Kiadó: Mascot Label Group
Megjelenés dátuma: 2019. 10. 04.
Produkció: Flying Colors
Az album hossza: 66.08 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.5 / 10
A Flying Colors öt kivételes zenész kvintettje, akiket nem kell hosszasan bemutatni. Soroljuk fel őket gyorsan, így könnyebb lesz végigvinni a cikk hátralévő részét: Neal Morse (billentyűk), Steve Morse (gitár), Dave LaRue (basszusgitár), Mike Portnoy (dob) és Casey McPherson (ének). A „Third Degree” – ahogy a címe is mutatja – a formáció harmadik stúdióalbuma. Az azonos című debütálás 2012-ben jelent meg, ezt két évvel később követte a „Second Nature” (2014), majd még öt évnek kellett eltelnie, mire végre megkaptuk a történet harmadik részét is.
Ezek az úgyis jól ismerik egymást. Neal Morse és Portnoy zeneileg évek óta elválaszthatatlanok, mint két jó barát: Portnoy rendre ott dobol Morse stúdióújdonságain, és abból nem kevés van. Nemrég pedig a újra működő Transatlanticban is újraaktivizálták magukat. Steve Morse és Dave LaRue régi cimborák a The Dixie Dregs idejéből. Mindezek mellett technikailag hibátlanul képzett zenészekről van szó, akik egyéniségükként saját hangzást és hangszerjátékstílust ápolnak. Mivel folyamatosan játszanak és felvételeznek, a kreatív formájuk végig magas szinten marad, és ez igaz a kompozícióikat kísérő állandó ötletgazdagságra is.
Műfaji szempontból a Flying Colors afféle meghosszabbított amerikai válasz a neoprogresszív rock zenekarokra, amelyek a Genesis munkásságán fellelkesülve a kilencvenes években, illetve a nyolcvanas évek végén bukkantak fel a Brit-szigeteken, miközben a Flying Colors zenéje a klasszikus Kansas rajongóinak is gyorsan ismerős lesz. A Flying Colors kialakította a maga eredeti alkotói hangját, és tényleg érdekes, hogy mind az öt tag hozzájárulása egyenrangúan, gyönyörű egyensúlyban jelenik meg a zenekar zenei testén belül, a hangzás (és stílus) többi építőkövéhez képest.
A banda eddig ezen az albumon tette le az asztalra a legambiciózusabb munkáját. Az ötéves szünet kiválóan jól jött. Az eredmény egy remek fúziót hozó album, amely a szimfo-progresszív zenekarok úttörő klasszikusaiból (Kansas, Gentle Giant, Yes), neoklasszikus hangszerelési fogásokból, valamint abból a kivételes muzikalitásból merít, amelyet a The Beatles és a korai Queen megszállott tinédzserkori hallgatása hagyott örökül. Az egyéni karakter különleges jegyét a zenekarnak Steve Morse gitáros adja mérföldekről felismerhető gitárharmóniáival, amelyek markáns szólózását kísérik, és azzal, ahogy az átvezetéseket díszítő motívumokkal látja el, másrészt Casey McPherson énekes, aki az első albumhoz képest még jobban kibontakozott, és kivételes érettségről tesz tanúbizonyságot. Felismerhető a hangszíne, különleges „vibratóval” látja el, illetve ellenpontozza az énekdallamokat, a dalok pedig éppen az ő hozzájárulásának köszönhetően nyernek színházias sötétségből is.
Az album a felpörgetett The Loss Inside-dal nyit, amely határozott gitárfrazeálásra épít, ezt követi a színpadias More sötét refrénnel. A harmadik dal, a Cadence igazi kinyilatkoztatás: visszalibben a hetvenes évek klasszikus szimfonikus progresszív rockjának alapjaihoz, epikus refrénnel és remek vokálharmónia-kórussal megtámogatva. A rendkívül ütős refrént kicsattanó pozitivitás kíséri. A Love Letter, az album egyik legfertőzőbb dala esetében a Flying Colors közvetlenül a The Beatlesnek köszönheti az ihletet. A The Guardian viszi az elsőséget az elkapott epikus nagyzolásban és a vers–refrén váltás rendkívül ütős összekapcsolásában, a dallam pedig azonnal befészkeli magát a fülbe. Olyan szám, amit a rajongók gyorsan magukénak éreznek. A Last Train Home az album központi kompozíciója, a záró Crowl mellett az „Third” egyik legambiciózusabb darabja. Klasszikus progresszívrock-csemege, amit egyszerűen elvár az ember az ilyen nagyágyúktól és magától a zenekartól. Az album első csúcspontja (a másodikra az album végén vár a „minden dráma drámája”, a Crowl). A játékos pop-jazzy-blues „csínytevő”, a Geronimo akár a Steely Dan vagy a Toto tagjainak is eszébe juthatott volna. Abszolút váratlan, de nagyon is kívánatos kitérő az albumon, amely még egy hatásos refrént is tartogat. A You Are Not Alone című ballada a versszakokban a Harvey hurrikán pusztítását érinti, amely néhány éve söpört végig McPherson szülővárosán, Austinon.
A „Third Degree” minden szempontból kiváló album. Ötletgazdag, a hangszerelések pedig rendkívül kidolgozottak és csiszoltak. Az, hogy a kvintett tagjai mennyi más zenekarban és projektben vesznek részt, okot adhatott volna a kételyre, de minden kétség teljesen felesleges. Remek stúdiókollegialitás, az összes hangzáselem kiváló együttélése, nagyszerű kölcsönös kiegészítés az egymást folyamatosan kihívó ötletek színházában, ahogy maga az előadói karakter összefonódásában is, amelyet kiváló kémia kísér. A „Third Degree”-n a stúdióban minden ideális képpé állt össze! A Flying Colors folyamatosan lenyűgöz azzal az elképesztően kiegyensúlyozott tartással, amely a kivételes zenei fülbemászóság és az között feszül, amiért a progresszívrock-rajongók újra és újra visszatérnek. Kivételes változatosság a festői futamok kombinálásában, a ritmikus textúrák hirtelen töréseinek keresztezése, miközben állandóan megmarad a vezérmotívumok közti átváltás szövedékének vörös fonala. A különcködő, avantgárd kísérletezés kalandorsága teljesen hiányzik. A több mint 66 percben, amennyit az új album felsorakoztat, a Flying Colors kiváló zenei retorikát tett le az asztalra, amelyben egyetlen árva pillanat sincs, ami elrabolná a hallgató idejét, sőt, éppen ellenkezőleg. Rendkívüli megragadó erővel szólít meg, állandó feszültségben, végig szorosan maga mellett tartja a hallgatót, és amikor az album véget ér, tényleg nem nehéz újra kiadni a „ismételd” parancsot a lemezjátszón (illetve a CD-lejátszón).
szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. The Loss Inside (5:51)
2. More (7:10)
3. Cadence (7:40)
4. Guardian (7:11)
5. Last Train Home (10:32)
6. Geronimo (5:20)
7. You Are Not Alone (6:22)
8. Love Letter (5:10)
9. Crawl (11:14)
Felállás:
Casey McPherson – ének, gitár
Neal Morse – billentyűk, vokál
Steve Morse – gitár
Dave LaRue – basszusgitár
Mike Portnoy – dob, ütőhangszerek, vokál
