Előadó: Noxire
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2006
Értékelés: 3/5
A celjei alter rock n’ roll banda, a Noxire nem most jött le a falvédőről. Tapasztalatból bőven van nekik. Van tehetségük, kiforrott zenei szemléletük és alkotói víziójuk. Ami hiányzik, az az ismertség, főleg Szlovéniában. Hol keressük ennek az okát? Az első, és egyben az egyik legnyomósabb, bizonyára az, hogy kevés Noxire-album jelent meg. Előttünk még csak a negyedik stúdiólemezük, és hogy elődje, a „Being Suspicious” (2001) után elkészüljön, egész öt évre volt szükségük. Vagyis hiányzik a friss anyag rendszeres utánpótlása, ami életben tartaná, vagy akár szélesítené a Noxire nevét a színtéren.
A banda hozzáállása láthatóan arra irányul, hogy külföldi zenei piacokon bizonyítson. A Noxire a koszos rock n’ rollosok fajtájából való, de messze áll a hamisan nyekergő kamikaze punkságtól és a többi „nagyjából” odavágott slamposságtól. Lecsupaszított rockot kínálnak, markánsan a „kevesebb több” elvével. Sajnos az „Extra Ambiguous” az első Noxire-album, amely eljutott az én mechanorecepciós központjaimhoz, így ezúttal nehezebben adok ki a kezemből ki tudja, mennyire objektív értékelést.
Az album játékideje alatt végig velünk van a jellegzetes Noxire-hangzás és -stílus, ugyanakkor a dalok kompozíciós szempontból színesek, az egyes számok alapjául szolgáló motívumok változatossága pedig kiváló dinamikát teremt a lemezen. A banda stúdióalbumai közti hosszabb szünetek nagyon hasznosak a dalok végső formájának csiszolásához, a rockélmény átadásának nagyobb összképi érettsége érdekében. A lemezen hallható dalok tehát valószínűleg „ad hoc” ötletekként születtek (ami amúgy a legjobb és legtermészetesebb), de hosszabb időn át nőttek és érlelődtek. Az „Extra Ambiguous” más erényeket is kínál.
Marcel Vovk basszusgitáros hangja jellegzetes, tompa vibrátót hordoz. Dallamos, de semmiképp sem túl szép, nehogy véletlenül kilógjon a banda által ápolt csupasz rock hozzáállásból, a koszosan dilettáns hangsúlyokkal. Érdekes, hogy a melankolikus lüktetés főleg a magasabb dallamosságú pontokon (pl. a Metaphor of Little Girl refrénjében) szívesen átveszi a főszerepet a lázadó rock n’ roll őrjöngés egyébként alapvető tartása felett. És figyelem! Szomorú arckifejezés. Ez manapság divat! Már az album elején a Make It című dallal jelzi a banda, hogy nem idegen tőle a folyamatosan egymásba fűzött motívumsorok építése, amelyek az igazi rock n’ roll tartás előfeltételei! Elsőre azonnal ható élmény, az agresszió és a dallamosság merész ötvözésével. A Noxire-nak az a széles mozgástér sem idegen, amely végig nyitva áll előtte, amikor angolul írja a szövegeket. A sorok úgy vannak felépítve, hogy Marcel éneke végig gördülékeny és összhangban van a riffek agressziójával. Az énekes az okos angol szövegelhelyezéssel nagy mozgásteret kap ahhoz, hogy kiélje magát, hogy egyes részeken még agresszívabban közelítsen, vagy valami új (más) érzést hangsúlyozzon.
A „kevesebb több” elve optimalizált. A banda szorgalmasan zsugorgatja a motívumokat, de ahol letesz egyet, az kidolgozott. A játék kompakt, a tagok között magas szintű az összhang és az egymásra hangoltság, ami hatékonyan és közvetlenül viszi közel az egyes ötleteket a hallgatóhoz. A Darkman című dal egyébként először már a „Being Suspicious” (2001) albumon megjelent. Ez a szám még mindig az egyik legtökéletesebben kidolgozott. Az újabb előadásban is rákerült az „Extra Ambiguous”-ra. Nagyon szerencsésen ötvözi a dallamosság érintését (az akusztikus gitármotívum, amely emeli a hangulatot) a riffes száguldás közvetlenségével. A Darkmanhez hasonló szintet ér el a Strange World, vagy utána a Way Out, megragadó refrénekkel. Közvetlen, egyszerű, ütős, és az „i”-re a pontot Marcel jellegzetes hangja teszi fel. A melankólia érintése végig kiemelt, és ez az érdekes hangnak és a dallam érintésének köszönhető, ami ritka jelenség a szlovén alternatív rock bandáknál, amelyek főleg a punk rockban mindenáron hamisan szántják a hangszereiket. A Noxire-nál találunk középső hangszeres betéteket is, tele minimalizmussal, de a bonyolítás nemkívánatos a Noxire-nál. A Noxire tudja, hogyan engedje el a riffet, hogy simán folyjon. Ezt a megjegyzést azért hangsúlyozom, hogy felhívjam a figyelmet a banda dalszerzésének rendkívül magas színvonalára. Néha ugyanis könnyebb bonyolítani, mint megtalálni az egyszerű kifejezésmódot. Ezt az érzéket pedig a Noxire határozottan birtokolja.
A Noxire garázshangzásúra érlelt, elemi és közvetlen hangzást kínál az eredeti rock ütőerejéből, ami jólesik az „Extra Ambiguous”-on. A basszus csörgése kiemelt, és élőn lélegzik.
A 15 éves zenei pályafutás hosszabb kilométerei és az ezalatt összegyűjtött tapasztalat meg is erősíti a banda azzal, hogy újra szerencsésen átalakított változatban játssza el az amúgy émelygősen édes örökzöld klasszikust, az Everybody Loves Somebodyt, amelynek eredeti szerzői Irving Taylor és Ken Lane, és amelyet hajdanán Frank Sinatra és Dean Martin, a két elválaszthatatlanul féktelen cimbora is elcsicsergett a maga módján. A zabolátlan hecc pecsétje a közvetlen riffes drive és a jellegzetes hang vezényletével lenyűgözően életre kel, és zárja ezt a szerény, de tulajdonképpen ideális játékidejű albumot. A kiforrott rockos élesség és vele a vérben lévő adrenalinfelesleg a „kevesebb több” elvével megmarad!
Az „Extra Ambiguous” edzett kandúrok albuma. Szeretném, ha a bandának sikerülne közelebb hoznia a szlovén közönséghez, mert olyan módon készült, hogy iskolai tankönyvbe illik a fiatalabb szlovén alter rock bandáknak, akikről remélem, hogy nem nyúlnak tévesen az „emo” bűzének lédús trágyájához, amely manapság tömegesen torzítja az alternatíva egészséges arcát, és a lázadás egészséges ízlésének partjain maradnak, akár a Rolling Stones, a Therapy?, a Motörhead vagy a Noxire örökségéből indulnak ki!
Felállás
Marcel V. – basszusgitár, ének
Zeljko N. – gitár
Filip J. – gitár
Drash U. – dob
Produkció
Robert V.
Számlista
1. Make It
2. Flash
3. Strange World
4. Way Out
5. Forever
6. Again
7. Trust
8. Metaphor of Little Girl
9. Darkman
10. Everybody Loves Somebody
Az album hossza: 36.29
