Megjelenés dátuma: 2000
Kiadó: One Eyed Salmon Records
Produkció: Gong és Mike Howlett
Hossz: 63:24
Stílus: progressive rock / space rock
Értékelés: 9/10
Az excentrikus ausztrál zenei zseni, Daevid Allen valószínűleg el sem tudta képzelni, hogy a legendás progresszív zenekar, a Gong nevének feletti irányítás 1992-es visszaszerzése a „Shapeshifter” albummal olyan sikeres lesz, hogy újra felélénkül az érdeklődés a canterburyi progresszív rock színtér egyik kulcsfontosságú csapata iránt. A feltámasztott Gong a kilencvenes évek végéig számos koncertet adott, közben visszatért a bandába Allen élettársa, Gilli Smyth és a basszusgitáros Mike Howlett, rövid időre pedig a dobmester Pierre Moerlen is, aki aztán tovább vitte a Gong saját verzióját. Moerlen már nem volt a zenekar tagja, amikor Allen Smyth-szel, Howletttel és a fúvós Didier Malherbe-bal nekilátott az új Gong album, a „Zero to Infinity” felvételének, amely 2000-ben jelent meg.
Ezen a lemezen folytatódott a Gong-mitológia Zero the Hero antihős kalandjairól, aki láthatóan túlélte (fizikai) halálát a Gong bolygón. E tapasztalat után lényege szabaddá vált, és androidszerű gömbbé, Zeroiddá alakult át. A különös gongalope nevű állat segítségével megtudja, hogy a világ minden bölcsessége mostantól őbenne lakozik. Ettől fogva lafta jógával, teafőzéssel és gondtalan élettel tölti napjait a „Láthatatlan templomban”, amellyel egyetlen személlyé olvadnak össze.
A „Zero to Infinity” felvételei alatt Moerlent, akiről egyértelmű volt, hogy inkább a saját jazz fusion Gongját viszi tovább, Chris Taylor váltotta a dobok mögött, a billentyűket pedig Mark Robson látta el. A legnagyobb nyereség mindenképp a fúvós és billentyűs Theo Travis (később Soft Machine) érkezése volt, ami azt jelentette, hogy a Gongnak ezentúl egyszerre két fúvósa is volt. A végeredmény meglepően nyugodt, meditatív, ambient irányba hajló alkotás lett, amelyben pszichedelikus-avantgárd kitérőből csak ízelítőnyi akadt, így a Gong legkönnyebben befogadható albumai közé tartozik. A gyakori elektronikus szintetizátor-textúrákat és a többnyire jazzes fúvóbetéteket Allen gitárkísérletei kísérték, de ezek ezúttal visszafogottabbak voltak a szokásosnál.
A temetési menetre emlékeztető rövid nyitó instrumentális, a „Fooleare” után a „Magdalene” következik, meglehetősen szelíd darab csendes, jazzes fúvóbetétekkel, légies szintetizátorfüggönyökkel és Allen szokatlanul melankolikus hangulatú éneklésével. Az instrumentális, epikus space rock kaland, a „The Invisible Temple” a „Zero to Ifinity” központi alkotása. Itt szólal meg először monológgal Smyth hagyományos szerepében, mint Yoni, a jó boszorkány, miközben a háttérben minimalista szaxofon- és szintetizátorhangok kísérik. Idővel légies atmoszféra bontakozik ki, amely a távol-keleti népzenére vagy valamelyik buddhista templomra emlékeztet, a jazzes szaxofonharmóniák pedig tovább fokozzák a titokzatos-misztikus hangulatot.
A „Zeroid” szellemesebb hangvételű space rock szerzemény, itt-ott pszichedelikus fűszerezésű, Daevid-féle mantraszerű éneklésekkel és szinte gúnyos szaxofonmenetekkel. A „Wise Man In Your Heart” légies-pszichedelikus rapszódia meditatív atmoszférával, amelyet finom szintetizátor-textúrák, eklektikus szaxofonmenetek és Allen szinte boldogan csengő éneke jellemez. A „The Mad Monk” című számban visszatér a hagyományosabb, „gonggos”, tréfás hangulat Daevid megszokott gúnyos éneklésével, merész szaxofonvillanásokkal és rengeteg pszichedelikus effekttel.
A „Yoni On Mars” egy újabb meglehetősen szelíd kozmikus utazás Smyth időnkénti mantrázásával és néhány mulatságos szaxofonvariációval, a „Damages Man” pedig még kísérletezőbb pillanat, a záró részben pszichedelikus-avantgárd improvizációkkal. A bolondos-őrült pszichedelikus csemege, a „Bodilingus” a légies, dallamos többszólamúság ellenére is Allen egyik legexcentrikusabb pillanata ezen az albumon. A „Tali’s Song” álmodozó hangulatú pszichedelikus-kozmikus kis szerzemény, amely sok rokonságot mutat a klasszikus Gonggal. A záró instrumentális kísérlet, az „Infinitea” légies ambient kanyarjaival, effektek hullámain úszó, melankolikus szaxofonvariációival a kozmikus „végtelenség” felé vezető utolsó utazást jelenítette meg.
A „Zero to Infinity” albummal a Gong Allen briliáns vezetésével karrierjének egyik legizgalmasabb teljesítményét hozta létre gazdag és sokszínű pályafutása során. A két szaxofon kombinációja a Zero the Hero antihős kalandjairól szóló utolsó albumon rendkívül szerencsés kísérletnek bizonyult, ezért kár, hogy ez maradt az egyetlen Gong album, amelyen Travis szerepelt, aki a The Soft Machine Legacy, majd a Soft Machine tagjaként a modern progresszív rock egyik legkeresettebb szaxofonosa lett. Allen ugyanis következő stúdiókísérletéhez, az „Acid Motherhood” (2004) albumhoz, amely az egyetlen szaxofon nélküli, három gitáros Gong lemez, teljesen új bandát és új hangzáskoncepciót állított össze.
A recenzió szerzője: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Foolfare (0:42)
2. Magdalene (3:57)
3. The Invisible Temple (11:35)
4. Zeroid (6:08)
5. Wise Man In Your Heart (8:03)
6. The Mad Monk (3:24)
7. Yoni On Mars (6:07)
8. Damaged Man (5:13)
9. Bodilingus’ (4:02)
10. Tali’s Song (6:25)
11. Infinitea (7:48)
Gong:
Daevid Allen – ének, gitár, zongora, elektronika (9)
Gilli Smyth – ének
Theo Travis – tenor- és szopránszaxofon, fuvola, billentyűk, orgona (3), elektronika (9)
Didier Malherbe – altszaxofon, bambuszfuvola, duduk
Mike Howlett – basszusgitár, elektromos gitár (9), társproducer
Chris Taylor – dob és ütőhangszerek
Vendégzenész:
Mark Robson – billentyűk és kórusének (5)
