Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Gotthard
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2012
Játékidő: 53:03
Értékelés: 4.7/5
Kételkedett valaki? Gotthard Steve Lee nélkül. A kétségek teljesen jogosak voltak. Lehetetlen küldetés. A Gotthard mégis, miután a zenekar jövője bizonytalanná vált, teljes bátorsággal belevetette magát a sebzett oroszlán harcába, amelynek már nincs vesztenivalója, csak az önfenntartás ösztöne hajtja. És? Győztesen került ki belőle. Persze nehéz általános örömről beszélni. Steve Lee már nincs közöttünk, és ez olyan veszteség, amelynek a helye mindig betöltetlen marad. Valahol fölöttünk virraszt, valahányszor a Gotthardra gondolunk, a művész soha el nem porladt, soha el nem énekelt szíve.
Elég a siránkozásból! Mostantól Steve Lee is nyugodtan fellélegezhet, bárhol járjon is a lelke. A Gotthardhoz új arc érkezett az énekes posztjára. Tekintve, hogy az egyszeri Steve Lee látszólag pótolhatatlan volt a Gotthardban, amely nagyjából 2003-tól 2010 végéig magas nemzetközi renoménak és általános elismerésnek örvendett a rockzenében nyújtott hozzájárulásáért, a fiúk Steve tragikus balesetét követő hónapokban összedugták a fejüket, és alaposan átgondolták, hogyan tovább. Az énekes-meghallgatásokon az ismeretlen, sőt „ismeretlenebb” név keresésére indultak. Saját hazájukban, az alpesi–svájci tájakon néztek körül. Őszintén szólva: a Gotthardnak minden joga meglett volna nemzetközileg nagy hírű énekesek között válogatni. A szerénység szép erény, és ez a szerénység most igazán mélyen megtérült a zenekarnak. A Gotthard ugyanis megtalálta az igazi társat a csapatába.
Először is: Nic Maeder hihetetlenül jó vokális közelítése Steve Lee-nek. Olyan jó, hogy az új dalok is olyan meggyőzően működnek, hogy bármelyiket pörgeted meg a „Firebirth” albumról, rögtön tudod, hogy ez csakis a Gotthard lehet, senki más. A múltbeli stúdiókiadványokra és színpadi jelenlétre épített hitelesség megőrzésének alapfeltétele tehát teljesült. A Gotthard így az kiváló új albummal hosszú távra megmentette a bőrét, és a főnix újjászületésével, amelyet elsősorban a megvalósított ötletek minősége, no meg az események utolsó fordulatai a szerencsétlen 2010.10.05-i dátumtól máig, maga a borító és az album címe is jelez, megüzente, hogy számukra a jövő újra derűs, és kész újabb magasan szárnyaló művészi kihívásokra. A Gotthard története tehát nem ért véget. Épp ellenkezőleg. Az újjászületett zenekar már belépett egy új életciklusba.
Az album nyitódala, a Starlight mindent elmond arról, hogy a „Firebirth” megtartotta elődje, a „Need To Believe” (2009) szintjét. Klasszikus hard rocker, finoman felépítve a versszakból az előrefrénen át a tüzes, harmonizált, pompás körvonalú refrénig. Gyakorlatilag élő kontrasztokkal teli produkció, filigrán részletességgel csiszolva a hangzás elemeinek összhangjáért, fülbemászó, érzéki ritmikai retorikával közepes tempóban, amelyen egy nyitott riff gurul, átmeneti „délies” díszítéssel keresztezve. Egy dal, amely azonnal magával ragad. Egy dal, amelyről azonnal világos, hogy Steve Lee-nek íródott volna, és amelyben Maeder egy pillanat alatt a lehetetlenkedők orra alá borsot tör, amikor vokális megközelítésével megmutatja, hogy a helyén van. Hasonlóan jól szerepel az albumon a „cowboyos” dal, a rendkívül hülye című Yippie Aye Yay, amely a remek hangszerelés miatt gond nélkül felválthatta volna a Starlightot az album nyitányaként, valamint az album második felében a kicsapongó hangulatú Right On, amelyben Leo Leoni ismét bevet egy felismerhető trükköt a megszokott gitárjátékából, a nyekergő „talk box” effektet, amely a Gotthardba a zafatos, ugratós hangulat jól ismert védjegyét viszi.
Ha a nyitány tartalmazott némi csiklandós csintalanságot, a közvetlenül a Starlight után következő Give Me Real sötéten drámai lüktetés, amely nem ismer tréfát, és egyúttal az új album dinamikus eseményfejlődésének egyik alapvető, erősen vibráló hangulatteremtője, hiszen a fertőző kombináció kivételes kiterjedését kínálja: teljes dallamos kihasználtságot, alaposan átitatva harmonizált vokális dallamokkal és melankolikus érzéssel. Az albumon nem egy dal hat hasonlóan, mint a Give Me Real. Már a harmadik köztük a kislemezként kiadott Remember It’s Me, amely a versszakban a vokális vonalak tekintetében hasonlóan alakul, mint a „Need To Believe” címadó dala, majd az album hátralévő részében a Shine, a The Story’s Over, az S.O.S., vagy a különösen bombasztikus I Can, amelyet gitárharmóniák tercettjei szőnek át (ami a Gotthardnál inkább nagy ritkaság, mint szabály), és sajátos, gurulós ritmikus dobogás támogat. A recenzió e szakaszában leírt dalok miatt érződik úgy, hogy a „Firebirth” a Gotthard legkomolyabb, legérettebb albuma, vagy olyan Gotthard-album, amelyben a pillanat drámájának érzete, mondhatni a hangulatok sorában megbúvó feketeség árnyalata, intenzívebben van jelen, mint a zenekar eddigi pályáján bármikor.
Ezek után megállapítható, hogy a Gotthard egy cseppet sem veszített a hangszerelés iránti kivételes érzékéből, és különösen abból, hogy tud fülbemászó gitárriffet hozni, és felöltöztetni a kiváló szimbiózis konfekcióból is felismerhető márkajelébe: a csípős ritmusszekció, a központi helyen álló, tekintélyt parancsoló ének – amely magas fokú kifejező rugalmasságával és kiművelt erejével kihasznál minden rendelkezésre álló teret a dalok dallamos hatókörének tökéletes továbbfejlesztésére, optimalizálására – mindezt pedig ravaszul tartja egybe a billentyűs hangszerelések finom, atmoszférikus takarója.
Leo Leoni tehát egy egész univerzumnyi használható gitárfrázist gyűjtött össze, és közülük kiválasztotta a legjobbakat, amik csak a rendelkezésére álltak a „Firebirth” albumhoz. Végig tudta ugyanis, hogy a közönség még hogy kritikusan fogadja majd az első Gotthard-albumot Steve Lee nélkül. És mesterien befogta a száját. Tizenhárom dal valódi Gotthard-elvű, átütő ultrabombasztikából, a változatos megformálás szempontjából széles kifejezési spektrummal, 13 dal tehát az eredeti Gotthard-örökségből. Ennél többet nem lehet kérni.
Nic Maeder, ahogy említettük, szinte tökéletes pótlása Steve Lee-nek. A két énekes közötti különbségek a vokális kifejezésben és a hangszínben főleg a gyorsabb és közepes tempójú dalokban mosódnak el. Az alkalmankénti hamis érzetet, hogy az albumon Steve Lee énekel, különösen a finoman felépített, harmonikus refrének és az a torkosság erősíti, amelyet Maeder kedve és szükség szerint visz az éneklésébe. A két énekes vokális árnyalatai közötti különbségek viszont főleg azokon a pontokon érzékelhetők, ahol kifinomultságra van szükség, és ahol az érzékeny érzékiséget kell kiemelni. Nic Maeder pedig ebben rendkívül sikeres. Az éneklésből teljesen kiiktatta az „Arafarsko angleščino«-t is, a verseket ugyanúgy csengő „amerikai” akcentussal veszi, ahogy azt Steve Lee tette. A Tell Me balladája jó példa arra, amikor Maeder semmivel sem marad el Steve Lee mögött. A legismertebb, tipikus Gotthard-balladák, például a Heaven mintájára készült a Tell Me mellett a fenomenális záró balladaszerű Where You Are is, amelyet kifejezetten Steve Lee-nek ajánlottak. Nic Maeder rendkívül rugalmas a vokális kifejezésben. Pillanatokra teljesen robbanni tud, amikor az erős, dallamosan célzott énekbe beleviszi a néhai Steve Lee jellegzetes torkos hangját. Ez pedig azt jelenti, hogy Maeder is oda tartozik a Steven Tyler (Aerosmith) és Jon Bon Jovi (Bon Jovi) típusú énekesek sorába. Maeder az album drámai csúcspontján, a The Story’s Over című dalban mutatja meg igazán a rendkívüli vokális tulajdonságait.
A „Firebirth” kiváló hard rock tulajdonságokkal bíró album, mesterien felöltöztetve mindazokkal a fortélyokkal, amelyeket a modern stúdiótechnika kínál. A Gotthard esetében még Einsteinre sincs szükséged, hogy megfejtsd a titkot. Ez olyan jó zenekar, hogy a dalok stúdiós eredetijéhez első nekifutásra felvett szólókat is fel tudja használni. Mellesleg említenünk sem kell, hogy a produkció megragadta az élőség hiteles kifejezését, amely olyan érzést kelt, mintha a zenekar a saját önálló koncertjét játszaná a stúdióban. A „Firebirth” nem hagy levegőt venni. Egy pillanatra sem, és a kedvenceket magadnak kell majd kiválasztanod, mert minden dal a legapróbb részletekig kidolgozott. Kidolgozott az ultrafeszültségű rockos ütőerő és a fülbemászó vezérdallamok ideális arányának elérésében.
Ezzel az albummal a Gotthard nemcsak megmaradt a színtéren a szerencsétlen hajótörés és Steve Lee elvesztése után, hanem teli vitorlákkal hajózott be egy új feltámadásba és egy új életbe. A „Firebirth” kiváló album, amely a zenekar minden hagyományos védjegye mellett sajátos hangulatot is kínál, a pillanat drámájának adagjával, amely minden korábbi Gotthard-albumnál jobban kiemeli a kifejezésbeli feketeséget. Az album 13 teljesen optimalizált hard rock indulója már a megjelenésekor bekerül az idei év hard rock albumának legszűkebb esélyesei közé, Nic Maeder pedig a lenyomat alapján, amelyet az első vokális hozzájárulásával hagyott a Gotthardon, jó úton halad afelé, hogy a jövőben a második Steve Lee legyen.
Felállás
Nic Maeder – ének
Leo Leoni – gitár
Freddy Scherer – gitár
Marc Lynn – basszusgitár
Hena Habegger – dob, ütőhangszerek
Produkció
Paul Lani & Leo Leoni
Dallista
01 Starlight
02 Give Me Real
03 Remember It’s Me
04 Fight
05 Yippie Aye Yay
06 Tell Me
07 Shine
08 The Story’s Over
09 Right On
10 S.O.S
11 Take It All Back
12 I Can
13 Where Are You
14. Starlight*
*… bónuszdal (akusztikus verzió)
