Gitárvarázs Vinnie Moore-ral a Bluesianában (2016)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Bluesiana Rock Cafe / Velden am Wörthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2016. október 6.
Látogatók száma: 50
Jegyár: 43,00€ (a koncert napján) / 38,00€ (elővételben)

Vinnie Moore egy újabb gitáros ász, aki a nyolcvanas évek közepén tűnt fel a színtéren, és csodás gitárvirtuózként gyökeresen hatott a gitárrock népszerűsítésére. A többi ász (és abban az időben még nem volt belőlük olyan sok) oldalán, mint például Eddie Van Halen, Joe Satriani, Steve Vai, Tony MacAlpine, Jason Becker, Marty Friedman,… Ez volt a nagy remények és (még mindig) az állandó zenei újítások ideje. Vinnie Moore hihetetlenül tehetséges fiúként, alig tizenkilenc évesen tűnt fel a gitárjával 1985-ben egy Pepsi Cola-reklámban. A gitárvarázslót a Shrapnel Music kiadó fedezte fel és vette szárnyai alá, ez pedig lehetővé tette számára, hogy már 1986-ban felvegye és kiadja első albumát, a „Mind’s Eye”-t. Egy évvel korábban Vinnie az amerikai metal régi vágású speed/thrash Bay Area-legendáinál, a Vicious Rumorsnál gitározott, és szerzőként, illetve társszerzőként beírta magát a „Soliders of the Night” (1985) című stúdiódebütjükbe. Később, a szólóalbumok felvétele mellett, Alice Cooper csapatában is játszott, és vele rögzítette a „Hey Stoopid” (1991) albumot, majd együtt dolgozott Jordan Rudess-szel (Dream Theater) és a német thrash metalosokkal, a Destructionnel, aztán Glen Droverrel, Michael Angelo Batióval és a Red Zone Riderrel. Közben néhány gitároktatási tankönyvet is kiadott. Mindezek fölött Moore 2003 júniusa óta a brit heavy rock-legenda U.F.O. rendkívül fontos tagja, akikkel 2004 és 2015 között hat stúdióalbumot és egy koncertalbumot adott ki. Beugrani az egyedülálló Michael Schenker óriási cipőjébe, minden, csak nem piskóta.

Röviden: Vinnie úgy került a Bluesianába, hogy beugrott egy koncertre, amely egy elmaradt buli pótlásának számított. Pontosan ugyanazon a napon itt kellett volna fellépnie a testvérével egy másik Vinnie-nek (a neves dobos testvérpárnak, Vinnie és Carmine Appice-nak). Vinnie Moore a kísérőtrióval állt színpadra, amely a Bluesianában már nagyon is ismert, és három kiváló olasz zenészből áll: Nazzareno Zacchoni (gitár), Roberto Pirami (dob) és Don Roxx (basszusgitár).

Bár a reklámanyag blueses estét hirdetett, Vinnie a szólóstúdiómunkái rajongóinak maroknyi táborát nagy örömére a záró részben elhangzó két feldolgozást leszámítva kizárólag a nyolc stúdióalbumának anyagából játszott, és a Faith és a La Grange című számokkal a legfrissebb, a „Aural Visions” (2015) című lemezt sem felejtette el bemutatni.

A szerény érdeklődés ellenére Vinnie a csapattal fél tízkor lépett a színpadra, barátságosan köszöntötte a közönséget, majd hozzátette a kérdést: „Miért nem hoztátok magatokkal a barátaitokat is?” Ebből a diplomatikus megjegyzésből azonnal kiderült, hogy Vinnie persze sokkal szívesebben lépne fel tömve zsúfolt klubban. Mindegy, a fickó nem foglalkozott ezzel túlzottan. Játszhatta volna a sztárt, megfelezhette volna a játékidőt, ehelyett a teljes repertoárt eljátszotta, ami ráadással együtt jó 90 percre rúgott.

Kezdetben a hangzás valóban „garázsos” volt, egy gyorsan felejthető alternatív rock-kókleroknak való, de semmiképp sem azoknak a vad dolgoknak, amelyeket a virtuóz gitárjáték határtalan fantáziája szül. Moore gitárját nem lehetett kivenni, de szerencsére a hangzás hamarosan rendbe jött. A fickó a csapattal nagy „schreddelős” zúzással nyitotta meg a koncertet. Az első három szám pályafutása korai szakaszából való, és eruptív, szonikus hangtornádóval mutatta meg, milyen ultragyors és lélegzetelállító a szólózása, ezt pedig hihetetlen hangszeruralommal párosította. Játéka tele van neoklasszikus motívumokkal. Az új Faith nem sokkal később azt is megmutatta, hogyan érett ez a zenész művészileg az évek során: Vinnie itt sokkal több lágyságot vitt a tömören és megfontoltan megválasztott hangokba, így az egyes hangok színezésében jól érzékelhetők a kontrasztos árnyalatok, amelyek ettől kézzelfogható érzelmi kifejezőerőt nyertek.

Vinnie egész este a színpad jobb szélén maradt, a színpadi világítás tényleges hatósugarán kívül, így Nazza és Don, akik a nagy zenei nevek kísérésének mesterségében már jó ideje otthon vannak, a középső és a bal pozíción terpeszkedhettek el. Az összhang, annak ellenére, hogy előtte alig vagy egyáltalán nem próbáltak együtt, briliáns volt. A profik már csak ilyenek. Ez vonatkozik Roberto Pirami dobos kiváló teljesítményére is, akinek Vinnie külön dobszólót szánt, amelyben a fiatal dobos egy alapfelálláson, néhány extra cintányérral, hihetetlen sebességet és pontosságot mutatott.

A körhinta után, amely Moore szólókarrierjének válogatott darabjain vitt végig minket, a kvartett a záró részben szellemes változatot adott elő a Cream klasszikusából, a White Roomból, majd egy óra és tizenöt perc után lezárta a rendes műsort. A megtizedelt közönség elszórt felkiáltásaira és tapsára a kvartett korrekten reagált, visszatért a színpadra, és eljátszott egy AC/DC-klasszikust (You Shook Me All Night Long), amelyet először végigjátszottak, aztán az alapmotívumra építve több kör szabad jamnek adták át magukat, Vinnie pedig Nazzának is teret adott, hogy megmutassa kivételes kézügyességét a gitáron. Vinnie a csapattal igazi stílusban zárta a fellépést: saját szerzeményével, a kiváló Meltdownnal, amely az ugyanezt a címet viselő, 1991-ben megjelent szólóalbumról való. Összegezve: fantasztikus előadás a nagy mestertől, akit most először láttunk dolgozni az U.F.O.-s legendák iránti színpadi kötelezettségein kívül, ahol a legendák zenei formátumában inkább Vinnie amúgy is meglévő blues-érzéke kerül előtérbe. A fickó a szólóturnén szabad kezet ad magának, láthatóan élvezi saját szerzeményeinek előadását, a koncertje pedig mindig attraktív a kiváló humora miatt is, amellyel Vinnie olyan szépen fonogatja a szavakat a koncertshow-i során. Kötelező program hát mindenkinek, aki arra vágyik, hogy egyszer gitáros Conan legyen!