Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Gasometer / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2009. november 28.
Látogatók száma: 3000
Jegyár: 28€
Végre megvártuk őket a szomszédban! Na jó, nem épp a szomszédban, de Bécs sem a világ végén van. Már a koncerti.net szervezésében megtartott vasárnapi bécsi kirándulás és az ünnepek előtti andalgás az országunk egykori fővárosában is kellemes élmény volt a nap, a hónap, sőt, valakinek talán az év csúcspontja előtt. Az ok az Alice in Chains volt, akik az új Black Gives Way To Blue lemezüket népszerűsítve járják az öreg kontinenst (Rockline-recenzió itt). Az újjáalakulás óta most léptek fel először önálló koncerten, de érdemes megjegyezni, hogy DuWall énekessel az osztrák közönségnek már a 2006-os Nova Rock fesztiválon bemutatkoztak. William a bécsi fellépés egyik beszélgetős betétében fel is idézte ezt, és ezzel meg is cirógatta az amúgy is lázban égő osztrák publikum lelkét.
Az Alice in Chains, akit a grunge nagy négyese (a Pearl Jam, a Nirvana és a Soundgarden mellett) egyikeként is emlegetnek, seattle-i zenekar, amely a kilencvenes évek elejének hangzását is formálta, és külön bélyeget nyomott arra a korszakra. A nyolcvanas évek végén kezdtek zenélni, a kezdetben metalosabb irányú bandát a környezete a grunge egyik zászlóvivőjévé formálta, a műfaj kilencvenes évek közepi hanyatlása pedig az Alice in Chainst is a médiafigyelem mellékvágányára tolta. A tevékenység lanyhult, Jerry Cantrell szólókarrierbe kezdett, az AiC első fejezetének pedig Layne Staley frontember 2002 áprilisi halála vetett véget. A történet azonban korántsem zárult le. A hároméves csend friss erőt hozott és… új énekest. Staley bőrébe William DuWall bújt, aki az új lemezen, és ezekben a napokban az európai turnén is azt bizonyítja nekünk, hogy érdemes volt feltámasztani az Alice In Chains nevet.
A gyötrelmes várakozás este fél kilenc után valamivel ért véget, amikor a teltházas Gasometerben DuWall, Cantrell, Inez és Kinney elfoglalták a színpadot, és belekezdtek az előadásukba. Inez erőteljes basszusmenete vezette fel a Rain When I Die című dalt a legsikeresebb lemezükről, a Dirtről (1992). A nyitó énekes feladatoknál a megszokott duóhoz Inez is csatlakozott, és a vokálisan is összehangoltan induló trió látványa valóban fenséges volt! Érdekes, hogy az AiC-re jellemző „aaa-zás” első néhány másodperce volt az egyetlen alkalom, amikor Inez énekben is közreműködött. A koncertet még két Dirt-klasszikus folytatta, aztán jött az Again (Alice in Chains, 1995), végül a Your Decision, az első dal az új Black Gives Way To Blue albumról. Igazán szokatlan, hogy egy új kiadványt bemutató turnén az arról való első dal csak az ötödik helyen kerül sorra, hiszen a szokás szerint az új anyag erősen jelen van az egész műsorban, már a nyitásnál is. A „Your Deicision” alatt végre DuWall is gitárt fogott. Egyébként DuWall többnyire csak a legújabb számoknál forgatta a gitárt, a Staley-korszak dalainál „csupán” énekben működött közre (kivétel az akusztikus blokk volt). Az egyik legismertebb szám, a Down in a Hole először „unplugged” verzióban csendült fel, ami átmenetileg lecsendesítette az őrjöngést, és néhány öngyújtó is a levegőbe emelkedett. A gyönyörű refrénnel és az igazi grunge szellemmel megáldott szerelmes-filozofikus dal sokaknak elvette a lélegzetét és megnedvesítette a szemét. Cantrell széke ezúttal középen állt, DuWallnak pedig be kellett érnie a színpad jobb oldalával. Jött a szintén akusztikus „No Excuses”, majd a koncert egyik legszebb pillanata, az utolsó album címadó dala, a „Black Gives Way to Blue”. Az AiC egyik legfinomabb balladájának játéka alatt a háttérvásznon végig gyertya égett, a dal végén pedig a gyertyát a mosolygó Layne Staley fotója váltotta fel, akinek a magasba emelt két ujja a béke üzenetét hordozta. Milyen erősen megindító pillanat volt ez minden AiC-rajongónak! A feltevésem, hogy a dal, sőt az egész album az ő emlékének szól, így szilárd talajra lelt. Az eredeti felvételen Elton John zongorája egészíti ki a hangzást, ezt most Sean Kinney dobos ujjai alatt a xilofon hangja (nem épp tipikus rockhangszer) váltotta fel – a nagyon ötletes húzást hangos ováció jutalmazta. A Sickman újra szárnyra kapatta az estét, még néhány további szám és a záró Man in the Box után véget ért a műsor rendes része. A színpadra visszatérve még két grunge-himnusz következett – a Would? és a Rooster, amelyek messzire repítették a közönséget, az AiC legjobb dalai közé tartoznak, és mint ilyenek, megvan bennük az a varázsital, amely euforikus állapotba viszi a hallgatót, és még sokáig a koncert után sem ébred fel belőle. A turnén a ráadás a Lesson Learned című számot is tartalmazza, de ezúttal kihagyták, és néhány perccel megröviditettek minket az együttlétből – az okát nem tudom, de biztosan nem a közönség, amely a remek produkció szárnyán szuper hangulatot teremtett.
Az Alice in Chains műsora kitanult, semmi sem történik véletlenül, hiányzik a spontaneitás, minden pillanatban tudják, hol tartanak. Másképp fogalmazva, az egyik fellépés gyakorlatilag semmiben sem különbözik a másiktól, a játékukban mégis a szívet is érezni, nem csak a pénz szagát. A fő gitáros és kórusénekes, Jerry Cantrell a zenekar vezére. Kezdettől fogva ő írja a dalokat, és ahhoz, hogy mára minden gyeplő a kezében fut össze a bandában, a karizmatikus, nem sztárallűrös fellépése is hozzásegítette. A dalok az ő intésére indulnak, a kezében égő cigaretta pedig a szünet jele, és az idő, hogy DuWall megszólítsa a közönséget. Érdekes DuWall fellépését nézni. Énekben minden számot ugyanúgy teljesít, ahogy a stúdiófelvételen hallható, eltérés nélkül, saját értelmezés nélkül. Egyes régebbi dalok, különösen a hatalmas „Love, Hate, Love” lehetőséget adnának énekes kirándulásokra, vagyis az eredetitől való eltávolodásra, de az AiC a pontos kivitelezés mellett döntött. DuWallnak valószínűleg a lelkére kötötték, hogy ne kísérletezzen a saját értelmezés vizein való evezéssel. Jó vagy rossz? – a döntés a ti kezetekben van. Az Alice in Chains a felismerhető hangzását az összehangolt, harmonikus éneklésre építette, gyakorlatilag egyetlen dal sem kerüli el – néhány szám egyenesen csak harmonikus éneklésből áll. Mennyire lenyűgözően hat ez a tulajdonság élőben! DuWall és Cantrell nagyon összhangban vannak ebben, amihez hosszas gyakorlás kellett, hiszen hibát gyakorlatilag nem lehetett észrevenni. A két énekes néhányszor a váltott éneklést is kipróbálta (főleg a refréneknél). William DuWall kitűnően teljesítette a feladatát. Ez persze nem jelenti azt, hogy meggyőzte és megtérítette az összes hitetlen rajongót, akik a néhai Staley ikonját tisztelik, de irigylésre méltó produkciót mutatott, olyat, amely a nevét magasra helyezi a zenei térképen. Beleélhetjük magunkat a helyzetébe – biztosan nagyon kellemetlen, hogy minden lépésnél Staley árnyékában él, és az emberek hozzá hasonlítják. Bebizonyította, hogy méltó pótlás, a jövőben azt is be kell bizonyítania, hogy van gerince, és ki kell lépnie Staley árnyékából, ha véget akar vetni az összemérő pillantásoknak.
Az Alice in Chains bécsi élménye több mint kellemes volt. A küldetése szerint az ún. grunge zene hangos, koszos, totálisan alternatív. A Gasometer nagy, „kicsípett” csarnoka, a kristálytiszta hangzás, a rengeteg roadie és még több technika mint olyan tagadja a halott grunge lényegét, de az üzenetének egy kis darabját a vasárnapi koncerten mégis megfejtettük… a jutalom pedig egy felejthetetlen este volt.
Setlist
1. Rain When I Die 2. Them Bones 3. Dam That River 4. Again 5. Your Decision 6. Check My Brain 7. Love, Hate, Love 8. A Looking In View 9. It Aint’ Like That 10. Down in a Hole (akusztikusan) 11. No Excuses (akusztikusan) 12. Black Gives Way To Blue (akusztikusan) 13. Sickman 14. Acid Bubble 15. Angry Chair 16. Man in the Box —————- 17. Would? 18. Rooster
Képgaléria
