Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Wishbone Ash
Kiadó: Golden Core Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 65:39
Értékelés: 4.5/5
Négy évtized telt el a Wishbone Ash megalakulása óta. Tavaly a zenekar egy rakás koncertet adott a kerek évforduló megünneplésére. Ennek érdekében felkutatták gazdag diszkográfiájuk poros archívumait, és összeállítottak egy retrospektív koncertműsort, amely klasszikus albumaik legismertebb szerzeményeit ölelte fel, a hangsúlyt a csapat első évtizedére helyezve.
A tavalyi szép számú fellépésen átélt intenzív játék átment a fiúk vérébe és ujjaiba, és ez félreérthetetlenül meglátszik az új, „Elegant Stealth” című albumon. Olyan lemezről van szó, amely rendkívüli frissességet és minőséget kínál, és amellyel a Wishbone Ash mintha visszatérne a remek, 2002-es stúdióalbum, a „Bona Fide” idejébe. Azt merem állítani, hogy ez az új évezred legjobb Wishbone Ash-albuma, amely szinte kicsattan az együttes zenei önállóságának jól felismerhető védjegyeitől. Négy év telt el az elődje, a „The Power Of Eternity” megjelenése óta. És ez nagyon jót tett.
Az „Elegent Stealth”-en Powell és társai azt csinálják, amit mindig is a legjobban csináltak. Ezúttal a munkájuk sokkal meggyőzőbben lendül be, mint az előző lemezen. Az első tényezőt már említettük: ez a kémia a felállásban, amely az elmúlt négy évben tovább mélyült, nagyban a rengeteg koncertnek köszönhetően. A második fontos tényező a összehasonlíthatatlanul jobb produkció, amely úgy hat, mintha a banda egy teljes koncertet játszott volna le a stúdióban. Az új albumon főleg a ritmusszekció bontakozott ki: a játéka sokkal aktívabb, szellemesebb és szikrázóbb. A gitárok szövése meleg, organikus, a gitárjáték karakterének alapja továbbra is a Gibson tiszta hangzása és az olykor bőséges akusztikus gitározás.
A Wishbone Ash nemcsak, hogy ismét egy csomó gyönyörű harmóniát fektetett le tercekben, hanem további gitár-dallamvonalakkal is alátámasztotta őket, így a riffek fölötti dallam hangzásvilágát még sűrűbbé tette. Powell és Manninen kettős gitárszövései úgy hatnak, mintha elsőre játszották volna fel őket, és úgy kerültek volna a lemezre. Ez a szólókra is igaz. Manninen és Powell párbeszéde megerősödött, a két gitár vonalainak egymásba áradása kivételes. Ötletekben gazdag a játék, a vezérdallamok választása tiszta, klasszikus vonalakra épül, olyan megoldások nélkül, amelyek akadályoznák a dalok dallamos kibontakozását – ez az előző albumon helyenként érezhető volt, és épp ezért az nem hatott olyan meggyőzően. A két gitáros nagyon figyelmesen állt a feladathoz, és minden szabad kis helyet gitárdíszítésekkel töltött ki. Főleg a pontosságuk lenyűgöző, ahogy kicsikarják a legjobbat a Gibson sűrű, klasszikus hangzásából.
Az első dal, a Rreason To Believe tulajdonképpen mindent elmond a lemezről. Tipikus Wishbone Ash-dallammal nyit, amelyet tercharmóniák vezetnek, meglepően és kontrasztosan egy „tribal” hatáshoz közeli ritmussal alátámasztva; végig pozitív hangulatú szám, szarkasztikus versszakokkal és énekharmóniákkal támogatott, fülbemászó refrénnel. A zenekar ezt a számot már 2010-ben játszotta élőben, kislemezként is kiadta, és videóklipet is forgatott hozzá.
Az album „mérgező” számai főleg a Can’t Go It Alone és később a Heavy Weather. Az album általános érzetét ez a két dal foglalja össze különösen intenzíven. A gitárdíszítéseket a vendég Pat McManus hegedűjátéka is megerősíti (Can’t Go It Alone), ami fokozza a dal kelta-pasztorális hatását. A „jam” mindig fontos eleme volt egy olyan klasszikus rockzenekarnak, mint a Wishbone Ash (ha addig nem, a Big Issues elnyújtott, instrumentális zárlata legkésőbb 100%-ig meg fog győzni erről). A két gitáros ezúttal tárva-nyitva hagyta az ajtót a tér előtt, hogy kiélhessék magukat a gitárokon, és hosszabb hangszeres részekbe merüljenek, amelyekben teljesen gondtalanul, a remek egymásra hangolódás alapján váltogatják a szólómotívumokat, vagy egyszerűen mindketten a saját dallamvonalukat viszik ugyanazon alapmotívum fölött. Ezeken a pontokon szabad utat engedtek az ihletnek, hogy vezesse őket. És ez a zenekar új lemezének nyerő ászpókere!
A Can’t Go It Alone-ban a középső instrumentális részben van egy pillanat (3 perc 29 másodpercnél), amely ismét ráirányítja a figyelmet a Wishbone Ash zenéjének úttörő jelentőségére és annak a zenei örökségnek a történelmi értékére, amelyből egykor az Iron Maiden merített. Amikor a klasszikus 4/4-es ütemen nyugvó tercharmóniák motívumának második körében a dob vágtába kezd, a dal ezen része úgy hat, mintha az Iron Maiden a Run To The Hills „kihúzott dugós” változatát játszaná (értsd: elfelejtették bekapcsolni a gitártorzítást).
A Heavy Weather hasonló felépítésű, mint a Can’t Go It Alone, de különösen lenyűgöző a fúvósok beépítése a dal záró crescendójában: ezek erősítik a hangulatot, noha a gitárfrázissal szemben alárendelt szerepben maradnak. A Heavy Weather az album egyik legimpozánsabban felépített instrumentális részét hordozza, számos hangulatváltással, a banda pedig a szinte progresszív dalfejlődésben fokozatosan, a régi, rutinos stúdiómacskák módján építi a zárlat hangulatát, miközben egy pillanatra sem veszíti el a rockos tömörség vezérfonalát.
A számokat a vezérmotívumok kifejezésének rendkívüli rugalmassága köti össze. Egyértelmű a blueszenei gyökerekhez való hűség (ezt az albumon a legközvetlenebbül a hangszeres Mud-Slick fejezi ki, amelyet Airey Hammondja ölel körül), amelyet a Wishbone Ash ismét ravaszul a klasszikus dallam elemévé öltöztet, a hangulati állapotok különleges építőköve pedig természetesen Powell jellegzetes éneklése, álmodozóan ezoterikus árnyalattal.
Az album kiemelkedő száma a spirituális ballada, a Searching For Sattelites is, amelyben különösen szikrázik a csapat páratlan érzéke a hangzás alapelemeiből épített törékeny harmóniakollázsok kidolgozásához, a koronát pedig Andy Powell különösen érzéssel teli éneke teszi rá. A hangulat éppen attól éri el teljes megindító erejét, hogy ezt a szelíd dalt kivételesen gondos érzékenységgel játsszák el. A versszakokban a kinyilatkoztatás békepárti üzenete szól, kibékülés a környezettel és mindenkivel; az elfogadás és elengedés dala, a (túlélő) művészeké, akik (még) értik, hogy az egyetlen igaz út a szeretet útja. Női vokálok is szerepelnek a kísérő harmóniákban, így a dal prédikátori felhangja még hangsúlyosabb. A fiúk helyenként ismét billentyűs hangszereket is bevetettek, amelyek valójában csak alárendelt, de mindenképp nagyon is üdvözlendő hangzásbeli kitöltést adnak. A dalok dinamikus fejlődése pedig nem lenne meg a remek Skeat / Crabtree ritmusduó teljes bevonódása nélkül, amely ezzel az albummal kapja meg a teljes elismerést, az igazi felismerhetőséget és az igazi kompetenciát. A zenekar egységként tehát kiválóan működik. Ezért hat úgy az album, mintha egy stúdiókoncert keretében játszották volna fel, vagy kicsit bizarrabbul fogalmazva: ahogy a Wishbone Ash a hetvenes években csinálta. A saját hitelességük legkisebb megcsorbítása nélkül.
12 dal és egy „rejtett”. Ez a Reason To Believe remixelt változata, „old school disco beattel” és régi vágású szintetizátoros „loopokkal” alátámasztva. Ha még hozzátennék a maradi „Barry White”-féle vonósaranzsmánokat, megkapnám az igazi „night mix ’80” verziót a kora nyolcvanas évek diszkóiban való görkorcsolyázáshoz. Sikerült kísérlet, de úgy kell tekinteni rá, mint a Wishbone Ash új albumának zenei területén egy teljesen különálló enklávéra.
Az album tetőtől talpig nem tartalmaz egyetlen rossz pillanatot sem. Végig igazi Wishbone Ash-album: ihletett, friss, hiteles, organikus hangzású. Motívumokban változatos, de olyan kitérők nélkül, amelyek megbontanák a Wishbone Ash-zene jellegzetes védjegyeinek felismerhetőségét. Ha Powell a „The Power Of Eternity” kísérőszövegében azt írta, hogy ezzel az albummal a Wishbone Ash bezárta fejlődési körét, akkor kétségtelenül tévedett, hiszen az „Elegant Stealth”-szel Powell tulajdonképpen megcáfolta saját magát. Az „Elegant Stealth” ugyanis az az album, amellyel a Wishbone Ash valóban bezárta fejlődési körét, és a hetvenes évek aranykora után a legtisztábban és legintenzívebben sikerült összekacsintania a rájuk jellemző artizmus őselvével, amely az unalmasra soha nem hagyta, és amely főleg az felejthetetlen műremekkel, az „Argus”-szal (1972) emelte őket a rock óriásai közé.
Felállás
Andy Powell – ének, gitár
Muddy Manninen – gitár, vokál
Bob Skeat – basszusgitár, vokál
Joseph Crabtree – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Don Airey – billentyűsök
Pat McManus – gitár
Producer
Wishbone Ash
Számlista
1. Reason To Believe
2. Warm Tears
3. Man With No Name
4. Can’t Go It Alone
5. Give It Up
6. Searching For Satellites
7. Heavy Weather
8. Mud-slick
9. Big Issues
10. Migrant Worker
11. Invisible Thread
