Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Focus
Kiadó: Red Bullet Records
Megjelenés: 2006
Pontszám: 3/5
A 70-es években legjobb műveik nagy részét megalkotó legendás szimfonikus prog rock zenekarok közül a holland trubadúrok, a Focus – a „Moving Waves” (1971) és a „Hamburger Concerto” (1973) című mesterművek, valamint a „Hocus Pocus” (Moving Waves) óriási slágere ellenére, amelyet a valamennyire tájékozott rockrajongók többsége ismer – mindig kissé a háttérben maradtak. Főleg brit kortársaik hosszú árnyéka vetült rájuk, pedig stílusuk szinte mindig messziről felismerhető volt. A 70-es évek második felében megjelent átlagos, sőt átlag alatti albumok és az az 80-as évek közepén kudarcba fulladt újraegyesülési kísérlet után jódlizó főnökük, a kivételesen nagyra becsült és karizmatikus billentyűs, fuvolás és énekes, Thijs van Leer 2002-ben végül mégiscsak fel tudta éleszteni a zenekart, még ha nem egészen úgy, ahogy ő maga szerette volna. Mivel a klasszikus felállás újraélesztésére tett kísérlete a pótolhatatlan, de szeszélyes Jan Akkermannal a gitáron nem sikerült, új zenészeknek is lehetőséget kellett adnia. Jött a „Focus 8” (2002), az első stúdióalbumuk 24 év után – ha nem számolom a „Focus: Jan Akkerman & Thijs van Leer” (1985) című lemezt, ami inkább a zenekar két fő nagyurának közös projektje volt. A „Focus 8” néhány jó szám ellenére meglehetősen csalódás volt, megmutatta, hogy az új Focus beletanult egyfajta melankolikus empátiába, és az új évezredben lassan kifogytak a friss ötletekből, így ettől sem vártam semmi különöset.
Érdekes, hogy ennek az albumnak két címe is van: az ambíciózusan hangzó „New Skin” és a meglehetősen elcsépelt „Nine” (több mint nyilvánvaló, hogy a jövőben számíthatunk „Ten”-re, „Eleven”-re, „Twelf”-re és így tovább; a hagyományt úgy látszik, babonából inkább nem szabad megszakítani). Ez nagyjából az album hangzásvilágát is tükrözi, ami afféle megfelelő kompromisszum néhány új ötlet és a klasszikus, felismerhető Focus-hangzás között, és minden régi rajongót ki fog elégíteni. Már az is biztató, hogy a dobok mögé visszatért a régi motoros Pierre van der Linden, míg a fiatal gitáros, Niels van der Steenhoven, aki az album megjelenése előtt Jan Dumee helyét vette át, azt a reményt keltette, hogy némi fiatalos lendületet és új ötleteket hoz a zenekarba, amit legalább részben sikerült is megvalósítania. Más oldalról be kell vallanom, hogy a Focustól eleve nem is vártam, hogy valami forradalmian újat alkosson, ami egyébként a progresszív rock aranykorának azon kevés életben maradt legendáinak többségét jellemző közös gond. A legjobb és legkalandosabb idejük egyszerűen régen véget ért.
Az album több mint 70 perc zenével van tele, ami manapság ritkaság az ilyen hosszú pályafutású zenekaroknál, mint a Focus, bár ezzel együtt jár a kockázat, hogy nem minden szám azonos színvonalú. Ez erre az albumra is igaz, de a minőség a végén mégis felülkerekedik a mennyiségen. A nyitó „Black Beauty” vastag Hammond-vonallal, szellemes fütyüléssel és szökdécselő ritmussal klasszikus Focus-szám (ami szerencsére különbözik a debütáló albumukon szereplő azonos című daltól), bár egy kicsit hiányzik belőle az a féktelen energia, ami általában a legjobb műveiket jellemzi. A „Focus 7” folytatja az érzelmes, szép orgonaaranzsmanokkal és melankolikus gitárbetétekkel dolgozó hagyományukat. Kicsit több energiát visz bele a „Hurkey Turkey Pt. 2”, a „Focus 8” azonos című számának folytatása, amely egy klasszikus Mozart-mű feldolgozását tartalmazza, azt, amit a képzett zongoristák többsége már az elején megtanul. Meglehetősen komikus, nem túl sikerült kísérlet a régi idők megidézésére Thijs védjegyes jódlizásával, barokk zongoraaranzsmanokkal és néhány klasszikus riffel. Ez a szám több mint nyilvánvaló jele annak, hogy itt-ott bizony kifogytak a friss ötletekből. Jóval érdekesebb a jazzes hangvételű „Sylvia’s Stephenson’s – Ubatuba”, érzelmes billentyűkkel és áramos riffekkel, Thijs vokális tréfálkozásai mellett. Itt van der Steenhoven először villan meg kiváló szólójával, amely a szimfonikus prog legjobb gitárosaihoz méltó. A „Niels’ Skin” (nyilván van der Steenhovennek ajánlva) funky ritmust és néhány jó riffet kapott, valamint kiváló szakaszokat a gitár és a billentyűk összjátékából, amelyet egy szellemes gitárszóló még tovább emel, és végleg meggyőz arról, hogy Niels az igazi gitáros fából faragott. Az album egyik jobb darabja. Ezután jön egy nagy bukta, a „Just Like Eddy” című ballada Jo de Roeck vendégvokáljával, amely túlzott pátosza miatt teljesen kilóg az album egészéből. De Roeck hangja inkább valami modern popzenekarba illene, mint a Focusba. Ha nem lenne a szép Hammond-alap és a dinamikus gitárbetétek, nehezen hinném el, hogy ugyanarról a zenekarról van szó. Az „Aya Yuppie Hippie Yee” már a címéből elárulja, hogy szellemes darab, és az album egyik csúcspontja, amelyből nem hiányoznak az ízléses gitárszakaszok és a van der Linden dobjain játszott számos átmenet. Végre elérkezik az a pillanat is, amelyre elég sokáig kellett várnom – nevezetesen Thijs kiváló fuvolaszólója, amely az album egészéből észrevehetően hiányzik. A „Focus 9” jazzes irányultságú darab, amely bőven használ zongorát és akusztikus gitárt. Elég álmos és kissé unalmas szerzemény, főleg pedig érezhetően túl hosszú. A Focus sosem volt nagy jazz fusion-zenekar, mert a ritmusvonaluk szinte mindig túlságosan kifejezetten (hard) rockos volt. A „Curtain Call”-t szinte mindvégig Thijs nagyon jó fuvolája menti meg, a jó dobátmenetek és az ízléses váltások a Hammond és a gitár között. Ezúttal a jazz és a rock fúziója sokkal jobban sikerül nekik, mint korábban. A vidám hangulatot viszont megint elvágja egy újabb melankolikus színezetű szerzemény, az „Ode To Venus”, amellyel kapcsolatban nincsenek komolyabb észrevételeim, bár egy-két további variáció nem ártott volna. Az „European Rap (sody)” az album csúcspontja és a Focus-klasszikusokhoz legközelebb álló darab, mert minden legjobb elemük megvan benne: melankolikus billentyűs szakaszok, ügyes fuvola, Thijs jódlizása, hard rockos riffek, szökdelő jazzes ritmus, amelynek az első részében igazi orosz kozák tánc íze van. Különösen lenyűgöző a második rész, ami tele van melankolikus és virtuóz variációkkal egyaránt. Az is érdekes, hogy Thijs a szöveg szokatlan elmondásában felsorolja az összes klasszikusukat. A „Pim” újabb egy azon tréfás darabok közül (véletlenszerű múzsáknak ajánlva), amelyek gyerekcipő-reklámra emlékeztetnek, és amelyeket semmiképp sem szabad komolyan venni. Az „It Takes 2 2 Tango” álmos zárlat, pontosan olyan, amilyenre számítani lehetett. Melankolikus, bárzenés színezetű fusion zongorán és néhány szolid gitárszakaszon.
A Focus ennyi év után is bizonyítja, hogy még mindig a dallamosan fűszerezett szimfonikus rock, a dinamika, a jazzes harmóniák, a szellemes zenei témák, az impressziók és a különböző hangulatok váltogatásának mestere: a virtuóztól a melankolikusig. Továbbra is elkötelezett zenei perfekcionisták maradnak. Mégsem ártott volna, ha a felismerhető hangzásukba beleszőnek még egy-két friss ötletet, ami csökkentette volna az album egyes számainak kiszámíthatóságát. Összességében viszonylag sikeres kísérlet ez a régi mércékhez való visszatérésre és fordulat a helyes irányba, még ha távol is áll attól, amit a legjobb időszakukban alkottak. A zenekar klasszikus hangzása a jobb számok többségén ugyan visszatért, és ez biztató a régi idők minden rajongójának, de az albumot folyamatosan nyomasztja az új ötletek hiánya, és az is több mint nyilvánvaló, hogy szinte minden kicsit energikusabb darabot egy csendesebb követ. Végig érezni a kompromisszum érzetét: hogyan elégítsék ki a régi rajongókat, és hogyan kászálódjanak ki a bevált formulával abból, hogy évek óta nem készítettek igazán rendes albumot. Ez végül mégiscsak sikerült nekik, mert az album kielégíti az öreg burleszkművész és trubadúrjai minden hűséges hívét, akik legalább a koncerteken, ha már a stúdióban nem, még mindig fenséges zenekar, amelyet mindig érdemes élőben látni, amit a nemrég megjelent koncertfelvételek többsége bizonyít. Akik viszont az „Eruption”, az „Asnwers? Questions! Questions? Answers!” vagy a „Hamburger Concerto” hasonló darabjait várják, azoknak továbbra is a távoli múltban kell élniük.
Felállás
Thijs van Leer – Hammond-orgona, billentyűk, fuvola, ének
Niels van der Steenhoven – gitár
Bobby Jacobs – basszusgitár
Pierre van Der Linden – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Jo de Roeck – ének (6)
Producer
Thijs van Leer
Számlista
1. Black Beauty (4:14)
2. Focus 7 (5:23)
3. Hurkey Turkey 2 (4:05)
4. Sylvia’s Stepson – Ubatuba (4:50)
5. Neils’ Skin (6:05)
6. Just Like Eddy (5:09)
7. Aya-Yuppie-Hippie-Yee (5:18)
8. Focus 9 (7:57)
9. Curtain Call (4:36)
10. Ode to Venus (4:30)
11. European Rap(sody) (10:23)
12. Pim (3:01)
13. It Takes 2 2 Tango (8:03)
