Kiadó: Kscope Records
Megjelenés dátuma: 2020. 9. 18.
Produkció: Gazpacho
Az album hossza: 50.25 perc
Stílus: Progressive Rock/Crossover-Prog
Értékelés: 10/10
A gazpacho nemcsak egy hideg spanyol leves, amely tele van potenciális meglepetésekkel – ez igaz az azonos nevű norvég progresszív rock zenekarra is, amely már két évtizede jelen van a színtéren. A „Fireworker” az ötös új, ambiciózus lemeze, amely az igencsak szolid és kiváló minőségű előd, a „Soyuz” (2018), valamint a vele egyenrangú „Molok” (2015) után jött – akkor már úgy tűnt, hogy a zenekar ötletileg kissé kifulladt. Úgy festett, hogy a Gazpacho elérte fejlődésének és művészi alkotóerejének csúcsát, és újat már nem tud mutatni. Szerencsére ez nem kőbe vésett szabály. Legalábbis a művészetben nem. Soha ne mondd, hogy soha, mert a „Fireworker” a Gazpachót visszaröpíti a legnagyobb alkotói frissesség korszakainak lemezei közé, és mondanivalóját tekintve a legjobban tisztelt művei mellé állítja. Különösen azokéhoz, amelyek 2007 és 2014 között jelentek meg, amikor a zenekar valóban kiemelkedő albumok sorát tette le az asztalra: „Night” (2007), „Tick Tock” (2009), „Missa Atropos” (2019), „March of Ghosts” (2012), „Demon” (2014). Az új csúcsmunka tehát itt van, és a zenekar sok rajongójának a diszkográfia favoritjai közé fog kerülni.
A csapat mindig is arról volt híres, hogy a művészetében öntörvényű, egyéni és eklektikus. A zenéje progresszív értelemben nem technikailag bonyolult, rejtélyes – egyáltalán nem. Inkább bódító szerként hat, amely álomba ringat. A Gazpacho a fenséges és magával ragadó hangulatok építésének nagymestere, többnyire a melankólia sötét tájai felé fordulva, ugyanakkor a misztikum megidézésének és a titkok teremtésének is mestere. A téma, amely ezúttal az album története középpontjába került – a „fireworker” története –, a Gazpachónak sem újdonság. Mindig szerettek filozofálni és az emberi lélek mélyére ásni. A különbség talán annyi, hogy ezúttal az egész album az emberi belső világ kutatásával foglalkozik.
A „Fireworker” – mint a Gazpacho eddigi lemezeinek többsége – újabb koncepcióalbum, amely ezúttal abból a feltevésből indul ki, hogy az emberiséget egy mindentudó és tévedhetetlen lény irányítja, amely múlhatatlan fennmaradásáért kompromisszumok nélkül keresi és használja ki a sikeres szaporodás, és ezzel a faj terjedésének különféle lehetőségeit.
A koncepció lényegét legjobban az alkotó, a zenekar billentyűse, Thomas Andersen magyarázata foglalja össze: „Az elménkben létezik egy rész, amely élesen elkülönül a tudattól. Én ‚fireworker’-nek hívom, vagy gyíknak, esetleg egyszerűen ‚űrcowboynak’. Ez az örök és megtörhetetlen életerő, amely túléli az emberi nemzedékeket, és újra meg újra kifejleszt egy új fajváltozatot, amely mindannyiunkban ott él. Velünk együtt fejlődik, a tudatunk használatával, és minden alkalommal rászed minket, amikor irányítja a tetteinket. Hogy elérje a céljait, és a saját szükségleteire kihasználjon minket, a ‚fireworker’ blokkolja elménk azon részeit, ahol az ellenállás és a megbánás érzése lakik, ez pedig azt jelenti, hogy nem tudjuk megállítani. A tudatos elménk valójában ‚racionalizálja és legitimálja’ az ilyen gondolatokat, így sosem kerülünk olyan állapotba, amelyben felfedezhetnénk a teremtményt, amely az események kulisszái mögött lapul. Bármennyire is érzékeljük a saját identitásunkat, beteljesülésünket, eredményeinket és értékeinket, csupán a ‚racionalitás’ erei vagyunk, amelyeket a lény kihasznál. Ezt addig teszi, amíg szüksége van ránk. Ha belemész a játékba, a lény megjutalmaz, mint egy kisgyereket, és fantasztikusan fogod érezni magad, ha viszont nem, szigorúan megbüntet!”
Mi a Gazpacho nagy erőssége, ha az egyedi zenei víziók megvalósításáról van szó? Nyilvánvaló, hogy ez a zene az igényesebb hallgatókat fogja be, hiszen a „Fireworker” is hetekre beragad majd a CD-lejátszójukba, és onnan nem akar kijönni. A Gazpacho olyan albumokat készít, amelyek játékidejük alatt végig fokozatosan fejlődnek, művészileg „haladnak előre”, a történések spontán alakulásának teljes érzetét keltik, és minden lépésnél váratlan fordulatokkal és kanyarokkal lepik meg a hallgatót, miközben a motívumok és hangulatok sora mégis összehangolt. Pedig a zenekar minden lépésében roppant tömör. Ennek ellenére a zene rendkívül lazán hat, hullámzónak lehet nevezni, vagy enyhe szellőként szólít meg, amely simogatva a hipnózishoz közeli állapotba ringat, sőt, szinte transzcendentális élménybe. Mindez ezúttal különösen jól működik a koncepcióalbum alaptémájával.
Öt szám: két hosszabb eposz és három közbeékelődő, rövidebb „összekötő” darab. Az ötlet és a zene minden pillanatban zseniálisan kapcsolódik egymáshoz egy ragyogó szemlélődésen belül. Egy pillanatra sem térnek le a tökéletes kölcsönös párbeszéd útjáról. A zenekar briliánsan összeszokott, és a zenei érzékelés tekintetében is kifejezetten összhangban van egymással, ami a szerzői és az előadói összhangban is megmutatkozik. A nyitó Space Cowboy a zenekar egész pályájának egyik legambiciózusabb műve. Rögtön leleplezi, ki ez a láthatatlan „űrparazita”, a banda pedig rendkívül dinamikus áramlással kanyarog a motívumok változatosságán át, miközben bőséges szimfonikus alátámasztást is bevet neoklasszicista elemekkel (kórusének), a kibontakozó dráma pedig a lehető legfeszültebb. A Hourglass oldja a nyitó epikus szvit feszültségét és sötét lendületét, az album pedig lebegve halad tovább a kecses és lágyan zengő vonósaranzsmánok kivételes integrációján. A címadó dal tartalmazza az album legtöményebb zeneiségét egy helyen. Folk rock beütése van, kifejezetten kidolgozott, a fülben megragadó motívummal, a képszerű, kifejezésben és mondanivalóban tömör, mérföldekről felismerhető ének pedig különösen intenzíven szólít meg. Az Antique misztikuma és titokzatossága után az album átfolyik a második epikus szvitbe, a Sapienbe, amely a legtöbb rockos, sőt metalosabb keménységet hozza az összehangolt gitárfrazírozásban. A változatos billentyűhasználat (Hammond-orgona hangzás, sokféle szintetizátorfüggöny, mellotronhoz közeli hangzás…) és a zongora kontrasztokban áramlik át a nyitott hangzású gitárfrázisok vakító kitöréseibe, amelyek kontrasztosan fokozzák a hangulatot, és gondoskodnak azok hirtelen fordulatairól. A Sapien a drámai színház csúcspontján zárja az albumot, ahol végtelen melankólia és sötétség uralkodik. Az album sosem csap át kaotikusba. Minden a helyén van. Ez a komponálás finommechanikája, amely a csapat tagjainak rendkívüli érettségét tükrözi. Ők végig tömören és kifinomult, filigrán komponálási érzékkel közelítenek. A skandináv elhivatottság a tökéletesség elérésére ezen a lemezen közmondásos fényében ragyog fel.
Az ének kiváló. Teátrális, tökéletesen illik a „filmzene”-érzéshez, amely az új lemezt is oly intenzíven kíséri. Ismét találó az összehasonlítás Thom Yorke (Radiohead) tenorjával. Az énekvonalak zeneisége ismét a Marillion Steve Hogarth-korszakát idézi. Ha már belekezdtünk az összehasonlítások bekezdésébe: a Gazpacho a „Fireworker”-rel továbbra is tetszeni fog az Anathema és a Katatonia stílusában átalakult, mai hangzását kedvelőknek, a másik oldalról pedig a Porcupine Tree és a Riverside rajongóinak, a zenekar kifejezésmódjába pedig mindig is becsempészett az a sötét alternatív rockos felhang is, amely a Radiohead művészetét szerető hallgatóknak tetszik, újabban pedig a The Pineapple Thiefet és még az Elbow-t szeretőknek is. Az album által kifejlesztett hipnózis, valamint a hullámzó, tripszerű hangulatok sötétsége miatt a Gazpacho felkeltheti a post rock rajongóinak, sőt a Talk Talk által kijelölt úttörő idők kedvelőinek figyelmét is.
Röviden: a „Fireworker” a fentebb felsoroltak és még több dolog értelmes összehasonlításainak metszéspontja. Egyúttal öntörvényű elszakadás egy jól elkülönülő zenei vízióhoz, amely megőrzi és ápolja a folyamatosan kutató szenvedélyek sajátos, kalandvágyó művészetét. Mint ilyen, a „Fireworker” minden hallgatót, aki elmerül benne, különösen mélyen megjutalmaz. Hosszú időn át, hiszen olyan műről van szó, amely lassan kúszik a fülbe. Megvan benne az a hallgatható vonzerő, ugyanakkor a történések folyamatos fokozatos alakulását jelképezi, amely semmiben sem követi a versszak-refrén (2x), közbülső rész, majd refrén formát. Ezért a motívumok rendkívül nehezen megjegyezhetők. Az összes megragadott zenei vonzerő mellett is. Éppen ez az eklektikájának bája. A „Fireworker” a progresszív rock, pontosabban a „crossover-prog” műfaji területén megjelent művészi csúcsok élvonalába tartozik.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Space Cowboy (19:41)
2. Hourglass (4:15)
3. Fireworker (4:41)
4. Antique (6:24)
5. Sapien (15:22)
Felállás:
Jan Henrik Ohme – ének
Thomas Alexander Andersen – billentyűk
Jon Arne Vilbo – gitár
Mikael Krømer – hegedű, mandolin
Kristian „Fido” Torp – basszusgitár
Robert Johansen – dobok, ütőhangszerek
