Előadó: Journey
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 66.24
Értékelés: 5/5
A távoli AOR nevű bolygóról egy üde, mámorító tavaszi éjszaka szellőjében, a holdfény szelíd sugarainak cirógatása közepette, mély „glissandóval” egy egyiptomi szkarabeusz formájú űrhajó szállt le. Az ég egyszerre felragyogott, és tüzes ekliptikai boltozat jelent meg rajta. A kreatív energia utazása sosem ér véget, csak számtalan megjelenési formán keresztül áramlik tovább. Ez csupán egy rövid megálló, a Journey nevű űrhajó megállója. A tökéletes zenei szimbiózis megtestesítője.
Túlzásnak érzed a bevezetőt? Ha jól ismered a Journey életművét és a zenekar jelenségét, akkor biztosan nem. Frissítsük fel gyorsan. A San Francisco-i AOR-királyok a helyszínen új énekesként leigazolták a fülöp-szigeteki Arnel Pinedát, és 2008-ban kiadták a „Revelation” című albumot. Ezzel a Journey felhívta a figyelmet arra, hogy még mindig képes olyan zenét szerezni, amely büszkén megáll a legismertebb művei mellett. Sőt. Pineda kiváló Perry-pótléknak bizonyult, a Journey pedig olyan albumot adott ki, amellyel bebizonyította: még rengeteg (kimondatlan és eléneklés nélkül maradt) kivételes, kreatív alkotóenergia áramlik bennük, ami frissen, lelkesítően tartja a hangzásukat, és a zenekar ereiben lüktető életszeretetről tanúskodik. A „Revelation” remek munka, a Journey pedig megmutatta vele, hogy továbbra is a pozitív, szüntelen előrelépés kifogyhatatlan forrása hajtja őket.
Három év után itt az „Eclipse”. Már a borító és az albumcím betűsora is azonnal az „Escape” albumra emlékeztet, bár a kettő két különböző történet. Az „Eclipse”-szel a Journey a „Revelation”-höz képest is egy lépéssel továbbment a fejlődésében. Igen. Közel négy évtizednyi pályafutás után is bátran fejlődnek tovább.
Az „Eclipse” két fontos újdonságot hoz. Az első, hogy ezúttal rendkívül felpörgetett rockalbumról van szó, amelyen a több mint tizenkét dal felett Neal Schon, a gitárzsenik egyedi zsenijének gitárjátéka uralkodik. Ebből a szempontból ez a zenekar hosszú pályafutásának legkeményebb Journey-albuma. Hozzá kell tenni, hogy mindössze három év alatt sikerült ismét összehozniuk 12 hangszerelésében rendkívül változatos dalt, amelyekkel a fiúk kivételes dinamikát és sokféle hangulat, érzelmi állapot intenzív áramlását teremtik meg; ezek valóban kontrasztosak, és e kontrasztokon át szüntelenül egymásba olvadnak. Az album egyes pillanatain nem lehet elmenni egy „adventív-progresszív” hangulat mellett, amely a zenekar örök AOR-bájához egyedi art rock-érintést ad, ezzel kifejezésmódjában eltávolítja a lemezt a régebbi testvéreitől, és a Journey számára eddig kipróbálatlan, új minőségi előjelet kölcsönöz neki. Ennek az adventív pedigrének a mellett egyúttal azt is állíthatjuk, hogy ilyen kompetensen rockosan a Journey az „Escape” óta nem szólt. Ne értsd félre. A „Raised On Radio” minden tekintetben kompetens, kiváló album, de rajta átsüt Steve Perry akkori vágya, hogy a zenekart az R&B és a soul pop kozmetikája felé fordítsa. Ha a némileg szerencsétlen Generations-t leszámítjuk, a „Trial By Fire” és az „Arrival” is olyan albumok benyomását hagyta, amelyeken a balladák dominálnak. Az „Eclipse”-szel viszont a Journey végre megörvendezteti a keményebb zenei pólus rajongóit, és két évtized után végre visszahozza az arcukra az igazi rockos mosolyt.
A második újdonság, amely a Journey számára egy lépés a pozitív változás irányába, a csodafiú Arnel Pineda ragyogó hozzájárulása, aki egyszerűen fantasztikusan énekelte fel az új album anyagát. Valószínűleg már cinikusan ráncolod a homlokod, amikor azt mondom, hogy persze egy-egy pillanatban Pineda úgy szól, mint Perry klónja, de éneklésének legtöbb pillanatában ezúttal Pineda egyértelmű egyéni pecsétet hagy a vokális megközelítésén. A srác teljesen felszabadult, zöld utat kapott, hogy a saját énekes karizmájával nemesítse a dalokat. És Pineda egyszerűen tökéletesen szól. Saját hangján, a zenekar megszokott kifejezésmódjával minden tekintetben összhangban, ugyanakkor végig világos, hogy Steve Perry innentől valódi múlt a zenekar számára. Pineda itt rányomta a vokális személyisége bélyegét, méghozzá olyan meggyőzően, hogy az „Eclipse”-szel a zenekar korábbi énekeseivel való minden összehasonlítás tárgytalanná válik.
Az új album élőbben is szól, mint elődje, a Revelation. Eleven karaktere van, amely kontrasztosan, teli tüdővel lélegzik a spektrális hangkép kiteljesítésében. Schon a gitárfrázisokban felpörgetett és egyértelműen előre tolt. Schon gyakran kontrasztosan megkettőzi a saját gitárjátékát, és a vezérfrázis mellé további gitárdíszítéseket tesz, amelyek vastagítják a háttér zenei kíséretének hangfalát. Tipikus példa erre az Edge Of The Moment, az album egyik kiemelkedő dala, ahol a refrénben egy eleven wah-wah csatlakozik a gitárfrázishoz. Ez a bal monitorból jön, és az az érzésed, mintha két gitáros játszana az albumon.
A billentyűk ezúttal a háttérbe süllyedtek, kissé lehúzódtak a mixben, Jonathan Cain pedig gyakran használ orgonahangzást, amely rejtetten belekeveredik abba a romboló falba, amelyet – ahogy már említettem – elsősorban Schon dinamikus riffelése épít (City Of Hope, Edge Of The Moment).
Az AOR-albumokon a harmadik dal rendszerint balladának van fenntartva, de ezúttal tévedsz. Még a „kétséges” Chain Of Love cím sem felel meg ennek. Korábban említettük az album proggeres érintését. Ebben a dalban jön először világosabban felszínre. A riff keleties, a dal versszakában sötét drámai íz van, a fény pedig pontosan ott gyúl fel, ahol kell. A kötelező – dallamosan fertőző – AOR-refrénben. A Chain Of Love tulajdonképpen az első dal, ahol a mix nem rejti el Jonathan Cain szintetizátorait és zongoráját, bár a billentyűk továbbra is alárendelt pozícióban maradnak.
A negyedik dal, a Tantra is, amely végre megnyílik a „hiányolt”, Faithfully-típusú zongorán, később rászedi a hallgatót. Nyugodtabb dal, mégsem tipikus Journey-balladácska, mert Pineda érzéki, sanzonszerű bevezető dalolásából ünnepélyes, rockosan szentimentális vibrálásba csap át. Éppen a Tantra e csendes bevezető részében ismerhető fel jól az új lemez üzenetének vezérfonala, amelynek tartalmát törékeny koncepció köti össze. A koncepciót ezúttal a szerelembe és a reménybe vetett hit tartja. Ennél jobb kiindulópontot a Journey nem találhatott volna. Olyan zenekarnak számítanak, amely hatalmas pozitív energiát termel, ami örömmel és jó érzésekkel tölt el. És az „Eclipse” ebben semmiben nem különbözik.
Jonathan Cain sorai, például: „Az univerzumon át, ugyanazzal az erővel, amely a Földet hajtja, a szívemben” (az ekliptikán haladó bolygó útja értelmében), majd: „Én vagyok a szerelem, amelyet szeretni választok”,… az érzelmi és spirituális intelligencia, valamint a rendkívüli zenei művészi kifinomultság összefonódása, amelyet a Tantra megtestesít, az üzenet alapvető kiindulópontja, amelyet az egész albumra kivetíthetünk. Hiszem, hogy itt még követhetsz, mert hiszem, hogy még nem váltál teljesen érzelmileg eltompult robottá, a tapintható empirikus tudás rabságában, amely vakon csak a természettudományok és a matematika apostolait követi, vagy mégis? A szövegek üzenetei elmossák a határt a racionális (tudatos, empirikus) és a gondolatok kikapcsolt állapota között. Ha ehhez hozzákötöd az „Eclipse” zenéjét, az örökkévalósággal és a mulandatlansággal való kapcsolat annál közelebb kerül, és az album vibrációja a lényed magjáig érhet. De maradjunk a földön. Vegyük hát mindkét elv legjavát. A végletek nem kívánatosak, és az „Eclipse” album is a két alapvető emberi világnézeti filozófia két megközelítésének kiváló kiegyenlítője. Ehhez foghatót klasszikus Yes-albumok kritikái („Fragile”, „Close to the Edge”, „Tales From Topographic Oceans”) óta nem írtam, mégsem lehet elmenni ezek mellett az érzések és világos üzenetek mellett.
A Human Feel „funkizált” dalában törzsi ritmusok és izzó gitárriff, az album egyik legszebb és kifejezésben legerősebb, tökéletes dallamos kidolgozottságú refrénjével; vagy a She’s A Mistery-ben Schon játékos akusztikájának organikus hangkollázsaival történő természetes, fokozatos ingerlés (éteri középső instrumentális résszel), amely az elején szinte „Going to California Zeppelinovsko retrogradno” illatú, és a saját játékidején belül tulajdonképpen az egyik legszínesebb dalt hozza, ami a motívumok átáramlását illeti, és amelyben érezni, hogy a Journey könnyedén progresszíven robbanhatna, ha ki akarna ugrani az alapvető, megszokott zenei formájából (a She’s A Mistery a záró részben már egyenesen pusztítóan élesre van húzva egy metálosított riffben). Ti döntötök ezúttal. A kontraszt már e két dalon belül is kivételes, nemhogy ha az egész albumon végigmegyünk!
A dalok hangszereléseikkel folyamatosan lenyűgöznek. Egyesítik a kidolgozott dallamos kompaktság elvét, ami egyébként a Journey zenei ragyogásának megkövetelt standardja, és amelybe minden eddiginél bátrabban belekeveredik a művészieskedés érintése, amely a váratlan fordulatok pontjain szikrázik az alapmotívumok sorjázásán át, valamint Neal Schon elkapni nem lehető gitáros kitérőinek kiváló kikapcsolós szökésein a középső instrumentális részekben és/vagy a dalok kifutó részeiben. Schon lenyűgöz a rendkívül gyors „trillák” sorozatai közötti „szlalomvezetéssel”, amelyeket váratlanul „elnyújtott” hang követ, olyan, amilyeneket Schon népszerűen „hajlít” a rendelkezésre álló hangnemi hatótávolságon át, és a begyakorolt „sustain” effekt fertőző mágnesességével. Schon ezúttal a teljes gitáros tüzérséggel támad, mindenben fékevesztettnek, szenvedélyesnek, olykor már egyenesen állatiasan harapósnak hat, aztán a következő pillanatban a megedződött zenei nagyágyú újra sokkol és elbűvöl kifinomultságával és ravaszságával (Venus, She’s A Mistery)!
Az Edge Of The Moment és a Resonate hasonló vibrációt hordoz. Közepesen gyors ritmusúak, Ross Valory „begroove-olt” basszusvonalának vastag hullámzása támasztja alá őket, Schon pedig mindkettőben teljes riffelést egyesít az egyhúros akkordpengetéssel (több vonal egyesítése a kíséret hátterének hangfalában). Mindkét dal büszkélkedhet kiváló refrénretorikával a dallamos kidolgozottság és kompaktság ragyogását tekintve, amely elsőre beleül a fülbe! Ezzel kiemelkednek az albumon, a harmadik ilyen pedig a már említett Human Feel.
Az album csak az ünnepélyes To Whom It May Concern-nel nyugszik meg, ami egy ütős ballada, amelybe a Journey a bevezetőben még kasztanyettára emlékeztető ütőhangszerek használatát is belefűzte. Ebben a dalban újra előtérbe kerül a billentyűk nagyobb jelentősége, amelyek a refrénben zenekari hangszerelések funkciójában működnek. Éppen ez a balladás irányultságú dal Arnel Pineda kivételes, rendkívül igényes énekteljesítménye után a legközvetlenebb bizonyíték arra, hogy Steve Perry ezzel a Journey számára végleg múlttá vált, és már csak szép emlék köti hozzá őket.
Az Anything Is Possible hangzásprodukcióját tekintve őrzi a legtöbb irányvonalat az előző, „Revelation” albummal, és a billentyűk is fontosabb szerepet töltenek be a hangszerelés felépítésében. A Ritual olyan típusú dal, amelyet a „Revelation” nyitányához, a Never Walk Away-hez hasonló modorban vezettek. A klasszikus Journey-dal, a Be Good To Yourself egyfajta kivetítése az új évezredre. A Ritual kiváló kiadási jelölt „kislemez” formájában, esszenciájában a City Of Hope-pal való albumnyitás végső hatásához hasonlóan. A Someone is közvetettebb kapcsolatot hoz az előző Journey-albummal, míg a katartikus instrumentális Venus egy újabb lépés, amely az előző albumra emlékeztet, hiszen a „Revelation” is instrumentális dallal zárul. A Venus egy intergalaktikus, „szkarabeusz-szerű” űrhajó felszállása új kalandok felé. Jó hallgatni Schon improvizációs ragyogásának kivételes kontrasztját és Deen Castronovo kifogyhatatlan ritmustöréseit, amelyek teljesen progresszív dalt hoznak az albumra.
Az Eclispe új mérföldkő a Journey fejlődésében. Vele a Journey nagyobb hangszerelési lazaságba lépett, a dallamos AOR-ragyogás egyértelműen kiemelt retorikája ellenére. A produkciót tekintve ez a Journey pályafutásának legeleveneb album, egyúttal a legkeményebb, igazán rockosan felpörgetett lemez is. Arnel Pineda egyedülálló produkciója a mérleg nyelve, amely bravúrosan áthidal minden meddő gondolatból fakadó kételyt, amely riadtan kiált Steve Perry zenekarba való visszatérése után. Perry az „Eclipse”-szel múlt lett a Journey számára. Az új album a megedződött zenészek kivételes alkotói készségeinek dokumentuma, akik az „Ecipse”-szel szilárdan a földön maradnak abban a környezetben, amelyet a legjobban ismernek, és amelyben a legjobban kiismerik magukat. Ezzel egyúttal fejlődési lépést tesznek előre a zenekar zenei művészetének egyedi csiszolásában, amely nem ismeri a nyugalmat. Az „Eclipse” varázslatos album. Lassan nő. Több hallgatást igényel. Erős üzeneteket tartalmaz, amelyek gazdagon és hosszan fognak jutalmazni. A helyenként meglazított hangszerelések nagyobb komplexitás érzetét keltik, mint amilyenhez a Journey-től egyébként hozzászoktunk, és amire számítani lehetett, miközben a csúcspontokat az albumon még mindig a fertőző, szőrszálhasogatóan kidolgozott dallamos refrének hozzák, az AOR Bibliája legtisztább jellegével. Ez egy album, amely tanulságos lecke mindannyiunknak. Album, amely kiállja az idő próbáját, és album, amely megmutatja, milyen hosszú és tövises az út a saját integritás megőrzéséhez. Bátorságban nincs hiányuk. A San Franciscó-i tiszteletre méltó bölcsek nem nőnek fel! Nem adják fel, és biztosan még gazdagon el fognak kényeztetni minket a jövőben. Az „Eclipse” biztosan az egyik legjobb album, amit a 2011-es rockév adott! Légy benne biztos.
Felállás
Arnel Pineda – ének
Neal Schon – gitár
Jonathan Cain – billentyűk
Ross Valory – basszusgitár
Deen Castronovo – dob
Produkció
Kevin Shirley, Neal Schon & Jonathan Cain
Dallista
1. City of Hope
2. Edge of the Moment
3. Chain of Love
4. Tantra
5. Anything is Possible
6. Resonate
7. She’s A Mystery
8. Human Feel
9. Ritual
10. To Whom It May Concern
11. Someone
12. Venus
