Előadó: Satriani, Joe
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1989
Játékidő: 64:25
Értékelés: 3.5/5
A kiváló második lemez, a „Surfing with the Alien” után Joe Satriani 1989-ben olyasmit tett, amire talán kevesen számítottak. A „Surfing with the Alien” elképesztő album volt, de Satriani a harmadik stúdiólemezével, a „Flying in a Blue Dream”-mel még ezt is überelte, és még szilárdabban beírta magát a világ legjobb gitárosai közé.
Ehhez az albumhoz Satch rengeteg kiváló zenészt gyűjtött maga köré, akik tovább segítették a víziója megformálásában. Ezúttal sokkal többről volt szó, mint a gitáros izmok megmutatásáról: Satriani bőséggel tálal ízléses dallamokat és szólókat, a klasszikus gitáros vakmerőség pedig természetesen most sem hiányzik. Összességében a lemez mégis afféle kitérő a megszokottól, hiszen a pályafutása egyik legkalandosabb kiadványáról van szó.
Az album lassan indul a címadó dallal, ami azonban hamarosan teljes erőből beletép. Ez különösen igaz a szólóra, amelyet Joe állítólag ittas állapotban írt. Maga mondja, hogy jó ideig tartott, mire sikerült józanul megtanulnia. Ezután egy vad szám következik furcsa, zappás címmel – egy újabb remek dallam tipikus Satch-stílusban. A Can’t Slow Down az első énekes szám. Újabb hard rock szépség, amelyben Joe minden erényét megmutatja, gitáron és énekben egyaránt. Különösen fülbemászók a dallamok. A rövid, instrumentális Headless után a funkos Strange jön, amelyben jól látszik Satch sokoldalúsága. Aztán az album egyik legszebb pillanata – a slágere, az I Believe, amely bizonyítja, hogy Satrianinak nem kell végig a hangok között száguldoznia ahhoz, hogy megmutassa, mit tud. Egy újabb lázasan gyors szerzemény után a blues/hard rock hangulatú Big Bad Moon következik. A The Feeling in The Phone Call című részben egy rövid banjós kitérő után Joe hirtelen misztikusabb (már-már new age-es) vizekre evez a Day at the Beach-csel. A Back to Shalla-Bal visszavisz a hard rock megszokott világába, ismét néhány kiváló gitárbetéttel. A Ride-on Satriani a nehézmotorok iránti szerelméről vall. Mivel Satriani a „bike”-járól énekel, az angolban pedig a „bike” kétféle jelentésű (kerékpár és motor), én mindig egy nevetséges klipet képzeltem el, amelyben Satriani egy öreg, elkopott poninyergén ül, lassan tapossa a pedált, és mint egy kisgyerek, csilingel a csengővel. Amikor az ember már azt hinné, hogy az album nem lehet jobb, jön még két kétrészes alkotás, amelyek mindketten meditatív, finom résszel indulnak, és lendületesebben fejeződnek be. A végére pedig az Into the Light marad, amelyben Satriani finom gitárbetétekkel zárja ezt a kiváló albumot.
A lemez egyik fő erénye, hogy minden szám meglep. Mindegyik dalban van valami sajátos és egyedi. Satriani stílusban sokszínűbb ezen az albumon, mint korábban bármikor, és mint azóta valaha. Minden adut kijátszik – a tipikus gitáros hard rocktól a funkon, a bluesen, a countryn (banjo), az atmoszferikus és (majdnem) new age zenén át még sok minden másig. Az album minden pillanatát egy új érzés, egy új ötlet járja át, és pont az ilyen lemezek maradnak meg az emberben sokáig. Fontos az is, hogy az album egy pillanatra sem veszít az intenzitásából, sőt, végig csak fokozza azt.
Satriani ezen az albumon nemcsak gitárosként mutatkozik meg, hanem még sok minden másként is. Feltűnő a banjón, a szájharmonikán és a billentyűkön nyújtott játéka is. Bár ezúttal talán jobban a többi hangszerre is összpontosít, mint valaha, a gitár ereje semmivel sem kisebb. Satriani továbbra is „gitáristen”, aki ugyanakkor nem fél kipróbálni valami újat. Még mindig találkozunk gyors részekkel, amelyekből látszik, miért övezi Joe-t ekkora tisztelet gitárosként, de a dallamosabb részekből sincs hiány.
Mindazzal, amit Satriani csinál, könnyen megfeledkezhetnénk az itt közreműködő csapatról is. A közreműködők között olyan gyöngyszemek bújnak meg, mint Stuart Hamm és Simon Phillips, akik mindenképp különleges pecsétet nyomnak a zenére.
Úgy gondolom, hogy Satchot az úgynevezett gitárisztenek többségétől az különbözteti meg, hogy képes dallamos, énekelhető témákat és szólókat írni. Nyilvánvaló, hogy legalább annyit tud, mint a „riválisai”, de a legnagyobb ütőkártyája, hogy nem kell mindig hangsebességgel száguldania, hanem gyakran megteremti azt az igazi érzést, amely beszippant a zenéjébe. Személy szerint úgy vélem, hogy a Flying in a Blue Dream a legnagyobb teljesítménye, és örökre a legjobb rocklemezek egyike marad, nem csupán a legjobb gitáralbumok egyike. Satch ezzel halhatatlan és megingathatatlan zenei ikonná vált, függetlenül attól, mi következett utána.
Felállás
Joe Satriani – gitárok, basszusgitárok, billentyűk, banjo, szájharmonika, ütőhangszerek, ének
Stuart Hamm – basszusgitár
John Cuniberti – szitár, ütőhangszerek
Jeff Campitelli – dob, ütőhangszerek
Bob Smith – dob, ütőhangszerek
Simon Phillips – dob
Producer
Joe Satriani & John Cuniberti
Számlista
1. Flying in a Blue Dream (5:28)
2. The Mystical Potato Head Groove Thing (5:05)
3. Can’t Slow Down (4:46)
4. Headless (1:28)
5. Strange (4:55)
6. I Believe (5:50)
7. One Big Rush (3:20)
8. Big Bad Moon (5:13)
9. The Feeling (0:52)
10. The Phone Call (3:00)
11. Day at the Beach (New Rays from an Ancient Sun) (2:03)
12. Back to Shalla-Bal (3:15)
13. Ride (4:58)
14. The Forgotten (Part One) (1:10)
15. The Forgotten (Part Two) (5:10)
16. The Bells of Lal (Part One) (1:19)
17. The Bells of Lal (Part Two) (4:08)
18. Into the Light (2:25)
