Kiadó: Dissonance Productions
Megjelenés dátuma: 2020. 03. 06.
Produkció: Elixir
Az album hossza: 45.17 perc
Műfaj: Heavy Metal (N.W.O.B.H.M.)
Értékelés: 9.0 / 10
Az Elixir visszatért. A kultikus brit formáció, amely 1983-ban alakult, és mindig is a tiszta N.W.O.B.H.M.-purizmust művelte, kicsit peches volt: 1986-ban, amikor megjelent a „The Son Of Odin” című bemutatkozó lemezük – mellesleg tényleg kultikus, szuper darab a korabeli brit metalból –, már minden vonat elment, amely az együttesnek áttörést garantálhatott volna a szcénában. Elapadt ugyanis minden érdeklődés az ilyen metalos megközelítés iránt. Világos. A bolygón akkor már vígan randalíroztak a thrash metalosok, akik a Metallicával az élen és a többi társasággal (Slayer, Exodus, Anthrax,….) együtt alaposan átformálták a metal akkori trendjeit.
Mindegy, a becsületes britek az évek során sem tagadták meg a bemutatkozó lemezükkel meghatározott stílusukat. Pályájuk alatt még négy albumot raktak le az asztalra, köztük tízéves szünettel: az ötödik, az „All Hallows Eve” csak 2010-ben jelent meg, a banda 2012-ben ismét felhagyott a működéssel, hogy később újra aktivizálja magát, és idén márciusban kiadja a hatodikat. Ez a „Voyage of the Eagle”. Az egészben az a döbbenetes, hogy az ötfős felállásból négy eredeti tag az új albumon is megmaradt. Itt a basszusgitáros posztját Luke Fabian vette át, aki az eredeti basszusgitárost, Kevin Dobbsot váltotta a csapatban. A másik négy fickó a „The Son Of Odin” felállásából való. Szóval. A „Voyage of the Eagle” egyenesen szólva hithű, régimódi, egészen nosztalgikus, a múltba révedő metalalbum, úgy, ahogy azt a brit N.W.O.B.H.M.-úttörés receptje diktálja, annak a generációnak a kezében, amely a metalt tulajdonképpen felrakta a világtérképre. Ennél mélyebbre nem megy. Nagyon bíztató, hogy Paul Taylor énekes még mindig elég átütőerőt és dominanciát őrzött meg, a hangjában pedig megmaradt a színpadias, sötét, borongós, sőt, ha úgy tetszik, végzetesen gonosz íz.
A produkció élő, organikus, kevés vagy semmi csiszolással. A riffek elemiek, ösztönösek, és azonnal megfognak! Az album kínál rohamtempójú dalokat, középtempós, atmoszférikus meneteket (Mutiny), de helyet találni a kifejezetten sötét, lassabban zúzó szvitnek is, amit a Siren’s Song hoz.
Az album címe valamiképp a bemutatkozó lemez borítójára utal, amelyen egy repülő sas látható. Az új album valóban koncepciót hordoz, és így egyenesen kapcsolódik az elsőhöz. Phil Denton gitáros eredetileg azon gondolkodott, hogy először csak egy EP-t ír olyan dalokkal, amelyek a „Dead Man’s Gold”-ból merítenek ihletet, és így kiterjeszti a „Sons Of Odin” történetét, de Paul Taylor odaszúrta neki, hogy ha már megvan a Drink To The Devil (The Tavern Song), a Press Ganged, a The Siren’s Song és a Sail On, akkor érdemes rögtön egy egész albumot felvenni, amely koncepciót visz. Valószínűleg közben ti is kitaláltátok, hogy a The Eagle egy tizenhatodik századi hajó neve, amelyet szándékosan azért választottak, hogy a bemutatkozó lemezen látható sasra asszociáljunk.
Az album „felszáll” a harapós Drink to the Devil-lel (szuper kicsapongó cím), amely nyitja a lemezt. Rögtön tercharmóniák („torzított keltizmus”), nehogy valaki azt higgye, hogy véletlenül a Sepulturát hallgatja, aztán nagyon hamar frázisváltás egy durcásan ragadozó riffre, abba pedig beleharap Taylor jellegzetes és karizmatikus hangjával, amely éppen ezzel a karizmával győzi le a technikai felkészültség hiányát. De Paul generációjában nem volt sok technikailag képzett metalénekes, csak olyan tehetségek, mint Paul, akik Dióból merítettek ihletet, és ez teljesen elég is volt. Phil Denton még mindig tud mérgező riffet vinni egy számba, ebben nincs kétség. A Press Ganged megerősíti, hogy „a metal ma már nagyon öreg”, és tovább ejt ámulatba a klasszikusságával. A Horizons előjáték egy hét perces epikus szvithez, amely nagyrészt a rejtélyes Siren’s Song Sabbath-os, baljóslatúan megfogott riffjén lovagol, ahová tökéletesen illeszkedik Katie Alys Barton női éneke. Az Onward Through the Storm újabb maró és harapós, régimódi riffes horog, amely őrjöngve hálásan olajat önt a tűzre az album második felében. Az Almost There egyáltalán klasszikusan faragott szám, különösen a megragadott klasszikus beattel, amelyben kezet fog a Thin Lizzy, az AC/DC és a Saxon. A Whisper on the Breeze, ez a misztikus (az első részében akusztikus) dal melankóliába borítja az albumot, úgy, ahogy csak a britek tudnak melankóliát előidézni. Patetikusság nélkül. Az epikus pillanat az Evermore-ral lángol fel a fináléban, amely az album egyik legjobb dala, ezzel a „Voyage of the Eagle” kiváló drámai színházzal zárul.
Az Elixir tehát ismét feltámadt, és még egyszer megállta a helyét. Megtartották minden védjegyüket, és átvitték a hatodik stúdióalbumra, amely úgy cseng, ahogy várható, mintha elveszett volna időben és térben. Az időt több mint 35 hithű évvel véti el. Éppen ezért annál különlegesebben szólít meg. Pontosabban 2020-ban rendkívül különlegesen. Az Elixir-féle stílus utánzóiból és rajongó követőiből ma ugyanis rengeteg van. Főleg Skandináviában és Németországban, és a „kölykök” mindenképp remekül játszanak. De amikor a „vén rókák” kézbe veszik a szerszámaikat, egyedül ők teremtik meg pontosan azt a hangulatot, amit a nyolcvanas években is meg tudtak teremteni. Ma is. A „Voyage Of the Eagle”-ben pedig ez megvan. Pontosan ez. És ez persze a lényeg! Kiváló album.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
01. Drink To The Devil (The Tavern Song)
02. Press Ganged
03. Horizons
04. The Siren’s Song
05. Sail On
06. Onward Through The Storm
07. Mutiny
08. Almost There
09. Whisper On The Breeze
10. Evermore
Felállás:
Paul Taylor – ének
Phil Denton – gitár
Norman Gordon – gitár
Luke Fabian – basszusgitár
Nigel Dobbs – dob
VENDÉGÉNEKES:
Katie Alys Barton – ének az 5. számon
