Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4.5/5
A „Fear Of A Blank Planet” a kultikus, évről évre (kereskedelmi értelemben is) egyre ismertebb progresszív rockerek, a Porcupine Tree kilencedik stúdióalbuma. A ritka modern progresszív zenekarok egyike ez, amelyik nem hagyja abba az innovációval való meglepést, miközben a szerzeményeivel a zenerajongók szélesebb körét is képes lenyűgözni. Amióta a zenekar évekkel ezelőtt fokozatosan felhagyott a pszichedelikus színezetű elektronikus kitérőkkel, és egyre inkább a progresszív metal vizei felé fordult – természetesen a maguk klasszikus, transzcendentális módján és intelligens szövegekkel –, a Porcupine Tree szerintem a modern progresszív rock legfontosabb és legizgalmasabb formációjává nőtte ki magát. Megvan a saját hangja, mégsem titkolta soha a rokonszenvét azok a legendás zenekarok iránt, amelyek jelentősen formálták a hangzásukat. Steven Wilson, a szentimentális multiinstrumentalista és zenei újító ezúttal is elsőrangú, transzcendentális remekművet alkotott, amely könnyedén átröpíti a hallgatót a tudatalatti és a személyes érzékelés különféle állapotaiba, és intelligensen vegyíti az űrbeli, álmodozó soundscape-hangzásokat az ütős metalszakaszokkal. Az eredmény egy olyan kombináció, amely rendkívüli kontrasztot teremt a melankólia, a vágyakozás és a düh között.
A „Fear Of A Blank Planet” durván fogalmazva, a két korábbi remekmű, az „In Absentia” (2002) és a „Deadwing” (2005) hangzásbeli keveréke, de érezhetően sötétebb részekkel és hangulattal, mint amilyet a két elődön megszokhattunk. Stevennek sikerült a progresszív rock két legendás nevét is megnyernie az albumon való közreműködésre: Robert Fripp (King Crimson) és Alex Lifeson (Rush) a maga egyedi, felismerhető módján járul hozzá a lemez hangulatának felépítéséhez.
Ez a hangulat ezúttal meglehetősen fatalista árnyalatú, hiszen a „Fear Of A Blank Planet” koncepcióalbum, amely a modern, információval telített társadalom általános apátiája körül forog – egy társadalométól, amely érzelmi és szellemi fejlődésének vakfoltján ragadt. Elsősorban pedig az érzelmileg kiüresedett, szellemileg elsorvadt és anyagilag telítődött „MTV/MP3/MSN” tinédzsergenerációról szól, amely az egész szabadidejét számítógép- és tévéképernyők előtt tölti, tompán és érdektelenül bámulva a különféle valóshow-kat, pornót keresgélve a neten, vagy erőszakos és szexszel átitatott videojátékokban kipróbálva magát. Ez a koncepció Steven félelmét tükrözi attól, hogy a következő generációk szellemileg és lelkileg egyre inkább elsorvadnak, ami végül elkerülhetetlenül a modern „civilizáció” általános összeomlásához vezet. Mondhatom, hogy a zenekarnak több mint sikerült az intelligens koncepciót mély, atmoszférikus zenével összeolvasztania. A koncepciót hat dal kapcsolja össze, amelyeket akár egyetlen, hat egymással összefüggő részre osztott dalként is lehet értelmezni.
A nyitó „Fear Of A Blank Planet” billentyűhangokkal indul, miközben a gyerek rácsatlakozik az internetre, hogy letöltsön egy halom mp3-at, pornófilmeket nézzen, kiderítse, mi történt a Big Brother legújabb részében, egy számítógépes szimulációban lemészárolja a virtuális katonákat, és így az egész napot a monitor előtt tegye tönkre. Innen az album és a dal címe is – „félelem az üres bolygótól”. Erre a szemléletes, szimbolikus bemutatásra lassú szakasz következik, amely az energikus ritmusvonal éles hangjaitól, a gitártól és Steven kiváló énekétől kap lendületet, aki a információval telített gyerek hétköznapjairól énekel sokatmondó szöveget. A sötét légkört némileg feloldja a dallamos refrén, amely kontrasztot alkot az éles ritmussal és a billentyűs hangminták áradatával. A középső részben néhány keményebb metalszakaszt játszanak, Steven pedig gitáron egy rövidebb szólót is megenged magának. A zárlatban a billentyűs soundscape-ek ismét melankolikus hangulatot teremtenek, és kerekre zárják ezt a remek alkotást.
A „My Ashes” remek, érzelmes ballada, kiváló zenekari hangszerelésre, melankolikus akusztikus gitárra és érzékeny énekre építve. A lassú intró után fokozatosan építi a hangulatát a kiváló soundscape-ek palettáján keresztül, amelyek a hallgatót egy szempillantás alatt transzcendentális tudatállapotba röpítik. Egy dal, amely lecsendesíti a hangulatot az album kulcspillanata előtt.
Az „Anesthetize”, ez a több mint 17 perces progrockos ep, az album központi darabja, és szerintem a legjobb is, amelyet a rendkívüli változatosság mellett réteges atmoszféra is jellemez. Különleges vendégként a legendás gitáros, Alex Lifeson is közreműködik, aki a középső szakaszban egy felejthetetlen, rá jellemző szólót nyom le. A dobokkal, hangmintákkal és beletörődően csengő énekkel induló lassú, sötét színezetű intró után nyers, homályos szakaszba váltanak, ahol vastag basszusgitárvonal szitálja a fület. Ezt követi a zenekar történetének egyik legjobb szakasza, amelyben a kemény ritmusvonal és az érzékeny billentyűk váltakoznak, miközben a háttérben Lifeson kiváló, jellegzetes gitárszólót játszik. Ezen a ponton felejthetetlen, fokozódó hangulat bontakozik ki, amely a melankolikustól az agresszívig változik. A homályosság tovább nő a „metalos” szakasz betörésével, ahol Steven néhány kemény riffet nyom le brutális ritmussal megtámogatva, amelyet egyetlen modern thrash metal banda sem szégyellne. Steven éneke a remek, szarkasztikus refrén központi eleme, amely végig egyensúlyban tartja a kompozíciót, különösen a brutális részek alatt. Barbieri billentyűin a soundscape-ek és egyéb hangminták fölött a dal lassan lecsillapodik. Nyugodt, billentyűs szakasz következik többszólamú vokális harmóniákkal, amelyekből végül kibontakozik a mindig érzelmes Steven-ének, és fokozatosan lezárja a pályafutásuk egyik legfenségesebb és legambiciózusabb alkotását.
A rendkívül szép és melankolikus „Sentimental” – ahogy a címe is mondja – szentimentális szerzemény, amely a komplex és sötét eposz után valamivel világosabb hangulatot teremt, ami azért így is rendkívül szomorú. Jellemzője Steven mélyen kitárulkozó éneke, a zongora, az ütőhangszerek és a flamenco stílusában játszott akusztikus gitár. Ez a dal kissé emlékeztet az előző album „Lazarus”-ára, csak egy hajszállal földhözragadtabb. A refrénje a enyhe depresszivitás ellenére – ami ismét az album címére utal – rendkívül gyorsan magával ragadja a hallgatót, és nem kétlem, hogy ez a dal is a klasszikusaik közé fog kerülni. Az „In Absentia” albumról ismert klasszikus, a „Trains” gitárriffjéhez hasonlóval zárul, amit zongorán és hangmintákon megszólaló záró fokozás követ.
A „Way Out Of Here” újabb rendkívül érdekes és réteges alkotás, amely bemutatja a zenekar két fő oldalát, a transzcendentálist és a metalosat, utóbbi uralkodik az elmúlt években. A soundscape-eken ezúttal más nem, mint a legendás gitármester, Robert Fripp remekel, aki afféle mecénásává vált a zenekarnak, miután elkísérte őket az előző turnéjukon. Adrian Belew után, aki a „Deadwing” albumon működött közre, Fripp már a második King Crimson-zenész, aki segített a zenekarnak megvalósítani zenei elképzeléseit. Fripp hozzájárulása az elképesztő atmoszféra egyik kulcseleme, amely a soundscape-eken megszólaló fenséges hangzásvilágtól a brutális metalszakaszokig terjed. A dal lassú, soundscape-es bevezetővel indul, majd fokozatosan építi a hangulatot Steven énekére és melankolikus gitárjára, amelyeket kiváló hangszeres szakasz követ. A hangminták nyugodt hangjai után brutális dobos és gitáros részek jönnek, amelyeket végig rendkívül szép billentyűs hangszerelés tart kordában. E kompozíció remekül felépített szerkezete az elejétől a végéig magával ragadott, és rájöttem, hogy valószínűleg ez az album legkiegyensúlyozottabb darabja, amely biztosan kedvenc része lesz a következő koncertturnénak.
A „Sleep Together” a billentyűs hangminták homályos és titokzatos hangjaival nyit, majd bedobnak a dobok és a depresszív színezetű ének. A végeredmény egy olyan dal, amely a gótikus és a progresszív metal valamiféle keverékének hangzik, azzal a fontos különbséggel, hogy a két említett műfaj legtöbb zenekarával ellentétben kiváló éneket tartalmaz, amely a törékenytől az effekttel eltorzított brutálisig terjed. Ezúttal is remek kombinációt vetettek be: megélezett gitárriffek, réteges ritmus és mély, transzcendentális hangminták, amelyek a hallgatóban különféle tudatállapotokat idéznek elő. Jó Steven-gitárszólónak is fültanúi lehetünk, olyasmi, amit általában nem éppen bőségesen kínál. Elsősorban a zenekari hangszerelés kiváló használata az, ami a látszólag egyszerű darabból remekművet csinál.
A „Fear Of A Blank Planet” a zenekar számára újabb remekművet jelent a mélyen kitárulkozó, gazdagon strukturált albumok lenyűgöző sorában, amelyek képesek a hallgatót egy pillanat alatt az egyik tudatállapotból a másikba átvinni, és számos életbölcsességet közvetíteni neki. A Porcupine Tree-nek és központi zenei zsenijének, aki kétségtelenül az elmúlt évtized egyik legnovatívabb zenésze, ismét sikerült egy rendkívül érzelmes és változatos albumot létrehoznia, amely minden egyes hallgatással „nő”, ugyanakkor olyan üzeneteket hordoz, amelyek képesek megrázni a kollektív gondolkodást, és elgondolkodtatni a „blokkolt” generáció számos tagját, akik megőrizték saját személyiségük szikráját. A „Fear Of A Blank Planet” újabb bizonyítéka a zenekar sokoldalúságának, amely folytatja a szellemileg gazdag progresszív rock megalkotásának küldetését. Ez a zene a mai korban is, az érzelmileg és szellemileg elsorvadt információs mindentudók uralma idején, akik minden területen már csak a „pénz vagy halál” elvének élnek, tovább növekszik, és apró lépésekben erősíti a tudatot, hogy egyetlen társadalmi berendezkedés sem tart örökké, és hogy a változás az egyetlen állandó.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, zongora
Colin Edwin – basszusgitár
Richard Barbieri – billentyűs hangszerek, szintetizátor
Gavin Harrison – dobok & ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Alex Lifeson (Rush) – gitárszóló (3)
Robert Fripp (King Crimson) – soundscape-ek (5)
John Wesley – kísérővokál
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. Fear of a Blank Planet (7:28)
2. My Ashes (5:07)
3. Anesthetize (17:42)
4. Sentimental (5:26)
5. Way Out of Here (7:37)
6. Sleep Together (7:28)
Az album játékideje: 50:08
