Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1997
Értékelés: 4/5
Az „Epitaph” kétlemezes koncertalbum, amely kivételes történelmi jelentőségű minden King Crimson-rajongó számára: az együttes egyik legkorábbi felvételeit és a legendás eredeti, Fripp/Lake/McDonald/Giles/Sinfield-felállású csapat élő fellépéseinek pillanatait őrzi. A kiadvány 1997-es bemutatásakor, közel 30 év után először, az eredeti felállás összes tagja újra összegyűlt egy sajtótájékoztatón. Szó esett még néhány szimbolikus fellépésről is, de a zenekar vitathatatlan főnöke, Robert Fripp gitáros, aki különösen „udvarias” modoráról híres, elintézte, hogy a dologból végül semmi se legyen. A rajongóknak, főleg azoknak, akiknek soha nem adatott meg, hogy az eredeti felállásban lássák kedvenceiket, így be kellett érniük ezzel a koncertalbummal, amelynek több mint tisztességesen sikerül felidéznie az akkori inkarnációt átható hangulatot és energiát. Ez a csapat amúgy is mindig jobban szólt élőben, mint stúdióban, úgyhogy nem meglepő, hogy egyes előadások itt jobbra sikerültek a stúdióváltozatoknál.
Az eredeti King Crimson zenei arca – a szakértők többsége szerint ők voltak a történelem hivatalosan első progresszív rockzenekara, és a rajongók nagy része ma is az ő felállásukat tartja a legkedvesebbnek – a jazz, a klasszikus zene, a rock és az avantgárd egyedi, energikus keveréke volt, a színpadi fellépéseken pedig az egyes darabokba gyakran rövidebb improvizációkat is beiktattak, ami később az egyik védjegyükké vált. A legfontosabb, ami megkülönböztette őket a korabeli zenekarok többségétől, valószínűleg a meglehetősen sötét és misztikus, hogy ne mondjam, apokaliptikus hangulat volt, amely a dalaik és szövegeik zöméből áradt, és semmi köze nem volt a korabeli megszokott, már alaposan elkoptatott hippimantrákhoz a virágokról és a fényről. Akkoriban különösen szokatlanok voltak az intelligens, gyakran metafizikus szövegek, amelyeket a szövegírójuk és színpadi technikusuk, Peter Sinfield írt. A King Crimson kezdettől fogva tökéletesen antihippi banda volt, és az új zenei és társadalmi korszak egyik első hírnöke, amelyben már nem maradt hely a naivitásnak és a hamis ideáloknak. Aligha meglepő, hogy a rajongóik közé a Yes, a The Who, Jimi Hendrix és mások mellett a Black Sabbath tagjai is tartoztak.
Ez a felvétel igazi kincs a rajongók minden generációjának, hiszen a zenekar történetének első koncertpillanatai közül mutat be néhányat, pontosabban a legendás debütalbumuk, az „In The Court of The Crimson King” (1969) megjelenését követő turné idejéből. Néhány felvétel hangminősége érthető módon elég gyenge, de szerencsére eléggé megtisztították őket ahhoz, hogy az esetleges zajok meglehetősen ritkák legyenek, és hangzásban még így is jobbak, mint a korabeli hasonló felvételek közül sok. Ráadásul így legalább megmarad valamiféle történelmi hitelesség. Az első CD-n négy, a brit BBC rádiónak készült előadás nyűgöz le, elsősorban a két legismertebb klasszikusuk, a „21st Century Schizoid Man” és az „In The Court Of The Crimson King” nagyon jó változata. Utóbbi itt az első versszakban még más szöveggel szól. Mivel az első album megjelenése után még nem volt elég saját számuk, időnként egy-egy feldolgozást is játszottak. A korai fellépéseken ez általában a The Beatles klasszikusa, a „Lucy In The Sky With Diamonds” volt, később pedig Donovan „Get Thy Bearings” című dalának feldolgozása váltotta fel, amely ennek a kiadványnak az első részén hallható. Meglehetősen pszichedelikus szám ez, amelyet a King Crimson úgy dolgozott át, hogy a változatuk jó néhány további jazzes szaxofonbetétet és improvizációt kapott. Sokaknak a legjobban talán a sötét, posztapokaliptikus eposz, az „Epitaph” kiváló előadása fog tetszeni, amelyet hatalmas mellotronhullámok és Lake remek éneke itatnak át. Gyakran éppen Lake hangja az, amelyet ezeken a felvételeken a legnagyobb élvezet hallgatni. Néha egészen különös érzés újra rájönni, milyen kiváló énekes volt egykor, az akkori rockénekesek legjobbjai között, ma viszont már csak egykori nagyságának halvány árnyéka.
A következő felvételek az első amerikai turné első szakaszának egyik legendás fellépéséről származnak, pontosabban a híres Filmore East színpadáról New Yorkban. Itt már játszottak két olyan darabot, amely megváltozott formában a következő stúdióalbumon, az „In The Wake Of Poseidon” (1970) című lemezen jelent meg. Ezek az „A Man A City”, amelyet később „Pictures Of the City” névre kereszteltek át, és szerintem az akkori koncertek csúcspontja, a sötét, apokaliptikus instrumentális „Mars”. Utóbbit később „The Devil’s Triangle” címre keresztelték át, eredetileg viszont Gustav Holst, a legendás német klasszikus zeneszerző „A bolygók” című szvitjének egyik tétele. Ez a változat jól hallhatóan eltér a későbbi stúdióverziótól, és szerintem ebben a korai koncertformában még jobb is volt. A fő ok, hogy jobb, a mellotron másfajta, finomabb használatában rejlett a nyitányban. A mellotron használata a bevezető szakaszban a többhangszeres Ian McDonald ujjai alatt jóval szimfonikusabban és epikusabban szól, miközben Fripp későbbi stúdióértelmezése már az első perctől igazi avantgárd száguldás a poklon át, a mellotron pedig a nyitányban érezhetően kevésbé domináns. A gonosz és a totális háborús pusztítás esszenciája, amely ennek a klasszikusnak szinte minden előadásából áradt, az egyik oka volt annak, hogy McDonald a turné végén kilépett a zenekarból, mivel akkoriban azt nyilatkozta, hogy „nem akar olyan zenét játszani, amely negatív vibrációkat közvetít”. Ez a kijelentés ma szinte banálisan hangzik, főleg valakitől, aki a King Crimson előtt katonazenekarban játszott, de akkoriban a csapat a távozása miatt alig maradt életben, és állandóan változó kollektívává vált.
Három olyan előadás is van itt, amely egyetlen stúdiókiadványon sem szerepel. Ezeket a San Francisco-i Filmore West színpadán vették fel. A „Mantra” szolid, meglehetősen hipnotikus instrumentális szám szép harmóniával, amelyet McDonald fuvolája teremt. A könnyed jazz-folk kísérlet, a „Travel Weary Capricorn” meglepően jó éneket tartalmaz Michael Giles dobos előadásában, míg a „Travel Bleary Capricorn” improvizációja szolid, de semmi különösen drámai, ha nem számítom Fripp gitárján a szokatlan flamencopasszázsokat, némely későbbi, avantgárdabb és érdekesebb improvizációhoz képest. Feltételezem, hogy a „Capricorn” első változatának címe és szövege Sinfieldre utal, aki akkoriban egyben a zenekar roadie-ja is volt.
A második lemez a zenekar ezen turnéjának legutolsó fellépését mutatja be, McDonald utolsó koncertjét a csapattal, vagyis az eredeti King Crimson utolsó fellépését. Már ez önmagában kötelezővé teszi minden rajongó számára. Az említett standardok mellett itt található még a „Drop In” előadása is. Ez érdekes jazzes-pszichedelikus kísérlet, Lake remek énekteljesítményével. A szám később, jócskán átdolgozott formában „Letters” címen jelent meg az „Islands” (1971) albumon. A „Mars” ezen a fellépésen elhangzó változata még jobb, még félelmetesebb és drámaibb. Tisztelet annak, aki sötétben kétszernél többször egymás után végig tudja hallgatni úgy, hogy ne fusson végig a hátán a hideg.
Fripp közbeszólásai tipikus, szinte professzori angolságával az első hallgatások során egészen szellemesek, és azt bizonyítják, hogy a fickónak, akit ma a többség általában szigorral, renddel és fegyelemmel kapcsol össze, mégis volt némi humorérzéke. Így például a „21st Century Schizoid Man” egyik előadását a fő ihletőjének, Spiro Agnew-nak ajánlva konferálja fel, aki akkoriban Nixon kormányának amerikai alelnöke volt, míg az „A Man A City” előtt összefoglalja a hotelszoba ablakából New York utcáira látott benyomásait, ahol már akkor is mindenféle szemét hevert. Fripp tehát már akkor is a közönség és a média felé forduló fő szószóló szerepében lépett fel, amikor hivatalosan még nem ő volt a zenekar alfája és ómegája.
Az „Epitaph” (később ugyanezen a címen megjelent a korszak felvételeit tartalmazó gyűjtemény második része is) kötelező darab minden igazi rajongónak. Ez a felvételgyűjtemény az eredeti King Crimson-felállás hihetetlen varázsáról tanúskodik. Mindenekelőtt pedig egyértelmű dokumentum arról, hogy a zenekar már akkor is jóval jobban szólt élőben, mint stúdióban. McDonald távozása után (ő később a Foreigner alapító tagja lett, legutóbb pedig a 21st Century Schizoid Bandben játszott, amely a King Crimson néhány egykori tagját egyesíti) szüntelen változások következtek, amelyek egyszerre eredményeztek szüntelen zenei újításokat és stílusváltásokat. Ki tudja, milyen lett volna a zenekar további sorsa, ha ő másként dönt, és Fripp nem válik a főnökké. Valószínűleg még egy ideig megtartották volna a szimfonikusabb stílust, sokkal több albumot adtak volna el, stadionokat töltöttek volna meg, és a trendibb műfajok hallgatói is beszéltek volna róluk, ami később néhány kortársukkal megtörtént, élen a Pink Floyddal, a Genesisszel és a Yesszel. Idővel a kísérletező természetük valószínűleg sokkal inkább alkalmazkodott volna a kereskedelmi kihívásokhoz. Ebben az esetben a következő években bekövetkező szüntelen változások többet jelentettek, mint hasznosat a progresszív természetük és eredeti küldetésük megőrzéséhez.
Felállás
Robert Fripp – gitár
Greg Lake – ének, basszusgitár
Ian McDonald – fúvósok, billentyűsök, mellotron, vokál
Michael Giles – dob, ütőhangszerek, vokál
Peter Sinfield – szövegek, fénytechnika
Produkció
Robert Fripp & David Singleton
Számlista
CD 1: 71:37
1. 21st century schizoid man (7:06)
2. In the court of the Crimson King (6:27)
3. Get thy bearings (5:59)
4. Epitaph (7:08)
5. A man, a city (11:41)
6. Epitaph (7:42)
7. 21st century schizoid man (7:16)
8. Mantra (3:47)
9. Travel weary Capricorn (3:15)
10. Improv: Travel bleary Capricorn (2:23)
11. Mars (Holst) (8:53)
CD 2: 48:36
1. In the court of the Crimson King (7:13)
2. Drop in (5:14)
3. A man, a city (11:19)
4. Epitaph (7:31)
5. 21st century schizoid man (7:37)
6. Mars (Holst) (9:42)
Teljes játékidő: 120:13
