Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 62:42
Pontszám: 3.5/5
A Magnum ismét velünk van egy új stúdióalbummal. Az lemez – náluk már-már megszokott módon – epikus címet kapott: „Escape From The Shadow Garden”. A fenomenálisan jó borítót az évek óta velük dolgozó grafikus, Rodney Matthews jegyzi, ismét a hagyományos stílusban, arról nem is beszélve, hogy visszatért az „On a Storyteller’s Night” (1985) kicsit stilizált logója. Az album mindkét borítóján megtalálhatók Mathews eddigi Magnum-borítóinak különféle motívumai 1982-től kezdve, vagyis a kultikus grafikus ezúttal tényleg mindent beleadott. Mindez már a meghallgatás előtt sejteti, hogy az „Escape From The Shadow Garden” újabb „régimódi” szellemű termék, vagyis a Magnum legalább részben megpróbálja visszahozni a „régi szép idők” dalszerzői hozzáállását és hangulatát.
Ez a trend egyébként nagyjából 2007 óta tart, amikor megszilárdult a zenekar mai felállása Harry James dobossal, vagyis az album folytatja az előző négy stúdiólemez irányát. Ez egyszerre jó és rossz hír: nincs rajta egyetlen rossz szám sem, és a „Too Many Clowns” kivételével szinte minden szerzemény a jellegzetes Magnum-féle melodikus rock stílusában épül fel, ugyanakkor az „Escape From The Shadow Garden” nagyon kevés igazán izgalmas pillanatot tartogat, néhány hangszerelés pedig meglehetősen sablonosra sikerült.
A másik, kisebb, de évről évre égetőbb gond Bob Catley egyre fáradtabb hangja, amely ugyan még mindig megőrizte jellegzetes karizmáját és szenvedélyét, de az éneklésbeli manőverezésen már neki is egyre inkább meglátszik az évek súlya. Hangszeres szempontból a Magnum most is hibátlan, ez különösen igaz a legendás kettősre, Tony Clarkinra (gitár) és Mark Stanwayre (billentyűk), aki ezúttal is számos szólómesterművel örvendeztet meg. Az Al Barrow basszusgitáros és Harry James dobos alkotta ritmusszekció a szokásos meggyőző formát hozza, bár ezúttal nem rukkol elő semmilyen kiemelkedő szólóval. A Magnum évek óta nem fordít túlzott figyelmet a progresszív gyökereire, így nem meglepő, hogy a mostani lemez is túlnyomórészt melodikus/keményrockos színezetű. A legtöbb artrockos elemet Stanway egy-egy szimfonikus hangszerelésében érezni, amelyek időnként a zenekar legjobb korszakát, a nyolcvanas éveket idézik.
Clarkin ezúttal néhány kivételtől eltekintve nem volt különösebben szerzői ihlet alatt, így egyes számok egyszerűen érdektelenek, vagy nem hoznak semmi újat, ami azonban korántsem jelenti, hogy rosszak is. Az albumot az ütős, ha nem is megújító „Live ‘Til You Die” nyitja, pompázatos szimfonikus hangszereléssel, és elég lelkesítő ahhoz, hogy a Magnum örökségének minden régi követőjét magával ragadja. Ez ráadásul az utóbbi tizenkét év egyik jobb nyitánya, hiszen megvan benne minden hangzásbeli elem, amely a nyolcvanas években világhírűvé tette a brit melodikus rock kiválóságait: Catley energikus éneklése, Clarkin melankolikus gitárfutamai, amelyek harmonikusan olvadnak össze Stanway epikus szintetizátor-hangszereléseivel, mindezt dinamikus és masszív ritmusalap támasztja alá.
Az „Unwritten Sacrifice” ikonoklaszta, szimfonikus hangszereléssel indul, amelynek segítségével Clarkin gitárfrázisainak vezetésével kialakítják a melodikus-epikus tempót. Az erős nyitószám után, amely a zenekar legjobb teljesítményeinek szintjén áll, ez rendes folytatása az ütős és fenséges hangulatnak. A Magnum tagjainak el kell ismerni, hogy legalább az album nyitó részében tényleg igyekeztek, és megteremtették azt a hangulatot, amely a klasszikus lemezeiket jellemezte. Sajnos ez nem mondható el a „Falling Fort The Big Plan” című számról, ahol a nyitány magas mércéje kissé leesik, bár még így is szolid alkotás. A lassú, zongorára épülő bevezetőt ütős rész követi hatalmas dobfordulatokkal, de a refrén jellegtelen és kissé sablonos. Catley dühödt énekbetétjét hatalmas gitárszóló követi, amellyel Clarkin ismét bebizonyítja, hogy korunk egyik leginkább félrenézett gitárhőse. A „Crying In The Rain”, amelyet energikus gitárfrázis jellemez és amelyben Bob kihozza a maximumot a hangjából, kissé elnyújtott bevezetővel és jó pár szokatlan ritmikai megakadással rendelkezik, de kidolgozott AOR-refrénje sok régi hívőnek tetszeni fog.
A „Too Many Clowns”, könnyen az album leggyengébb tétele, meglehetősen logikátlan, ha nem egegyenesen bizarr hard rock/rock’n’roll kísérlet, amely inkább emlékeztet valamiféle AC/DC-re, mint a Magnumra, vagyis fő jellemzője a „szent egyszerűség”: szűkös akkordkészlet, szinte táncos ritmus és sekélyes refrén még sekélyesebb szöveggel. Az egyetlen, ami itt némileg „menti a menthetőt”, Clarkin gitárja. A „Midnight Angel” power ballada, amely kissé a „Goodnight L.A.” (1990) „hairmetalos” stílusát idézi, szintén nem tartozik az album legjobb pillanatai közé, mert pompázatos ritmusa és ízléses szimfonikus hangszerelése ellenére sem sikerül jó irányba kibontakoznia. Itt hallatszik leginkább Catley időnkénti énekbeli fáradtsága, amelyet egyébként a megfelelő pillanatokban jól el tud takarni.
Annál jobb a „The Art Of Compromise”, az album energetikai katalizátora, amely melankolikus balladaként indul, de gyorsan temperamentumos melodikus rockerré változik epikus hangszereléssel. Az öreg rókának, Stanwaynek ezúttal igazán sikerült olyan szintetizátor-hangszerelést alkotnia, amely úgy szól, mintha a nyolcvanas évek közepéről varázsolták volna elő. Ez a pozitív kicsengésű szerzemény ünnepélyes lüktetésével és dinamikus ritmusával nagyon emlékeztet az 1985 és 1988 közötti aranykorukra, vagyis az album egyik legjobb fejezete. A „Don’t Fall Asleep” melankolikus, meglehetősen sablonos, de mégis elég érdekes power ballada, Catley lenyűgöző éneklésével, amelyet finom szimfonikus függönyök kísérnek. Hiába gondolja majd sokan hallgatás közben, hogy „ezt már hallottuk”, a számban ott rejtőzik egy szinte ikonikus Magnum-refrén, amely talpra állítja az összes hűséges hívet.
A szolid „Wisdom’s Had Its Day” szintén klasszikus Magnum-stílusban épül fel, vagyis itt is Catley „mesebeli” éneke, pompázatos szimfonikus hangszerelés és harcias gitárfrázis uralkodik. Az egyik nagyobb meglepetés a hatalmas szimfonikus rész, amelyet a produkció ezúttal előtérbe állít. A „Burning River” szintén az album jobb pillanatai közé tartozik, mert hasonló gitárfrázist és ritmikus lüktetést tartalmaz, mint a felejthetetlen klasszikus, a „Vigilante”, ami ugyan ismét a dalszerzői eredetiség hiányára utal, de a zenekar forró vágyát is mutatja, hogy egy zenei időgép segítségével visszavigye a hűséges rajongókat az aranykorba. A hasonlóság a fent említett örökzölddel tényleg több mint nyilvánvaló, ahogy az epikus hangszerelés is, miközben Clarkin szellemes gitárimprovizációja valami teljesen újat hoz. A záró power ballada, a „The Valley Of Tears”, amelyben ünnepélyes szimfonikus hangszerelések dominálnak, diadalmas lezárás, pontosan olyan, amilyen ezekhez az örök angol mesemondókhoz illik.
A fantáziavilágokba menekülő zenei eszkapizmus az „Escape From The Shadow Garden” lemezen is a Magnum kedvenc gyakorlata marad, vagyis az új album kielégíti, de nem izgatja fel a melodikus rock hőseinek régi hívőit. Sajnos egyszerűen túl sok a sablonos pillanat ahhoz, hogy ezt a stúdiólemezt pályafutásuk legjobb fejezetei közé sorolhassuk, de az életkorukat és mindazt tekintve, amit eddig elértek, ezt nem is kell túlzottan felróni nekik. Senki sem várja ugyanis a Magnumtól, nemhogy követeli, hogy megírja az új „On a Storyteller’s Night” vagy „Wings Of Heaven” (1987) albumot. A jövőben azonban talán nem lenne baj, ha Catley, Clarkin, Stanway, Barrow és James urak a következő album megjelenése előtt hosszabb szünetet tartanának, és ezalatt szinte biztosan több frissítő dalszerzői ötletet gyűjtenének.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár, vokál
Mark Stanway – billentyűk
Al Barrow – basszusgitár
Harry James – dob
Produkció
Tony Clarkin
Számlista
01. Live ‘Til You Die
02. Unwritten Sacrifice
03. Falling For The Big Plan
04. Crying In The Rain
05. Too Many Clowns
06. Midnight Angel
07. The Art Of Compromise
08. Don’t Fall Asleep
09. Wisdom’s Had Its Day
10. Burning River
11. The Valley Of Tears
