Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 1980
Játékidő: 37:58
Értékelés: 5/5
A „Gaucho” húsz éven át – egészen a „Two Against Nature” (2000) diadalmas visszatéréséig – viselte a Steely Dan utolsó stúdióalbumának hálátlan címét, vagyis annak a jazz-rock perfekcionizmusnak a műhelyében született utolsó terméket, amelyet Steely Dan néven ismerünk. Egyúttal a projekt 1981-es feloszlásától az 1991-es újraegyesülésig ez volt az utolsó életjel tőlük. Az album alkotói és felvételi folyamatát diktáló körülmények nem végződhettek másként, mint egy hosszú, de – ahogy később kiderült – jót tevő szünettel. A Donald Fagen énekes-billentyűs és Walter Becker basszusgitáros-gitáros vezette legendás duó az előző lemezzel, az „Aja”-val (1977) érte el pályája alkotói és kereskedelmi csúcsát, így a zenei gourmand-ok elvárásai egy újabb mestermű iránt joggal voltak ijesztően nagyok. Soha nem volt még ekkora az éhség az új Steely Dan-zenére, ezért valószínűleg senki sem gondolta – maga az acélos duó sem –, hogy a felvételek végül ennyire elhúzódnak.
A zseniális jazz-rock páros nyakán szó szerint minden lépésnél újabb bajok jelentek meg. Becker ez idő tájt számos személyes problémával küzdött. Az első csapás akkor érte, amikor akkori barátnőjét holtan találták a közös lakásban. A halál oka: túladagolás. Beckernek bíróság előtt kellett védekeznie gyilkosság vádjával. Ez szerencsére az ő javára dőlt el, az eljárást megszüntették. Később mégis nagyon megviselték a pletykalapok, amelyek versengtek azért, melyikük ír nagyobb rágalmakat róla. Eközben ő maga is a kábítószer-függőséggel küzdött. Nem sokkal a szerencsétlen lány halála után ráadásul elütötte egy taxi az úttesten átkelve, és megsérült a jobb lába. Fekete humorát mindezek ellenére sem vesztette el. Egy interjúban úgy írta le a taxis balesetet, hogy ők ketten „megpróbálták a kvantumfizika törvényeit megváltoztatni, és egyszerre elfoglalni ugyanazt a helyet”.
Szakmai síkon is minden volt, csak nem zökkenőmentes. Kezdetnek a projekt számos félreértésbe ütközött akkori kiadójával, az MCA Records-szal. A szerződésben rögzített különleges kötelezettségek miatt a kiadó megakadályozta, hogy gyorsabban jelentessenek meg új albumot. A közös munka felbontásának lehetősége szintén ki volt zárva. A két perfekcionistát azonban a legrosszabbul egy kellemetlen stúdióbaleset érintette, amikor Roger Nichols hangmérnök véletlenül letörölte csaknem az egész „The Second Arrangement” című dalt. Rendkívül büszkék voltak erre az alkotásra, így nem csoda, hogy Fagen szó nélkül kiviharzott a stúdióból, miután Nichols közölte a szomorú hírt. Utána hiába próbálták újra felvenni ezt az ambiciózus szerzeményt, inkább felhagytak vele, és valamivel kevésbé ambiciózus dalok írásába fogtak. Ennek ellenére ma is található néhány rövidebb demóváltozat a számból, természetesen bootleg-minőségben.
További csapást mért szerzői büszkeségükre Keith Jarrett legendás jazzzeneszerző vádja. Szerinte a címadó dalnál kölcsönvették egy részét a „Long As You Know You’re Living Yours” című szerzeményéből. A perrel fenyegetés miatt kénytelenek voltak feltüntetni Jarrett nevét a dal szerzői között, és a jövőbeli kiadások bevételéből részesedést adni neki. Fagen elismerte, hogy már régóta rajongott Jarrett említett szerzeményéért, és hogy a „vitatott” Steely Dan-szám írásakor erős hatása alatt állt. A legendás duó híre ez idő tájt alaposan megrendült. A legsötétebb felhők is előbb-utóbb eloszlanak, és végül a megváltó nap kisütött a legmegátalkodottabb zenei antihősökre is.
A felgyülemlett gondok ellenére a „Gaucho” végül megjelent, és (ismét) óriási kereskedelmi sikert hozott nekik: dupla platinalemez lett, a „Hey Nineteen” kislemezslágerrel pedig kiváló listahelyezést értek el. Grammy-jelölést is kiérdemeltek vele. A szerzői és hangszeres mesterek ismét kiváló szerzeményekkel mutatták meg, mit tudnak, összekapcsolva felismerhető jazz-rock kifinomultságukat a szivárványos hangszeres és vokális harmóniákkal. Többnyire ugyanahhoz a recepthez tartották magukat, amely elődjének, az „Aja”-nak legendás státuszt hozott, azzal a különbséggel, hogy a „Gaucho” dalainak többsége valamivel rövidebb és kompaktabb. A kifinomult fúvósaranzsok könnyed ritmikai alapokra és szaftos riffekre épülnek, így rendkívül csábító dalok születnek. Ezek hihetetlenül gyorsan beleépülnek minden zenei gourmand fülébe, de a kevésbé igényes közönségébe is. Mindeközben a két vén róka még így is bőven talált teret arra, hogy a vendégzenészek valóságos tengerével karöltve villogtassa kivételes szólótudását. A közreműködők névsora a legterjedelmesebb, ha nem a legjobb volt pályájuk során, és olyan legendás nevek szerepeltek rajta, mint Mark Knopfler, Steve Gadd, Jeff Porcaro, Hiram Bullock, Steve Khan és mások. Gary Katz pedig utoljára adott hozzá egyet az akkori jazz- és rockzene legjobb produkciói közül. Az album a kétéves munka során nem kevesebb, mint öt különböző helyszínen készült.
Bár a „Gaucho”-t romantikus és könnyed hangulat jellemzi, az egyes aranzsok és harmóniák kidolgozottságát tekintve még mindig rendkívül gazdag és összetett zenéről van szó. Abban az időszakban, amikor a jazz fusion nagyrészt már felhígult és elvesztette egykori alkotói tüzét, egyre nagyobb népszerűségre pedig főként a smooth jazz tett szert, a Steely Dan a maga jazz-pop-rockjával még mindig valami teljesen egyedit képviselt. Ezt bizonyítja mind a hét dal, a csábító nyitó slágertől, a „Babylon Sisters”-től a „Third World Man” melankolikus zárásáig.
A „Babylon Sisters” klasszikus, a Steely Dan jellegzetes finomságának és romantikájának szinte tökéletes példája. Fagen remek éneke, amelyet a refrénekben erotikus női vokálok támogatnak meg, egy pillanat alatt megidézi az esti bárok és az utcai dekadencia hangulatát, miközben a zamatos fúvósaranzsok gondoskodnak a bőséges energiáról. A női vokális harmóniák erotikus töltete kivételes, és maximális hatásra van kihasználva. Az örökzöld kislemezsláger, a „Hey Nineteen” a jazz-rock kifinomultság nagyon szép megtestesülése: a billentyűs és fúvós aranzsok kivételes játékosságot adnak neki, a gitárriffek pedig a legmarkánsabbak közé tartoznak a duó történetében. A gazdag vokális harmóniák csintalan, de semmiképp sem illetlen, kamaszos szexuális utalásokkal teli szöveget közvetítenek.
A kiváló „Glamour Profession” az album legösszetettebb alkotása, amely a szöveggel és a funkos ritmusmintákkal felidéz valamit abból a karibi bájból, amely néhány korábbi szerzeményben is megtalálható volt. A karizmatikus énekes-kaméleon, Fagen itt pályája egyik legjobb énekteljesítményét nyújtja. Pillanatokra szokatlanul a glam mesterére, David Bowie-ra hajaz. Kiváló billentyűs szólóval is megmutatja magát. A női kísérőharmóniák ismét elbűvölik erotikájukkal, a záró gitárszóló pedig igazi csemege minden gitárbolondnak. Ezt követi a fentebb említett, Jarrett jóvoltából „vitatott” címadó dal, amely az album egyik könnyedebb pillanata. Itt elsősorban a refrénben megszólaló női vokális harmóniák szokatlan, romantikus bája ragad magával. Kiváló szaxofon- és gitárszólók is hozzátesznek a magukét.
A következő klasszikus a pop-rockos „Time Out of Mind”, amely főleg azzal vonult be a zenetörténetbe, hogy közreműködik rajta a legendás gitáros, Mark Knopfler. Fagen és Becker abban a pillanatban lelkesedni kezdtek érte, amikor meghallották a Dire Straits klasszikusát, a „Sultans of Swing”-et. Knopfler gitárdíszítéseit a szellemes záró szólóval együtt nem nehéz felismerni, bár korántsem ez az egyetlen bája ennek a remek dalnak. A pajkos fúvósaranzsok társaságát kiváló vokális harmóniák adják, amelyekben egy kis soul is megbújik. A funkosan fűszerezett „My Rival” egészen más, érezhetően sötétebb hangulatot képvisel, szarkasztikus szövegével és szaftos Hammond-orgonaszólóival ugyanis néhány korai Steely Dan-alkotást idéz. A hangszeres betétek, élükön a változatos szólókkal, kivételesek, a hipnotikus vokális harmóniák pedig szokás szerint a szívig hatolnak. A záró „Third World Man”, amelyben szintén feléled a korai szerzemények szarkasztikus lírai varázsa, a projekt történetének egyik legmelankolikusabb pillanata. A vokális harmóniák kivételesen szomorú színt hordoznak, ami remekül összecseng a „fejlett” társadalmak bevándorlókkal szembeni előítéleteit kigúnyoló társadalmi szatírával. Ebből a hangulatból úgy tűnik, mintha Fagen és Becker már tudták volna, hogy meghatározatlan időre búcsúznak a közös munkától.
A legendás duó elképesztő nehézségei közepette készült „Gaucho” után valóságos csoda, hogy pályájuk első évtizedét még egy, ezúttal tényleg az utolsó mesterművel zárták. Húsz évvel később ugyan nagy stílusban visszatérnek a „Two Against Nature” albummal, amelyért Grammyt kapnak, de a zlatý korszakuk szerzői, lírai és hangszeres ragyogását soha többé nem sikerül megismételniük. Mint a Steely Dan legtöbb 70-es évekbeli lemezénél, a „Gaucho” esetében is nagyon nehéz bármiféle hibát felróni. Az egyetlen, amit mínuszként tudok felhozni ellene, a rövid játékidő (negyven percnél kevesebb), ami érezhetően kevés ahhoz képest, mennyi ideig tartott az elkészítése. Ez a kifogás azonban egy pillanat alatt elhalványul a kompozíciós és hangzásbeli perfekcionizmus mellett, amellyel az aranykor utolsó felvonása büszkélkedhet. Ráadásul a minőség mindig fontosabb a mennyiségnél.
Felállás
Donald Fagen – ének, orgona, szintetizátor, billentyűs hangszerek, lira, elektromos zongora
Walter Becker – basszusgitár, gitár, lira, ének
Anthony Jackson – basszusgitár
Chuck Rainey – basszusgitár
Chuck Sample – basszusgitár
Stayton Heyward – basszusgitár
Don Grolnick – billentyűs hangszerek, elektromos zongora, klavinet
Rob Mounsey – szintetizátor, zongora
Pat Rebillot – billentyűs hangszerek, elektromos zongora
Joe Sample – elektromos zongora
Hiram Bullock – gitár
Larry Carlton – gitár
Rick Derringer – gitár
Steve Khan – akusztikus gitár, elektromos gitár
Mark Knopfler – gitár, ének
Hugh McCracken – gitár
Wayne Andre – harsona
Michael Brecker – tenorszaxofon, ének
Randy Brecker – trombita, kürt
Ronnie Cuber – baritonszaxofon
Walter Kane – basszusklarinét
George Marge – basszusklarinét
David Sanborn – altszaxofon, ének
David Tofani – tenorszaxofon, ének
Steve Gadd – ütőhangszerek, dob
Robbie Buchanan – zongora, szintetizátor, ének
Jeff Porcaro – ütőhangszerek, dob
Bernard „Pretty” Purdie – dob
Crusher Bennett – ütőhangszerek
Victor Feldman – ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
Ralph MacDonald – ütőhangszerek
Nicky Marrero – ütőhangszerek, cintányér, ének
Patti Austin – ének, háttérének
Frank „Harmonica Frank” Floyd – háttérének
Diva Gray – ének, háttérének
Gordon Grody – ének, háttérének
Lani Groves – ének, háttérének
Michael McDonald – ének, háttérének
Leslie Miller – ének, háttérének
Jennifer James – ének, háttérének
Zachary Sanders – ének, háttérének
Valerie Simpson – ének, háttérének
Zack Snaders – háttérének
Toni Wine – ének, háttérének
Produkció
Gary Katz
Számlista
1. Babylon Sisters
2. Hey Nineteen
3. Glamour Profession
4. Gaucho
5. Time Out Of Mind
6. My Rival
7. Third World Man
