Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 1975
Pontszám: 4.5/5
A „Face The Music”-kal, az Electric Light Orchestra, a legendás brit art rockerek ötödik albumával a zenekar főnöke, gitárosa, énekese, producere és zenéinek többségét jegyző szerzője, Jeff Lynne újabb mesterművet alkotott: a klasszikus rock ütőerejét, a pop rock érzékenységét és a csodás zenekari hangszerelések lebegő szimfonikusságát ötvözte finoman egymásba. Mindezt azzal a jellegzetesen csillogó produkcióval csomagolta, amely kétségkívül megelőzte a korát. Az album sikeres, logikus következő lépés volt a zenekar fejlődésében, ráadásul szép kereskedelmi sikert is hozott, főleg az Atlanti-óceán túlpartján, miközben otthon még mindig észrevétlenek maradtak. A „Face The Music” egyszerre két ELO-slágert is adott, az „Evil Woman” és a „Strange Magic” a mai napig a 70-es évek legnagyobb popslágerei közé tartozik, de a lemez más dalai is kiválóak, és egyetlen gyenge pillanat sincs közöttük.
A „Face The Music” azért is fontos album, mert ezen szerepelt először az a klasszikus ELO-felállás, amely a legnagyobb slágereiket megalkotta, és amely a lemez megjelenését követő évben óriási világsikert aratott. A „leszolgált” Mike de Albuqerque-et és Mike Edwardsot Kelly Groucutt (basszusgitár), illetve Melvyn Gale (cselló) váltotta. Az ELO a „Face The Music”-on sok mindenben folytatta az előző albumon, a koncepciós mesterműnek számító „Elodorado : A Symphony”-on (1974) kialakított sikeres zenei receptet, csak itt még nagyobb dallamérzékenységet és Lynne rádióslágerekhez való tehetségét mutatták meg. Az album (az ELO hagyományaihoz híven) zeneileg remekül kiegyensúlyozott, a prog rock gurmanjai és a lazább ritmusokat kedvelő dallamos/pop rock rajongók is bőven találnak rajta kedvükre valót. Pompából sincs hiány az egyes hangszerelésekben, és ebből a szempontból azok közé a lemezek közé sorolható, amelyek az arena rock fogalmának, új műfajának kialakulásához vezettek. A zenekar a „Face The Music”-on a zenében ritkán látott fekete humorról is tanúbizonyságot tett a szokatlan borítóval és hátoldallal. Míg az elülső oldalon egy villamosszék látható, a hátoldalon az együttes tagjai az üvegre tapasztják az arcukat, és feszült arccal nézik a kivégzést. Mindenki, kivéve a billentyűs Richard Tandyt, aki határozottan a halálbüntetés ellen volt, ezért inkább elfordult.
Az album, mint mondtam, rendkívül sokszínű, és egyetlen gyenge pillanat sincs rajta. A nyitó progresszív rock instrumentális csemege, a „Fire Down Under” afféle szatíra az önjelölt amerikai moralistákról, akik azzal vádolták az ELO-t, hogy az előző album egyik dala „megbotránkoztató” rejtett üzenetet tartalmazott. Erre a dal elejére direkt felvettek egy beszélt üzenetet, amelyet akkor lehet kihallani, ha a számot visszafelé pörgetjük. Ebben Bev Bevan dobos hallható, amint azt mondja: „The Music Is reversible but time is not. Turn back. Turn back. Turn back. Turn back”. Az angol fekete humor újabb szép példája. A dal hátborzongató, szinte avantgárd bevezetővel nyit a fent említett rejtett üzenettel, egyetlen zongorabillentyű ismétlődő ütögetésével, vonósokkal, mindenféle bizarr effektekkel, később pedig gospelkórussal. Aztán remek átvezetés következik: bejönnek a billentyűk és vonósok hatalmas zenekari hangszerelései és Lynne ütős gitárriffje, ami magasra emeli a dal szimfonikusságát. Miközben Lynne drámai gitárriffeket szór, a két cselló és a hegedű hangjai drámaian fonódnak egymásba. A kompozíció hangulata a „síró” gitárszólóval és a háttérben felcsendülő fenséges kórusvokálokkal éri el a csúcspontját.
A balladisztikus „Waterfall” jóval nyugodtabb, kifinomultabb szerzemény, rengeteg szép zenekari szólammal a vonósokon és a billentyűkön, amelyeket hatalmas dobátvezetések támasztanak alá. Ez a remek dal jól mutatja, mennyit fejlődött addigra Lynne dallamos, rétegzett éneke, különösen a technikailag nehezebb magasabb fekvésekben, amelyeket korábban többnyire elkerült. Jön a fenomenális single és szuperslágerük, az „Evil Woman”, az első világszerte ismertté vált daluk és a zenekar történetének egyik legnépszerűbb száma. A rövid klasszicista zenekari bevezető után Lynne drámai éneke szólal meg, majd a zongora hangjai fölött ugrálós ritmusba vált át elegáns gitár- és vonósszólamokkal. Lynne könnyed, helyenként már enyhén szarkasztikus énekmegközelítése még tovább fokozza ennek a csodás dalnak az általános szexepilját. A fő vonzereje azonban az ugrálós riffben és a szuperdallamos refrénben rejlik, ahol később még erotikusan díszített női kísérővokál-harmóniák is becsatlakoznak. A ritmikai díszítésekben már néhány diszkófinomságot is fel lehet fedezni, amelyeket később a pályájuk során még sokat fognak használni. Kétségkívül a zenekar történetének egyik legjobb alkotása, örökzöld rádiós klasszikus és az egyik kedvenc ELO-számom. Nehéz elhinni Lynne szavait, miszerint ez volt a leggyorsabban megírt dal a pályáján, és eredetileg az album egyik jelentéktelenebb töltelékének szánta.
A „Nightrider” drámai, „beatles-es” bevezetőt kap melankolikus énekkel és egyszerű billentyűs szólamokkal, majd energikus részbe vált át, hatalmas vonóshangzással és változatos énekkel, amely időnként szokatlanul magas fekvéseket is eléri. Ez is nagyszerű dal dallamos refrénnel, ugrálós ritmussal és jó egyensúllyal a szimfonikus fenség és a rockos ütősség között. A zárás viszont teljesen klasszicista zenekari. A ritmikusan felpörgetett „Poker” újabb érdekes kísérlet a prog és a heavy rock határán, számos ütős gitárriffel és Tandy drámai billentyűs szólamaival. Különlegessége elsősorban, hogy a főénekes szerepében nem Lynne, hanem az új tag, Kelly Groucutt basszusgitáros hallható, aki nagyon jól végezte a dolgát. A dal a különféle zenei stílusok, a heavy rock, a szimfonikus rock és a pop rock csodálatos keveréke, elsősorban pedig remekül megmutatja az egyes hangszeresek technikai tudását, akik drámai hangszerbetétekben váltják egymást, legyen szó fúvósokról, szellemes riffekről vagy kihegyezett billentyűs szólóeposzokról.
Az ezoterikus klasszikus, a „Strange Magic”, az album második nagy sikerű single-je, a bevezetőben rendkívül szép zenekari hangszereléssel indul, majd nyugodt részbe vált akusztikus gitárral, zongorával és melankolikus énekkel. A csodás dallamos refrénben, ahol drámai vokálharmóniák és álmodozó vonósszólamok keverednek, valóban érezni azt a szokatlan zenekari ELO-varázst, amely érzékenyen ötvözi a dallamos hozzáférhetőséget és a technikai kidolgozottságot. Ez a megismételhetetlen klasszikus ellentétes tulajdonságot is hordoz: álmodozó refrénjével könnyedén átviszi a hallgatót az álmok világába, másrészt hangsúlyosan energikus összetevője végig „éberen” tartja. Jön a cowboy-szatíra, a „Down Home Town”, az album tréfás pillanata és kétségkívül a zenekar történetének egyik legkülönösebb kísérlete, hiszen a zenekari hangszerelések és az energikus gitárszólamok megszokott kombinációja mellett a country és a dixieland bohókás elemeit is tartalmazza. Lynne itt az akusztikus gitár kíséretében szándékosan hangsúlyozottan „cowboyosan”, déli akcentussal énekel. A záró refrénben még női kísérővokál-harmóniák is becsatlakoznak, amelyek még markánsabb cowboyhangulatot teremtenek. Annak ellenére (vagy éppen azért), hogy a vonósok és a gitár hangzásában többnyire a countryra támaszkodik, ez a tréfás kísérlet jól sikerült, sőt kifejezetten szórakoztató. A záró, misztikusan balladisztikus szimfo rock mesterműve, a „One Summer Dream” ezzel szemben a zenekar történetének egyik legmélyebb alkotása, amelyben újra érezni örök példaképeik, a Beatles hatását. A vonósok és billentyűk fenséges zenekari függönyei (köztük a mellotron csodás szólamaival) átszövik Lynne énekét. Ebben a mágikus kompozícióban végig valami hihetetlen nosztalgikus légkör van jelen, főleg amikor megszólalnak a női kísérővokál-harmóniák, és a mellotron válik a domináns elemmé az álmodozó zenekari hangszerelések között.
A „Face The Music” újabb ELO-mestermű és méltó követője az „Eldorado”-nak, amely az amerikai zenei piacon nagy sikerre volt „ítélve”, miközben otthon teljesen észrevétlen maradt. Ez egy csapásra megváltozott már a következő albummal, az „A New World Record”-dal (1976), amikor először feltűnt az a híres űrhajójuk, azaz repülő csészealjuk, amellyel végre meghódították az egész világot, és a 70-es évek második felének egyik legsikeresebb zenekarává váltak. A következő album heves sikere, amelyről egy másik kritikában még bővebben lesz szó, hozzájárult a „Face The Music” ismertebbé válásához is. Ez egyike azoknak a ritka lemezeknek, amelyeken előítéletek nélkül szórakozhatnak a technikai tudás örök keresői, a prog-gurmanok és a rádiós hangzások szerelmesei is, természetesen olyanokéi, amelyek nem sértik a hallgatók intelligenciáját. Az ELO a „Face The Music” megjelenése után már az akkori idők egyik legmenőbb rockformációja volt, és már csak egy apró részlet hiányzott ahhoz, hogy meghódítsák a világot.
Felállás
Jeff Lynne – ének, gitár, billentyűk
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek, beszélt bevezető (visszafelé), kísérővokál
Richard Tandy – billentyűk
Kelly Groucutt – basszusgitár, kísérővokál
Mik Kaminski – hegedű
Hugh McDowell – cselló
Melvyn Gale – cselló
VENDÉGÉNEKESNŐK:
Ellie Greenwich – kísérővokál
Susan Collins – kísérővokál
Nancy O’Neill – kísérővokál
Margaret Raymond – kísérővokál
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. Fire on High (5:30)
2. Waterfall (4:27)
3. Evil Woman (4:19)
4. Nightrider (4:23)
5. Poker (3:31)
6. Strange Magic (4:29)
7. Down Home Town (3:54)
8. One Summer Dream (5:47)
Az album hossza: 36:20
