Előadó: Shellac (of North America)
Kiadó: Touch and Go Records
Megjelenés: 2007
Játékidő: 42:19
Értékelés: 4.9/5
Melyik zenekar tehetne a lemezborítójára egy gyümölccsel és zöldséggel körülvett olasz agarat, akit elölről nézve hátulról látsz, hátulról nézve pedig elölről? Hát a Shellac, persze. A borítón látható kutya Uffizi, a zenekar dobosának, Todd Trainernek a kutyája. Uffizi afféle zenekari kabala: ott van a próbákon, a felvételeken, Todd állítása szerint pedig eszelősen élvezi a zenéjüket. Magáról az albumról ez nem mond sokat, de pont az az fajta anekdota, amitől a zenekarnak ilyen sajátos arculata van. És ha van valaki, aki egyedi, akkor az a Shellac.
Persze egy ilyen fejedelmi borító vetélkedik a zenével. A Shellacnak valahogy ellensúlyoznia kellett Uffizi képét, és ezzel talán pályafutásuk legjobb albumát hozták össze, bár inkább azt mondanám, hogy minden lemezük a pályafutásuk legjobbja. Egyrészt az Excellent Italian Greyhound mindent tartalmaz, amit a Shellac név a 90-es években képviselt (és ami mind a mai napig tart), Steve Albini minden meggyőződését, másrészt hihetetlenül kifinomultnak hat, ami talán először fordul elő Shellac-lemezen. Ez a kifinomultság persze kicsit megfoghatatlan érték a Shellacnál, főleg amikor Albini farkakat emleget („Genuine Lulabelle”), amikor a világ utolsó emberként és DJ-ként egyes lányoknak ajánl számokat („The End of Radio”), és amikor egyszerűen csak csacsog az excentrikusságairól (ez amúgy nem Albini védjegye, hanem az egész 80-as és 90-es évekbeli indie-színtér korszellemét tükrözi), de egyértelműen érezni Albini gitárhangzásában, a ritmusszekció és a gitár összefonódásában, a zenészi szerepek, a műfajok és a zenekar üzenetének komolysága közötti elmosódottságban.
Az Excellent Italian Greyhound valami egészen különleges módon emlékmű minden zenekarnak, amelyben Steve Albini játszott. Persze nem azt állítom, hogy Steve zeneileg nem fejlődik, még ha 50 évesen is úgy néz ki, mint egy (sztereo)tipikusan zavarodott, kissé rendetlen diák túl nagy szemüvegben (amivel egy szemernyi hipszteres hatást sem kelt, ami manapság nem kis teljesítmény), de a lemez tényleg mindenre épít, ami kiváló a Shellacban, a korábbi Rapemanben és a Big Blackben. Steve Albini minden képtelensége ellenére még mindig csiszolja a védjegyének számító robotszerű, fémes gitárhangzását, Weston újra kitalálja a legőrültebb és legváltozatosabb basszushangkombinációkat (egyszer viszont meg kellett felelnie a basszusgitáros-közhelynek, így a szegény pasi a „The End of Radio” című számban, ami jó 8 percig tart, élőben pedig a 10 percet is meghaladja, megállás nélkül ugyanazt a három hangot játssza), Trainer meg szokás szerint az egész albumon tökéletesen elszállt. A szövegek a zseniális, modern költőiség, a kritikai él, a leleményes metaforák és az fékezhetetlen kiáltások, ostoba frázisok keveréke, összességében pedig szellemes és őszinte főhajtás a punk rock, és ezzel Albini független szelleme előtt.
Ez azonban még mindig nem a lemez magja, nem az a plusz, ami nem csak homage, ha így értetted az eddigieket. Ez mindettől függetlenül olyan zene, amely a matematikus, progresszív szerkezetein keresztül is okos, egyszerű és okosan egyszerű megoldásokat kínál: összefűz egy megzabolázatlan punk rock hozzáállást, egy DIY-technikát, amitől az az érzésünk, hogy minden az első adandó ötletre épül, valódi progresszív, alaposan kitervelt struktúrákkal, hangzásbeli árnyalatokkal, hangsúlyokkal, átmenetekkel, kontrapontokkal, atonalitással, disszonanciával és így tovább. A Shellac nem a régi ötleteken lovagol, hanem még mindig új megoldásokat, új hangokat keres, vagyis mindig valami újat, frisset, eddig nem hallottat, és ezért érdekeset. Még ha nem is tetszik a zene, nem mondhatod, hogy hallottál már hasonlót – legfeljebb a korábban említett (Albini-féle) formációk hagyatékában. De egyik sem volt ennyire kifinomult, ennyire átfogó és kerek, mint a Shellac Excellent Italian Greyhoundja.
Akkor mi is az az Excellent Italian Greyhound? Mindenképp elég speciális lemez elég speciális közönségnek. Nem punk rock. Nem math rock. Nem noise rock. Nem vicceskedő, és nem is komoly. Komolyan, mi az egyáltalán az Excellent Italian Greyhound? Mi a fenét jelent ez a gyümölccsel és zöldséggel körülvett olasz agár? Mindent, ami a művészetben lényegi, ősi és végső soron jó, egyszersmind egy egészen különleges korszellem, filozófia, gondolkodásmód és ötletesség képviselőjét? Vagy ahogy Albini oly szerényen mondogatja, csak egy sima zenét, amit egy sima zenekar csinál? Mindkettőre igennel és nemmel is válaszolhatunk. Az Excellent Italian Greyhound tehát az album tényleges meghallgatása előtt csak Schrödinger kutyája, a hallgatással viszont bármivé válhat.
Felállás
Steve Albini – gitár, ének
Bob Weston – basszusgitár, ének
Todd Trainer – dob
Producer
Steve Albini
Számlista
1 The End of Radio
2 Steady As She Goes
3 Be Prepared
4 Elephant
5 Genuine Lulabelle
6 Kittypants
7 Boycott
8 Paco
9 Spoke
