Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Moonspell
Kiadó: Napalm Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 45:37
Értékelés: 4/5
A gótikus sötétség portugál mesterei, a Moonspell a 11. stúdióalbumukkal, az »Extinct«-tel térnek vissza. Három évvel az ambiciózus előd, az »Alpha Noir« után, amelyet a legjobb volt a kiegészítő »Omega White« lemezzel együtt, egy csomagban beszerezni, a 10 új dal folytatja az átalakulás útját, amellyel a Moonspell az utóbbi években kendőzetlenül kacérkodik. Őket mindig is olyan zenekarnak tartották, amelyet soha nem rémített meg, hogy új hang- és stílusdimenziókat próbáljon ki, és beépítse őket a saját zenei testébe. Mindeközben a Moonspell a mai napig következetesen ápolta és csiszolta a zenei kifejezésmód saját, utánozhatatlan egyediségét. Zenéjük, vagyis életművük különleges helyet foglal el a metalszíntéren.
Az »Extinct« ismét tele van elbűvölően ultradallamos, azonnal megfertőző dinamikával, amely az album első pillanatától az utolsóig megragad. Felületesen szólva az »Extinct« az »Alpha Noir« és az »Omega White« valamiféle keveréke. A zenekar úgy kicsiszolta a hangszereléseket a lenyűgöző, dallamilag tökéletes vezérdallamokkal teli, zenekari elemekkel megtömött szerzeményekben, hogy a black metal réges-rég történetére már csak Ribeiro brutalizált énekhangja emlékeztet olykor, de azt sem lehet többé a morgás kategóriájába sorolni. A brutális ének persze ma is megmaradt a Moonspellnél, amit azonnal bemutat a nyitó Breathe, majd a címadó dal, egyre inkább előtérbe kerül azonban Ribeiro tiszta, közepes és mély közötti, férfiasan mélyre hangolt éneke, amely olykor Peter Steele-t (Type O Negative) idézi. Ilyen sorban a Domina, a The Last Of Us és a Malignia, majd az album további részében a The Future Is Dark, amely a rajongóknál biztosan a koncertkedvencek egyikévé válik. Szerzeményként ugyanis megvan benne minden, hogy slágersingle legyen. Mindez kicsiszolt refréndallamokkal, az album kedvenceiről pedig mindenkinek magának kell döntenie. A Funeral Bloom különösen tömör gótikus lüktetést kapott, és tulajdonképpen a nyolcvanas évek poszt-punkjával kacérkodik, amelyet olyan zenekarok műveltek, mint a Sisters of Mercy vagy a Mission. Ebben a dalban a brutális és a tiszta éneket szándékosan kontrasztosan keverték. A hangulati állapotok erősen vibráló megteremtésének atmoszferikus hatása pedig hipnotikusan magával ragadó. A Meduzalem arab dallamvilággal kereskedik, és újabb kitérőt hoz az albumon.
A két gitár munkája ismét tele van finom ragyogással. A szólók szőrszálhasogatóan kicsiszoltak, a hangok és a tónusok optimális elegyével. A középső hangszeres részekben pontosan a megfelelő helyre kerültek, ezért a hangulatok fokozásában rendkívül hatékonyan működnek, és a vezérmotívumokkal tovább erősítik azt. Már ez a tény is bizonyítja a zenekar nagy tapasztalatát, amely tollpehelykönnyedséggel képes kiszolgálni a komponálás formáját.
Az új album valamivel „világosabbnak” hat az elődjénél, noha meggyőzően áthatja a melankólia és a sötétség. „Lágyabbnak” is tűnik, éppen a nyugodt, ám hangulatokkal tökéletesen adagolt pillanatok túlsúlya miatt, ahol Ribeiro markáns, szenvedélyesen átélt, kifejezetten mély éneke játssza a főszerepet. Ezek a pillanatok uralják az albumot. Elektronikával viszont nincs kísérletezés, pedig a Moonspell azt az »Omega White« albumon egyébként nagyon sikeresen tette. A hangzásvilág további sötét puhítása nem hoz stílusforradalmat. A Moonspell tehát olyan albumot kínált, amely a rajongóknak készült. Újabb rendkívül szép és kidolgozott darab a zenekar gazdag diszkográfiájában, ahol a csapat nagyobb figyelmet szentel a kifinomult hangszerelésnek, és ez az albumon háttérbe szorítja a metal zene extrém formáit.
Felállás
Fernando Ribeiro – ének
Ricardo Amorim – gitár
Pedro Paixão – billentyűk, gitár
Aires Pereira – basszusgitár
Miguel Gaspar – dobok
Produkció
Jens Bogren
Számlista
1. Breathe (Until We Are No More)
2. Medusalem
3. Funeral Bloom
4. Domina
5. La Baphomette
6. The Last of Us
7. A Dying Breed
8. Malignia
9. Extinct
10. The Future Is Dark
11. La Baphomette
