Szerző: Urban Bolta
Előadó: Alice In Chains
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1990
Játékidő: 54:15
Értékelés: 4/5
A nyolcvanas évek végén Amerikában új zenei irányzat kezdett fortyogni: a közönség torkán kijött a glam rockos maskarázás, a könnyed életmódról és a szexről szóló nyávogás, a nyolcvanas évek aranykora pedig a heavy metalnak is a végéhez közeledett. A nyolcvanas évek második felének alternatív rockjából, a Sonic Youth, a Pixies vagy Neil Young hatására Seattle-ben nagy durranás készülődött, a grunge, amely a kilencvenes évek elején élte csúcsát: az olyan előadók, mint a Pearl Jam, a Nirvana, a Soundgarden, az Alice in Chains és a Stone Temple Pilots albumai milliós példányszámban fogytak.
Az akkori korszak szellemében és körülményei között indult el az Alice in Chains tövises útja is. Jerry Cantrell gitáros meghívta zenekarába Layne Staley énekest, és ezzel kezdetét vette egy másfél évtizednyi sikeres zenei pálya, amelyet sajnos kikövezett a drogfüggőség, és amely túlságosan is összefonódott vele. Cantrell és Staley sem volt teljesen újonc a zenei vizeken, az új dalok gyorsan születtek, az ígéretes demófelvételek pedig egészen az óriás Columbia Records kiadóig juttatták őket, ahol 1990-ben megjelent a „Facelift” címû debütalbum.
A „Facelift” tehát még a grunge nagy durranása előtt született, és talán éppen ezért ez az együttes legkülönlegesebb lemeze. Az AiC szilárdan áll a metal talaján, a tagok korábban különféle metalbandákban játszottak, ami érezhető a súlyos riffelésben és a többi jellegzetességben, amelyek tulajdonképpen a metalzenekarok közé sorolják őket. A „Facelift” átmeneti hangzású lemez, a legkeményebb az életműben: egyesítették benne a nyolcvanas évek heavy metaljét az alternatív rock új stílusával, a seattle-i szcéna későbbi fejlődése pedig őket is egy fokkal lágyabb vizekre terelte, közelebb a grunge tipikus jegyeihez. A gyökereiket azonban sosem felejtették el.
Az albumot a „We Die Young” nyitja ólomnehéz központi riffel és Staley agresszív éneklésével, ezután jön a „Man In The Box”, amelyből a lemez legnagyobb slágere lett. Staley énekben kísérletezős tájakra téved, kitörései és önmaga keresése az Alice in Chains debütalbumának egyik meghatározó jellegzetessége. Énekben végig Jerry Cantrell kísérő hangja támogatja, ám nem feltétlenül harmonikusan: gyakran szólal meg kétszólamú éneklés enyhe csúsztatással, amely visszhangként hat, és különleges, álmodozó, melankolikus hangulatot teremt. Ezt az elemet, amelyet az AiC gondosan ápolt a pályája során, a mai napig megőrizte. Az „I Can’t Remember” morbid, hátborzongató érzése a rendkívül lassú tempó, a már említett staley-i énekes szerep – amikor a függőség szárnyán egészen a patetikus kitörések széléig emelkedik –, valamint a mélyre hangolt hangokkal játszó, remekül átgondolt gitárjáték eredménye. A „Love, Hate, Love” című dalban az AiC-debüt valamennyi tipikus eleme kiugróan érvényesül, és az együttes egyik legnagyobb hatású, legmisztikusabb dala születik meg belőlük; közvetlen bizonyíték arra, hogy a grunge beköltözött a lelkükbe, és simán lehetett volna a grunge egyik zászlóshajója, mégis észrevétlen maradt. Az „It Ain’t Like That” harmonikus éneklésével némi dallamosságot hoz, az AiC-nél amúgy nem jellemző tulajdonságot. Az album második fele kissé lemarad, egyetlen slágert sem hozott, és őszintén szólva például a funkos hajlamú „I Know Somethin (‘Bout You)” az első rész nagyságához képest meg sem érdemli a helyét.
A dalok többségét Jerry Cantrell írta, az együttes ötletgazdája és a kilencvenes évek egyik legnagyobb gitárosa. Filozófiája egy központi riff megalkotásán alapul, amely köré felépül a dal. Irigylésre méltó technikai tudása ellenére a gitárszólók inkább kivételek, mint szabály, csiszoltságuk pedig egy pillanat alatt elhalványul, hiszen az AiC zenéjének lényege a (depresszív) hangulat felépítése, így az egyéni technikai képességek nem játszanak központi szerepet. Erős a ritmusszekció jelenléte is Sean Kinney dobos és Mike Starr basszusgitáros révén, de mégis Cantrell gitárjátéka lehelte az albumba azt a jellegzetes, félelmetes atmoszférát, amelyet az Ozzy-korszakos Black Sabbath ihletett, és amelynek köszönhetően az Alice in Chains gyakran szerepel a metalmenetelések híveinek kedvencei között is. Az AiC hangzásán nem érződik a grunge kezdeteire jellemző punkos hangzás (mint a Green River vagy a Mudhoney esetében), kivétel a „Real Thing”, ahol a gyorsabb tempó, a dinamikusabb dobolás és Staley üvöltő éneke már erre emlékeztet. A tizenkét dalban vannak hullámzások: a csúcspontok mellett az album tartalmaz néhány olyan darabot is, amelyben a zenekar még kereste önmagát, ami szinte minden zenei pálya kezdetének tipikus tünete.
A „Facelift” az Alice in Chains sikertörténetének kezdete, egy olyan album, amely remekül kapta el annak az időszaknak a szellemét, amikor a heavy metal felé húzó zenekart magával ragadta a grunge-közeg. Kiemelte a névtelenségből a karizmatikus párost, amely a kilencvenes évek első felének zenei irányait kijelölte: Jerry Cantrell gitármestert és Layne Staley énekes különcöt. A debüttel a seattle-iek felhívták a hard rock és a heavy metal rajongóinak figyelmét, hogy készül a grunge, a platinalemezzel pedig az elsők között törtek ki az underground világából a grunge-zenekarok közül. Ebben a sikerben része van az MTV-nek is, amely a „Man in the Box” videóklip pergetésével döntően befolyásolta az album iránti keresletet. A „Facelift” megjelenésével azonban a grunge zene diadalmenete még csak most kezdődött…
Felállás
Layne Staley – ének
Jerry Cantrell – gitár, kísérő ének
Mike Starr – basszusgitár
Sean Kinney – dob
Producer
Peter Fletcher
Számlista
1. We Die Young
2. Man In The Box
3. Sea Of Sorrow
4. Bleed The Freek
5. I Can’t Remember
6. Love, Hate, Love
7. It Ain’t Like That
8. Sunshine
9. Put You Down
10. Confusion
11. I Know Somethin (‘Bout You)
12. Real Thing
