-recenziót ITT olvashatod. Új év, új lemez, új turné! Így megy ez, ha a zenekarban minden úgy működik, ahogy kell: rendben van a pénzügyi helyzet, összetart a banda, megvan az ihlet. A társaság formája tehát a csúcson van. A srácok úgy döntöttek, hogy a „Need To Believe”-turné első szakaszát délen, Olaszországban kezdik, aztán lassan haladnak észak felé Európában, a záró koncertek pedig 2010 februárjában lesznek Skandináviában. A második állomás Cesena közelében volt, Ravennától délre, egy isten háta mögötti falucskában, San Vittoréban. Itt található a Vidia klub. Amikor leparkolsz mellette, az az érzésed, hogy egy nagyobb lakóházban jársz, melynek tulajdonosa úgy döntött, jó bulit csap a nappalijában. Mégis. Kint áll a turnébusz, sőt még egy pótkocsi is a felszerelésnek. A koncert tehát biztosan lesz. A klub előtt végig nagy volt a nyüzsgés. Már akkor, amikor megérkeztem, vagyis délután fél hét tájban, gyülekeztek a rajongók, és a zárt ajtók előtt élénk eszmecserével ütötték el az időt, igazi olasz módra. A már amúgy is jókedvű tömeget a várakozás közben különösen feldobta, hogy a Gotthard tagjai kijöttek a turnébuszból, és osztottak pár autogramot a türelmetlen rajongóknak.

Nyolckor kinyitnak a klub kapui, fél kilenckor pedig már a Markonee olasz zenekar áll a színpadon. Először is az első meglepetésről: maga a koncertterem. Kiváló az akusztikája, és tekintélyes méretű, összesen úgy 500 fejet fogad be. Ha nem akarsz a nézőtéren tülekedni, kereshetsz magadnak helyet a „lépcsőzetesen” kialakított szegélyen, ahol ülőhelyek is vannak, az egész pedig afféle tribünként funkcionál. A lényeg viszont az akusztika és a színpad. Utóbbi elég mély és elég széles: mély annyira, hogy a dob jócskán hátrébb kerülhet, széles annyira, hogy a zenekar, még ha szextett is, kényelmesen kifuthat a játékban. A klub hangzása is remek. Bárhol állsz a nézőtér fölött, magával ragad a hang. A nézőtéren is, bár ott a hangzás tisztasága nem mindig garantált. A Markonee régi ismerősünk. Amióta a RockLine jár a Bologna Rock City ügynökség szervezte koncertekre, ami lassan egy jó három éve, a közepes méretű hard rock zenekarok fellépését általában a bolognai Markonee nyitja. Egy héttel korábban Bolognában láttuk őket az Over The Rainbow előtt, most pedig a Gotthard-est nyitányát is ők vitték.

A Markonee folyamatosan fejlődik, minden tekintetben. Kiválóan összeszokott csapat. És ha tömve a terem, a zenekar a színpadon is rendesen berobban. A srácok idén szerződtek az Escape Musichoz, épp most adták ki friss lemezüket, a „See The Thunder”-t, ez a második, és a koncerten alaposan be is mutatták. Ezek a férfiak alapvetően olyan dalokat írnak, amelyek mintha a Gotthard-rajongókra lennének szabva, így most kiváló választásnak bizonyultak. A remek hangzás mellett remek fellépéssel, átélt színpadi játékkal nynyűgöztek le, a sikert pedig az énekes, Gabrielle Gozzi kiváló napi formája koronázta meg! A repertoárból érdemes kiemelni a Women & Whiskey című dalt, amely a melodikus hard rock kacér jegyeit viseli, és amelyben egy érdekes, harmonizált gitárriff viszi a prímet; olyan érzést kelt a hallgatóban, hogy valami mást hall, nem feltétlenül a lerágott csontot. A reményteljes srácok a klubot, amely nagyjából kétharmadáig telt meg, a Foreigner-feldolgozással, a Dirty White Boyjal is melegítették, és persze olajat öntöttek a tűzre a Divlje Jagode klasszikusával, a Motorival, amelyet az ő változatukban a refrén úgy ad elő, hogy a „Motori” helyett „Markonee” hangzik. Érdekes trükk, remélem, Zele Lipovačát és társait értesítették róla. 40 perc kiváló játék, a Markonee eddigi legjobb produkciója, amelynek tanúja voltam.

 21.30-kor a Gotthard lép színpadra. A zenekar azon európai bandák közé tartozik, amelyek pályája kicsit másképp alakult, mint mondjuk a Wingeré, a House Of Lordsé, a Firehouse-é, a Giantéé vagy a Hardline-é. A Gotthard az azonos című albummal tűnt fel 1992-ben, olyan időkben, amelyek már nem kedveztek a melodikus hard rock üzenetének. Még ha akkor sikerült volna is írniuk egy örökzöld slágert, mint a említett zenekarok, nem értek volna el sokat. A hard rock bandák azon seregével szemben, amelyek a grunge-járvány megjelenésekor bedobták a törülközőt, mindössze két-három kiadott lemez és kereskedelmi siker után, a Gotthard igazi melósokként makacsul kitartott a kilencvenes években, és edződött. Így értek egyik lemezről a másikra. Az utolsó három egyenrangú minőségi szintet képvisel, különböznek egymástól, de csak árnyalatnyi a különbség. Ezekkel a Gotthard kereskedelmileg is elégedettséget keltő pozíciót vívott ki, kiszélesítette a rajongótáborát, és így végre eljött az ideje, hogy learassa, amit vetett.

A Gotthardot ma a számos zenekartól az is megkülönbözteti, hogy nem allűrös, és rendkívül közvetlen a rajongókkal. A zenekar azt is megszokta, hogy kisebb klubokban lép fel, és teljesen oldott, hiszen a múltban a kínálat tekintetében még sok rosszabbat is megtapasztalt. Ezt pedig mindig sportszerűen viselte. Ezúttal is zsúfolásig megtelt a klub, szó szerint forrt a levegő, bárhová néztél.

A srácok a repertoár egyharmadát az új „Need To Believe” lemeznek szentelték, ami az egyetlen helyes lépés, hiszen karrierjük egyik legjobb albumáról van szó. Közéjük ékelték a régebbi lemezek dalait, amelyek a rajongók körében továbbra is nagy kedvencek. Érdekes, hogy az új album nyitódalát, a Shangri-La-t a koncert második feléig tartogatták, és az Unspoken Wordsszel csaptak le, a „Need To Believe” második dalával. Elmondhatom, hogy az első pillanattól kiváló, kiegyensúlyozott volt a hangzás a klubban. Intim hangulat, ahol az első sorokban egészen közel kerülhettél a tagokhoz, az énekes, Steve Lee pedig végig kezet fogott a megvadult közönséggel. A Gotthard a zenei kínálat mellett azzal is megnyerte magának az olaszokat, hogy a tagság fele folyékonyan beszél olaszul. Köztük az énekes is, így a Gotthard a dalok között teljesen olaszul kommunikált. A közönség rajongásával a zenekar iránt meglepett. Ha az új album dalai még nem is „ültek be” teljesen, hiszen a hivatalos megjelenés és a turné között alig telt el egy jó hónap, a régebbi dalok refrénjeit, mint a Gone To Far, a Top Of The World, a Sister Moon, a népszerű Hush – amelyet a Gotthardnak idén a francia koncertállomásokon a Deep Purple-lel együtt kötelezően ki kell húznia a setlistből –, a Now, és különösen a záró mega bombát, a Lift U Up-ot, amely felrobbantotta a klub tetejét, mennydörgően énekelte a publikum.

A Gotthard hivatalosan kvintett, hatodik tagként azonban a koncerteken és a stúdióban is végig segíti őket Nicolo Fragile billentyűs. A színpadon a figyelem zömét a kiváló Steve Lee viszi el, aki első osztályú klasszikus hard rock hangot ad, olyat, amilyet Jon Bon Jovi már rég elveszített, mint maga a Bon Jovi ihletforrása; a Gotthard pedig legalábbis Európában ma azt az űrt tölti ki, amely az új Bon Jovi-albumok erőltetett és kifulladt felvételei nyomán keletkezett. Steve Lee kiváló színpadi figura is, fenomenális összekötő. A kacér tekintetű, kecses mozgású férfi keményen a kezében tartotta az összes szálat, és a közönség szó szerint a tenyeréből evett a koncert alatt. Néhány magasba törő „scream”, és itt vagyunk. A libabőr sem marad el. Főleg akkor, amikor a Gotthard nekilát az album fantasztikus címadó dalának, amely a tökéletes refrénnel megbabonázta a termet.

A középső részben csak Leo Leoni jelenik meg a színpadon akusztikus gitárral és Steve Lee. Az akusztikus blokk teljesen spontán módon készült, és a két férfi teljesítette a közönség kívánságait. Négy dal tehát akusztikus köntösben, a publikum kérésére. Így nyitották meg a koncert ezen szakaszát a One Life One Soul-lal („G”, 1996), a Heavennel lefegyverezték a közönséget, amely spontán átcsúszott a meglepetésbe, a Lonely People-be  (mindkettő a „Homerun”-ról, 2001), végül pedig az Angel („Gotthard”, 1992) szívhez szóló dalával megolvasztották a gyengébbik nem képviselőit is. Következik az ébredés és a „zúzós”, atmoszférikus kitörés a fenomenális új dallal, a Shangri-La-val, amelynél a klub ismét szétrepedt az izgalomtól. A zenekar a rendes műsort a legmagasabb fokozaton zárta! A hangulatot először a magasan dallamos, ütős Now-val („Domino Effect”, 2007) emelték fel, majd a koncert ezen részét a szigorúan követelt és kívánt, „Lipservice” (2005)-beli, mindenki himnuszával, a Lift U Up-pal zárták, amely a mérgesen összeszokott ritmusmenetével még a leghidegebb és legtompább látogatónak is égnek állította a haját, aki véletlenül akkor este Cesenában a Gotthard társaságában találta magát.

Hibátlan, nagyon profi, nagyon összeszokott. Mindezek mellett a Gotthardról köztudott, hogy egy szemernyi önteltséget, tolakodást sem hagy maga után, és nem kelt olyan érzést, mintha csak rutinból jöttek volna fizetést felvenni. Teljes erőbedobással, kerülgetés nélkül zajlott a fellépés, és ami a legfontosabb, számolgatás nélkül az energiával. Ez a turné eleje, és a zenekar már most kiválóan uralja főleg az új anyagot, ami csak megerősíti, hogy a Gotthard a rengeteg, szüntelen koncertezés nyomán dühösen jól megedzett koncertattrakció, amelyet érdemes élőben megtapasztalni!

Németországba az Europe társaságában indul a Gotthard. Következik a franciaországi turné a Deep Purple-lel, és így tovább. A helyszínek nagyobbak lesznek, több ezer embert fogadnak majd. Így nagyobb lesz a távolság a zenekar és a közönség között ezeken a koncerteken, és olyan intimitást, amilyet a Vidia klub kínált, nehéz lesz egyhamar átélni. Az egy és háromnegyed órás koncertet a srácok az új album még egy magával ragadó himnuszával, az I Know You Know-val zárták, majd a fantasztikus fellépést egy újabb rettentő népszerű dallal, az Anytime Anywhere-rel kerekítették le. A közönséget nem hagyták éhezni, mégis transzban és vágyakozva távozott! Olyan formával és feszültséggel, amely az első másodperctől az utolsóig egy kicsit sem lankadt. A Gotthard társaságában ilyen intenzitással egy pillanat alatt elszaladt az idő!

Ehhez még hozzátenném egy személyes szempontot: amióta olaszországi koncertekre járok, és őszintén szólva a négy év alatt nem is volt kevés, ha csak az olaszországi klubszíntér koncertjeinek összehasonlítására szorítkozom, amely a maga jellegzetességeiben sajátos, minden mellébeszélés nélkül, egyenesen kimondhatom, hogy a Gotthard élménye a Vidia klubban az első helyet viszi el az olasz klubszíntér eddigi összes koncertlátogatásom közül. Ezúttal nagyon fontos tényező volt a kiváló klubtér mellett, amely éppen megfelelő méretű volt és remek akusztikájú, a közönség. Zsúfolásig megtöltötte a klub minden zugát, és fanatikus reakcióval, rendkívüli támogatással járult hozzá a zenekarhoz. A zenekar még egy lendületet vett, és ezzel a lendülettel, teljes lazaságban szó szerint szárnyalt az így megteremtett koncertvarázs szárnyán!

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlist

MARKONEE: 1. Way 2 Go 2. Back On Me 3. Brand New Day 4. See The Thunder 5. Dirty White Boy 6. Women & Whiskey 7. Loved Land 8. Markonee 9. The Big K 10. The Cross Between The Lines GOTTHARD: 1. Unspoken Words 2. Gone To Far 3. Top Of The World 4. Need To Believe 5. Sister Moon 6. Hush 7. Right From Wrong 8. Delay From Hell 9. Unconditional Faith 10. One Life One Soul* 11. Heaven* 12. Lonely People* 13. Angel* 14. Shangri-La 15. The Oscar Goes To… 16. I Don’t Mind 17. Now 18. Lift U Up —ráadás— 19. I Know You Know 20. Anytime Anywhere * … akusztikus blokk

Képgaléria