Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Colosseum II
Kiadó: MCA Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 41:24
Értékelés: 4.5/5
A Colosseum II talán minden idők legjobban elfeledett jazz rock fusion bandája volt, pedig a műfaj egyik legtehetségesebb szupergrupjáról van szó. Az alapító, a dobos nagymester Jon Hiseman, aki korábbi zenekarai, a Colosseum és a Tempest felbomlása után hozta össze a banda új változatát, mellett a Colosseum II „szent hármasát” az északír gitárlegenda, Gary Moore és a billentyűs varázsló, Don Airey (később a Rainbow és a Deep Purple tagja) alkotta. Az eredeti felállást Neil Murray basszusgitáros (később Whitesnake és Black Sabbath) és Mike Starrs énekes (később Lucifer’s Friend) egészítette ki. Nekik a Bronze Records vezetőinek kérésére mennie kellett rögtön a kiváló bemutatkozó Colosseum II lemez, a „Strange New Flesh” (1976) után, nem is annyira a kereskedelmi sikertelenség miatt, hanem azon a bizarr tény miatt, hogy Starrs állítólag magára haragította Gerry Bron feleségét, az ismert producer, zenei menedzser és a fent említett kiadó alapítójának a feleségét.
Mindegyre, a Colosseum II ezen az „incidensen” túl átszerződött az MCA Recordshoz, új basszusgitárosnak John Mole-t választotta, és szinte kizárólag instrumentális irányt vett, miután úgy döntöttek, hogy énekes nélkül folytatják. A második albumuk, az „Electric Savage” összes vokálsávját, pontosabban az egyetlen énekes számot, a „Rivers”-t Moore énekelte el. A Colosseum II hangzása az „Electric Savage”-en is Moore blues-hajtású elektromos gitárja köré épült, Airey billentyűinek rendkívül fontos szerepével, így ezen a lemezen is bőséges adag ütős jazz rock fusiont kaptunk, amely viszonylag jól állta az idő próbáját. Egyáltalán nem meglepő, hogy már a nyitószám, a „Put It This Way” is elsősorban Gary gyorskezű gitárfutamaira épül, amelyeket a háttérben Airey szintetizátorainak kissé misztikus hangzása kísér, miközben a Hiseman–Mole ritmusszekció rendkívül dinamikus párosa minden pillanatban lenyűgöző.
Nagyon érdekesre sikerült a következő instrumentális szám, az „All Skin & Bone” is, amely korának tökéletes „gyermeke”: a szellemes jazz fusion finomságok mellett funk és disco ritmikai elemeket is tartalmaz. A „Rivers” című ballada, amelyet élőben vettek fel, Moore-t hallhatjuk az éneken, elektromos gitáron pedig megrázó bluesos futamokat, így ez a stílusában meglehetősen változatos album egyik legintimebb pillanata. „The Schorch”, amelyben rengeteg csibészes Airey-improvizáció szólal meg szintetizátoron, egy kissé rosszabbul öregedett instrumentális darab, miközben Moore elektromos gitárja ismét „rakétahajtóművel” van megkenve, ám mégis rendkívül kifinomultan szól. A „Lament” hagyományos jazz-hangszerelést tartalmaz, amely azonban rendkívül kifinomult feldolgozást kapott a virtuóz, rockos gitárszakaszokkal.
Az album egyik leglátványosabb pillanata a romantikus-vad „Desperado”, ahol a finomság és az energikusság rendkívül harmonikusan járja kart karba, miközben a virtuóz mesterek, Moore-ral és Aireyvel az élen, megszállottan improvizálnak, de közben megőrzik a világos dallamos komponenst. Az album végén még két Airey-szerzemény található: a melankolikus „Am I”, ahol a nosztalgikus hangszerelések közepette Moore gitárjának finomsága sem hiányzik, valamint a pokoli hangulattal fűszerezett „Intergalactic Strut”, amelynek még ma is örülni fog a The Mahavishnu Orchestra minden rajongója.
Az instrumentális irányvétel az „Electric Savage” lemezen rendkívül üdvözlendő döntés volt, hiszen az egyes zenészek virtuóz tehetsége, mindenekelőtt a két fő „sztáré”, így valamivel nagyobb hangsúlyt kapott, mint az elődön, a „Strange New Flesh”-en. Kereskedelmi siker azonban, annak ellenére, hogy a jazz fusion 1977-ben népszerűsége csúcsán állt, még mindig sehonnan sem jött. Moore a harmadik Colosseum II album, a „War Dance” után, amely 1977 végén jelent meg, úgy döntött (immár harmadszor), hogy visszatér a Thin Lizzyhez. Ezzel a Colosseum II rövid időre Airey bandájává vált. Don a testvérével, Keith-szel, akit az új gitárosnak szántak, már neki is látott az új zenék komponálásának a meg nem született negyedik Colosseum II albumhoz, de közben a Deep Purple egykori gitárosától, Ritchie Blackmore-tól olyan ajánlatot kapott, amelyet egyszerűen nem utasíthatott vissza, és inkább csatlakozott a Rainbow-hoz. Ezzel végleg vége szakadt a Colosseum II rövid történetének, Hiseman pedig sok év múlva újra életre keltette az „eredeti” Colosseumot.
Felállás
Gary Moore – gitár, ének a „Rivers” című számban
Don Airey – billentyűs hangszerek
John Mole – basszusgitár
Jon Hiseman – dob, ütőhangszerek
Produkció
Jon Hiseman
Számlista
1. Put It This Way (4:55)
2. All Skin & Bone (3:46)
3. Rivers (5:50)
4. The Scorch (6:02)
5. Lament (4:40)
6. Desperado (5:59)
7. Am I (4:16)
8. Intergalactic Strut (5:58)
