Előadó: Burning Point
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2009
Játékidő: 46:01
Értékelés: 4/5
A Burning Point finn power metal banda, de a kilencvenes években feltűnt, power metalt játszó számos finn zenekarral ellentétben nem annyira finnesen, mint inkább németesen szól! Az „Empyre” a negyedik albumuk a tízéves fennállásuk alatt, ami átlagosan évi két és fél album kiadását jelentené ! Ez azonban nem igazi mércéje az alkotói lendületnek, hiszen a zenekar folyton a stabil felállással küzdött. Csak a Metal Heaven Records-szal 2005-ben aláírt szerződés teremtette meg végre azt a szilárd alapot, amelyre a csapat újra építkezni kezdett. A harmadik lemez, a „Burned Down the Enemy” (2007) egyértelmű előrelépést mutatott magasabb kifejezésbeli szintre, főleg azért, mert igen csábító dallamos hangszerelést kínált kompakt metalhimnuszokba csomagolva, amivel a zenekar felhívta a figyelmet nagy potenciáljára.
2008-ban a Burning Point felállása ismét megrendült: Jari Kaiponen elhagyta a zenekart, a dobok mögé pedig addigi billentyűse, Jussi Ontero ült be. Micsoda vad rotáció, mi? Az így megüresedett billentyűs posztot a zenekar régi ismerőse, Pasi Hiltula (ex-Kalmah, ex-Eternal Tears of Sorrow) töltötte be, aki az első két albumon vendégként működött közre, most pedig állandó taggá vált. Mindez nem rendítette meg a zenekar fókuszát. Sőt. Segített abban, hogy a csapat összezárjon, és még erősebben harapjon! Az új hangszerelésekkel az „Empyre” című új albumon tovább építette zenei kifejezésmódját, amely a rendkívül dallamos euro power metal megalkotására szenteli magát.
A Burning Point akkor jelent meg a színtéren, amikor a „revival” első hulláma, amelyet olyan bandák hoztak el, mint akkoriban (jó időben, jó helyen) a Hammerfall, a Primal Fear vagy a Nocturnal Rites, már elvonult. A vonatot kissé lekésték, így az első lemezeket gyakran érte az a kritika, hogy csak egy újabb klisé a sok közül. Nem épp kellemes útravaló, a fickók azonban kitartó munkával és szívóssággal bebizonyították az „Empyre”-rel, hogy ezt a bélyeget igenis le lehet vetkőzni.
A számok kiváló hangszereléssel és veleszületett érzékkel építik fel a tökéletesre csiszolt dallamokat, amelyeket a refrénekben csábítóan bombasztikus hatással sorakoztatnak egymás mellé, úgy, hogy már az első hallgatásra beüt. A zenekar saját produkcióban készült hangzást tett le az asztalra, ami érdekes módon teljesen német! A riffelés élénk, felélesztett, nyers, különösen a negyedik szám, a Face the Truth, amely a java részt középtempós anyag közepette a lemez egyik legagresszívabb dala, és ezzel a produkcióval extrém agresszív tartásában, a támadóan előtérbe tolt riffekkel és a hangulat agressziójával a klasszikus Primal Fear-hez közelít. Hopp-hopp! Milyen merész állítás, nem igaz? Derenget már, mire hasonlít mindez az összes fenti elemzés összegzéseként? Nyers német tartású hangkép plusz kivételes érzék a tömörséghez és a dallamossághoz? A dán Dream Evil ebben az esetben talán a legtalálóbb viszonyítási pont.
A Burning Point gyenge pontja most is Pete Ahonen éneke, aki elsősorban kiváló gitáros, és csak azután énekes. Ezúttal a srácok a refrénekben gondoskodtak arról, hogy az alapvetően többnyire közepes fekvésű énekvonalakat magasakkal kombinálják. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra. Először is a harmonizációval még hatékonyabban töltötték ki a zenekar spektrális hangképének végleges arculatát, másodszor pedig ravaszul „elrejtették” Pete énekének gyenge pontjait, amelyhez időnként egy kicsit több levegő, kifejezőerő és a kísérő hangszerek fölötti tekintély kellene. Ennek ellenére Pete Ahonen a negyedik albumon ebben a tudásban is látható fejlődést mutatott, és végleg megszabadult a szerencsétlen akcentustól, amely az első lemezen jellemezte az éneklését.
A dolog azért működik meggyőzően, mert egy kivételes produkció menti meg, amelyért más bandák megölnének az irigységtől. Ez a produkció a riffeket és az alapmotívumokat a „klisés” bélyegtől egy magasabb szintre emeli, hiszen éppen a hangzás az, ami könnyedén azonnal elvarázsolja a hallgatót, és eltántorítja a „ezt már hallottam” típusú összehasonlításoktól. Vagyis egy nagyon jó heavy metal albumról van szó! A masszív riffekből épített hangfal a háttérben húzódó billentyűfüggönnyel, amely a drámai hangulat megteremtésében is közreműködik, a dobok kristálytisztán elkülönülő, könnyű fémes csengésű ágyúszerű bája, valamint a basszusvonal dallamos és jól kivehető berregése úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy rendkívüli hangmélységet és magasan hullámzó dinamikát teremt, mintha ez a hangzás teli tüdővel lélegezne.
A Burning Point dallamosan támadó tartásával gyorsan megnyeri magának a power metal igazi rajongóját, hiszen a meggyőzően megformált, himnuszszerű dallamok a refrénekben, legyen szó az „Empyre”, a Fool’s Paradise, a Cruel World, a Blinded By Darkness vagy a záró Only Wrong Will Survive dalairól, érett atmoszférikus csúcspontok. Az „Empyre” újabb lépés felfelé a Burning Point számára. Világos zenei víziójú album, amelyen átsüt a zenekar végső belső megszilárdulásának képe, és ezért megerősíti a csapat helyét a metalszíntéren, és megerősíti, hogy makacssággal, hittel és megalkuvást nem ismerő kitartással bármilyen célt el lehet érni!
Megemlítem azt is, hogy érdekes az „Empyre” számozott, korlátozott példányszámú kiadása, amelyen hat lenyűgöző bónuszdal kapott helyet. Kettő a zenekar saját szerzeménye, a többi pedig feldolgozás: Running Wild (Gods Of Iron), Q5 (Let Go), The Rods (Nuclear Skies) és Kirka (I’ll Be Yours).
Felállás
Pete Ahonen – ének, gitár
Pasi Hiltula – billentyűk
Pekka Kolivuori – gitár
Jukka Jokikokko – basszusgitár
Jussi Ontero – dob
Produkció
Burning Point
Számlista
01. Intro (The Godfather Theme) (01:21)
02. Empyre (04:59)
03. Manic Merry-Go-Round (04:40)
04. Face The Truth 03:35)
05. Fools Parade 04:46)
06. Was It Me 04:27)
07. Walls Of Stone 04:23)
08. Sacrifice (03:53)
09. Cruel World (04:47)
10. Blinded By The Darkness (04:23)
11. Only The Wrong Will Survive (04:48)
