Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Whitesnake
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Értékelés: 3/5
Whitesnake! Elmélyült filozófiák és legmagasabb szintű zenei szimpóziumok tárgya. Az újraegyesülés 2003-ban, majd a 2008-as visszatérőalbum, a „Good To Be Bad”! Aztán jött David Coverdale ijesztgetése, hogy végleg leteszi a lantot, főleg miután kiszivárogtak a vádak, hogy a színpadon felvett énekdallamokkal segít magán. De a fickó nem tud kibújni a bőréből. És ez így is van rendjén. Úgyhogy a mikrofont még nem tette a poros sarokba! Nem. Három évvel a „Good To Be Bad” megjelenése után a Whitesnake új albummal tér vissza.
A „Forevermore” melegebb, „természetesebben” szóló lemez, a gitárok metalizálásában jóval visszafogottabb, mint az elődje, amely a hangzás keménységében szinte nem ismert kéziféket. Ezért a „Forevermore”-on visszatértek azok a jegyek, amelyekért David Coverdale a Whitesnake-kel együtt a legjobban szeretett és legismertebb.
Aki azt hiszi, hogy innentől a zenekar különböző inkarnációinak összehasonlításáról lesz szó a Whitesnake-pálya mentén egészen máig, nagyot téved. Hagyjuk a múltat, mert a „Forevermore”-ral úgysem lennénk mind elégedettek. 2011-hez képest, Coverdale összes hullámhegyét és hullámvölgyét figyelembe véve a gazdag zenei pályán, amely a hetvenes évek elejétől húzódik felfelé, az új album megőrzi a zenekar zenei megjelenésének alapjait. Igaz, hogy Coverdale hangja megváltozott az új időkben, már nem bír a régi artikulációval, és a híres „füstösen csábító” karaktert sem képes egyenletesen átvinni az énekvonalak minden pontján, de így is egyedi zenei karizmájú és előadásmódú férfi, akit nélkül egy pillanatra sem lehet elképzelni a Whitesnake-et.
Az új album dalai, ahogy mondtam, „élvezhetőbbek”, mint a felcsavart elődé, a „Good To Be Bad”-é, amelyet gyakorlatilag „megfosztottak” mindazoktól a nemes gyökerektől, a zenei ősforrástól, amelybe David Coverdale szíve beleíródott, és amely a rock korszakának egyik legszaftosabb hard rock előadójává emelte. Tizenkét dal elég sok, de higgyétek el, nem fogtok unatkozni tőlük. A zenekar minden rajongója, főleg akinek az „1987”-es albumtól fölfelé tetszik a korszak, ezúttal is rengeteg okot talál majd az örömre.
Az Aldrich/Beach gitárpáros ezúttal sokkal színesebb zenei ötlettárat kínált a vezérriffekhez, a gitáros átvezető díszítésekhez és természetesen a szólókhoz. A duó „nyugodtabban” működik, helyenként nagyobb érzékkel közelít, és nem száguld, nem lő ki mindent „az első labdára”. Az album nyitódala, a Steal Your Heart Away máris sikeresen teret nyit annak, amit a „Good To Be Bad”-en hiányoltunk, és ami egyébként (volt) a Whitesnake védjegye. Annak a fátyolnak a lenge szövete, amely Coverdale pályáján végighúzódik, egy csipetnyi blues-lepel, amely feltűnésmentesen nemesíti a Whitesnake alapjait. Így Coverdale hangjának jellegzetes karizmája is újra tisztábban kerül előtérbe.
Persze itt óvatosnak kell lenni: Doug Aldrich és Reb Beach elsősorban rallyversenyző és „shredder” a gitárjáték terén, csak utána jut hely valamilyen más fűszernek. Ennek közvetlen jele a Whipping Boy Blues, amely bármi más, csak nem az, amit a címe diktál. „Metálfixáció” tehát kevesebb van az albumon, és például a My Evil Ways teljesen élvezhetően lélegzik a felcsavart szecskázás retorikájának és a Coverdale karakterében megtestesülő régi doktrínának a szimbiózisában. Az album első kislemeze, a Love Willl Set You Free is találó kivonata annak a tipikus gitárriffnek, amilyeneket Aldrich és Beach hoz az új Whitesnake-be, és a klasszikus Whitesnake-melosz felismerhető hatásköre. A címadó dal olyasmi, amit Coverdale ősidők óta magában hordoz. Biztosan az album csúcspontja, a lüktető zárásra tartogatva. Az első fele akusztikus, Coverdale előadása viszi a prímet, aztán a dal hirtelen rockos, zúzós fokozásba csap át, amelyet olyan ősi teljesítményeket idéző keleti dallamvilág turbóz fel, mint a Stargazer (Rainbow) vagy a Kashmir (Led Zeppelin). Az arabeszk kiválóan kiegyensúlyozott a klasszikusan formált, magasan szárnyaló, melankolikus refrénnel. Szóval fogós drámaszínház az album végén, amely mindenképp kiemelkedik, változatosságát tekintve pedig összemérhető az olyan klasszikusokkal, mint a Still Of The Night.
A Steal Your Heart Away, az All Out Of Luck és a Love Will Set You Free hardrockosan élénk nyitánya után Coverdale és társasága lehiggad a rendkívül sikerült Easier Said Than Done-nal, amely remek jelölt az album második kislemezének. Ringatóan kacér ritmusban halad, amely az Is This Love örökségéből próbál elkapni valamit. A Tell Me How könnyedén felválthatná a Steal Your Heart Away-t a nyitányban. Felturbózott rocker, amely az első pillanattól beindul! Ha rusztikus kozmetikát keresünk, a I Need You (Shine a Light)-ban találunk bőven, ahol a dal dallamvilágán és főleg a ragadozó refrénen át átsüt valami a régi, nyolcvanas évekbeli Whitesnake-iskolából, de a Deep Purple Mk. IV felállásából is. Ha már a rusztikusságnál tartunk, ez mélyül el a One Of These Days csinos akusztikus játékában is, amely dallamos és kedvesen hallgatható, és ahol szintén találni nyomokat Davidnek a Purple-nél töltött tanulóéveiből. Az egész a maga gondtalanságával és kiszámíthatóságával néhol az Eagles-t idézi. Ezt a triviális felépítésből fakadó érzést mélyíti a Fare Thee Well is, ahol az akusztikába még némi délies jelleg is becsúszik. Ez a dal is remek választás lenne kislemeznek. A Love & Treat Me Right pedig a Love Ain’t No Stranger klasszikus örökségét próbálja megidézni.
Az általános benyomás az, hogy a dalok egyenrangúan állnak egymás mellett, ezért a „Forevermore” mindenben kompetens album. A Whitesnake-nek sikerült összehoznia 12 dalt, amelyek közül egyik sem hordoz „ihlethiányos időlyukakat” (az úgynevezett „töltelékeket”). A változatosság köztük kellően nagy, és az album dinamikusan fejlődik. Ez egy olyan Whitesnake-album, amely igazolja a zenekarnév minden betűjét. Szilárd, tömör, eleven hard rock lemez, amely tele van energiával. Az új évezredről beszélünk. Arról a szintről, amelyet Coverdale ezzel a felállással ma kínálni tud. Vagyis az új időkhöz alkalmazkodtak. Mindehhez túl kell tenni magunkat a hülye szövegeken, amelyeket a „hülyeségi fokban” ma talán csak a Bon Jovi tesz túl, akik viszont Coverdale-lel és társaságával ellentétben már régen elvesztették minden alkotói értelmüket.
A „Forevermore” olyan album, amely nem sikert keres, hanem az új évezredbeli Whitesnake-felállás esszenciáját és teljesítőképességét foglalja össze. Az ismert vizeken marad, semmi újat nem kutat. Otthon biztonságban van, és David ezt túlságosan is jól tudja. Tudja, hol vannak a határkövek, és bölcsen tartja is magát hozzájuk. A felturbózott játékból, az igazi ördögi ultrarock-feszültségből bőven jut, néhány vadul párbajozó gitárduett valóban elállítja a lélegzetet. Persze szúrja a fület néhány régebbi, már réges-rég kipróbált ötlet kölcsönvétele, amely a maga idejében jókor találta el az aktualitást; hihetetlen, bár kevésbé fontos, hogy a Whitesnake-pecsétet az új album borítójára is rányomtatták. Vagy a zenekar az „1987” óta tényleg semmi hangsúlyt nem fektet a megformálás hatására, vagy az esztétikához egyszerűen nincs igazi érzéke. Összességében elmondhatjuk, hogy a „Forevermore” nagyon jó album. Sokkal inkább Whitesnake-album, mint az elődje, ami bizonyítja, hogy David Coverdale és társasága megőrzi az igazi hard rockos erő teljes hitelességét!
Még valami. Nyomdahiba csúszott a fülszövegbe, és két „i”-vel nyomtatta ki Brian Tichy dobos nevét.
Felállás
David Coverdale – ének
Doug Aldrich – gitár
Reb Beach – gitár
Michael Devin – basszusgitár
Brian Tichy – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Timothy Drury – billentyűs hangszerek
Jasper Coverdale – ének
Produkció
Los Bros Brutalos
Dallista
1. Steal Your Heart Away (5:19)
2. All Out Of Luck (5:28)
3. Love Will Set You Free (3:52)
4. Easier Said Than Done (5:13)
5. Tell Me How (4:40)
6. I Need You (Shine A Light)(3:49)
7. One Of These Days (4:53)
8. Love And Treat Me Right (4:14)
9. Dogs In The Street (3:52)
10. Fare Thee Well (5:18)
11. Whipping Boy Blues (5:01)
12. My Evil Ways (4:33)
13. Forevermore (7:27)
