Kiadó: Music Theories Recordings/Mascot Label Group
Megjelenés dátuma: 2020. 9. 18.
Az album hossza: 110.48 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
Aztán eljött 2019. 12. 14., amikor a Flying Colors – e progresszív rock szupercsapat tagjainak nevét nem kell külön végigfutnod – fellépett a brit fővárosban, a legendás Sheperd’s Bush Empire-ben. Színháznak kialakított helyszín, több emeletnyi erkéllyel, páholyokkal, földszinttel. Tömve, az utolsó zugig. Melegség, összetartozás, a közelség kellemes varázsa. A zene univerzális mágiájának és az érzelmi intelligenciának az az ötvözete, amely megmozgatja az egyént, és átterjed az egész tömegre – vagyis egy újabb felejthetetlen, fenséges koncertspektákulum. Mindenki eggyé válik, és fordítva: egy ember lesz mindenki.
A Flying Colors tavaly adta ki a „Third Degree” albumot (RockLine kritika). Ezzel újabb művészi lépést tettek előre és felfelé. A Flying Colorsnál valójában nehéz is különösebb fejlődésről beszélni. Ha átfutod a zenekar tagjainak nevét, gyorsan rájössz, hogy akkora tapasztalat és rutin áll mögöttük, ráadásul olyan kivételes technikai csiszoltsággal vannak felvértezve, hogy ugyanannak a történetnek megszámlálhatatlan arcát képesek megmutatni. Pontosan ilyen a „Third Stage: Live In London” koncertalbum is. Három album repertoárja, a hangsúly az aktuális „Third Degree” bemutatásán, amely addig a napig a legkonzisztensebb és legkompaktabb produktumukkal rukkolt elő. Letisztult és briliánsan kiegyensúlyozott.
A Flying Colors három fő énekese közül az egyik Casey McPhersoné. Az ő hangja kimondottan különleges, és a zenekar kifejezésmódjának is különösen fontos árnyalatot ad, ami eltávolítja a Flying Colorst a Transatlantic, a Spock’s Beard és a Neal Morse Band esetleges hasonlóságától. A Flying Colors rajongói persze az előbb felsorolt zenekarokat is szeretik, de akkor is. A gitárzseni Steve Morse, a csapat elemi tagja, aki biztosítja, hogy a Flying Colors története különleges művészi kitérőket tegyen, tehát nem áll egyedül. A másik két énekes Neal Morse, a jellegzetes, kellemesen füstös, olykor enyhén lennonos hangjával, és az örök meg nem valósult énekesjelölt, aki roppant szívesen „dalolgat”, noha ezt senki nem hiányolja: a dobvarázsló Mike Portnoy. Ők ketten főként McPherson énekét színezik vokális kíséretettel. A két Dixie Dregs-cimbora, Steve Morse (Deep Purple) és Dave LaRue bőségesen hoz kontrasztos játékosságot. LaRue kivételes áthatóságot csal ki a basszusgitárból – a kontrasztolás és a hangkép háromdimenziós szélességének és mélységének kialakítása értelmében. Legnagyobb formáját főleg olyan számokban mutatja meg, mint a Geronimo és a Forever In A Daze, ahol őrülten pörög, funkos kontúrokat visz be, és ízléses, slap technikával játszott futamokat szúr közbe. .
A „Third Stage: Live In London” műfajok fúziója, ahol az album színesen hullámzik a játékos jam-interakciótól a kifejezetten pop rockos, zeneileg fertőző dalokig. Mindezek mellett a zenekar különösebb zavar nélkül, szikrázóan játszik a jazz, sőt a blues elemeivel is, a motívumok népzenét idéznek, a hangsúly pedig többször is a jazzrock fúzióra kerül.
A zenekar hívei nem akárkik. Amikor Casey szándékosan kihagy egy sort a Kayla nyitó versszakából, a közönség gond nélkül „beugrik”, és átveszi a sorokat. Az együttes egyik legnépszerűbb számáról van szó, ami a remek felépítés miatt, amely egyenesen a rádióhullámokra való, cseppet sem meglepő. Akik közületek talán hiányoljátok például az új album remek Cadence-ét, ne aggódjatok. Összefut majd a nyál a szátokban attól a kivételes jazzrock fúziótól, amelyet az album egyik csúcspontja, az Infinite Fire koncertváltozata hoz. A koncertet a Mask Machine zárja. A teljes est legfeltekertebb száma. A közönség talpon! Fantasztikus záró crescendo. Ennél többet egyszerűen nem kívánhatsz. Érdekes, hogy a zenekar nem nyit valamelyik új számmal. A Mask Machine mellett a More lett volna a legkézenfekvőbb. Mégis a Blue Ocean mint nyitószám több mint helyénvaló döntés, mert a dal úgy van felépítve, hogy a zenészek fokozatosan, lazán kapcsolódhatnak be az előadásba. Nyugodt bevezető hangolás a hangzás jellemzőire, és fokozatos hangulatépítés.
A „Third Stage: Live In London” hibátlan koncertalbum. Tekintve, milyen keveset játszik együtt a Flying Colors a színpadon, az anyag kiváló összeszokottsága és előadása annál lenyűgözőbb. Miért játszanak keveset együtt? Mert egyszerűen nincs rá idejük. Az ötös tagjai egyszerre rengeteg más zenei projektben is benne vannak. Hozzáteszem, hogy Steve Morse alig két héttel korábban a Deep Purple-lel Klagenfurtban lépett fel (koncert-kritika). A válasz egyszerű. Az ötös tagjai egyszerűen olyan átkozottul jó zenészek, hogy egy pillanat alatt megtalálják a közös hangot és a színpadi mágiát. Briliáns produktum. Minden szempontból. A filmfelvétel kiváló képkockái egyenesen a helyszínre szippantanak. Mintha a zenekar veled lenne. Karnyújtásnyira. Ahogy mondtam. Túl sokat láttak és kóstoltak már ahhoz, hogy bármi balul sülhetne el náluk. Ha véletlenül nem ismeritek a zenekart, és abba a hallgatói ligába tartoztok, akiket nem elégít ki az egyszerű „tup-tup” ritmusra épülő háromakkordos minimalizmus, és nincs meg a zenekar egyik albuma sem, akkor ez a koncertalbum remek útikalauz a Flying Colors történetéhez. Az ilyen progresszív rock hívei pedig ezt az albumot már szeptember közepe óta szorgalmasan őrzik a saját gyűjteményükben.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Blue Ocean
2. A Place In Your World
3. The Loss Inside
4. More
5. Kayla
7. Geronimo
8. You Are Not Alone
9. Forever In A Daze
10. Love Letter
11. Peaceful Harbor
12. Crawl
13. Infinite Fire
14. Cosmic Symphony
15. The Storm
16. Mask Machine
Felállás:
Casey McPherson – ének, gitár
Neal Morse – billentyűs hangszerek, ének
Steve Morse – gitár
Dave LaRue – basszusgitár
Mike Portnoy – dob, ütőhangszerek, ének
