Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: It Bites
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1989
Játékidő: 55:34
Értékelés: 4/5
Az „Eat Me In St. Louis” az egyedi hangzású brit prog-pop fúziósok, az It Bites harmadik albuma volt. Ez volt az utolsó stúdiófelvételük a karizmatikus, minden hájjal megkent énekes-gitárossal, Francis Dunneryvel, és hosszú időre az utolsó stúdiómunkájuk is (egészen 2008-ig, amikor megjelent a „The Tall Ships” az új énekes-gitárossal, John Mitchellel).
Az It Bites kezdettől fogva egyedülálló társulat volt abban, hogy kitűnően és harmonikusan olvasztotta egybe a két látszólag összeegyeztethetetlen műfajt, a progresszív rockot és a pop rockot. Ebben persze nem ők voltak az elsők, hiszen az 1980-as években a 60-as és 70-es évek számos legendás prog rock zenekara kezdett popos elemeket csempészni a zenéjébe, de ők voltak az elsők, akik a pályájuk kezdetétől ezt csinálták, így az ilyesfajta kísérletezés vezető képviselői lettek. Ennek ellenére az „Eat Me In St. Louis” megjelenése után sem sikerült nagyobb kereskedelmi áttörést elérniük, kultzenekar maradtak rendkívül hűséges rajongótáborral.
Az It Bites az „Eat Me In St. Louis” albummal az amerikai piacot próbálta meghódítani (ezt már a cím is bizonyítja), ezért valamivel hard rockosabb megközelítést választott, ami abban az időben, amikor a hair metal már a csúcsán járt, semmiképp sem volt a legravaszabb húzás. Dunnery riffelése jóval hangsúlyosabb lett a produkcióban, miközben Dalton dobosként korábban közel sem volt ennyire elfoglalt. Beck billentyűi ezúttal többnyire a háttérben maradnak, a szimfonikus hangszerelésekből kevesebb jut a szokásosnál, a szintetizátor-textúrák viszont mint mindig, finoman szövődnek át az egyes gitárriffeken és szólókon. Ezt az új irányt sikeresen beleszőtték a jellegzetes prog rock és pop keverékükbe.
Minden szerzemény árasztja magából a tagok virtuozitását, különösen a fenomenális Dunneryét, aki legalább annyira jó gitáros, mint amennyire lenyűgöző énekes. Az albumon kiváló változatosság tapasztalható: a hard rockos rohamoktól a bájos power balladákon át az arénarockos himnuszokig minden akad. Az egyes hangszerelések magas fokú dallamosságát összetett játék és ugrabugráló ritmusok fűszerezik. Ebből a szempontból mindig is több közük volt azokhoz a prog rock titánokhoz, akik a 80-as években a popba tévedtek, mint például Peter Gabriel és a Genesis akkori felállása, mint ahhoz az neo prog mozgalomhoz, amelybe egyesek szívesen sorolják őket. Annak ellenére, hogy a borító szokatlan, az előadótól meglehetősen szokatlan, és a legendás Roger Dean munkája (gazdag pályafutása alatt olyan zenekaroknak készített borítót, mint a Yes, az Uriah Heep, az Asia, és még egy csomó más előadónak), az „Eat Me In St. Louis” az összes albumuk közül a legkevesebbet kacsint a 70-es évek progresszív rockja felé.
Dunnery szövegei mint mindig, most is tele vannak szellemes szarkazmussal. Számos társadalmi problémát és szerelmi bajt gúnyolnak ki bennük. Az It Bites zenéjében mindig volt valami „menő csávós” töltet. Egyrészt a zenében és a szövegekben értelmesen és mindig kifigurázták a romantikus közhelyeket, másrészt a legtöbb dal szenvedélyes, pattogó hangulata mintha mágnes lenne a nőknek (ennek a kettősségnek szép példája a remek „Underneath Your Pillow”).
Az It Bites az album során bebizonyítja, hogy a komplexitás és a dallamosság egybeolvasztásához való kivételes érzék mellett nagy érzéke volt (potenciális) slágerek írásához is. Ezek közül kiemelkedik a „Still Too Young To Remember” a hipnotikus többszólamú refrénjével, a bájos központi riffjével és a rendkívül szarkasztikus szövegével, amelyet még egy Supertramp sem szégyellne. Dunnery virtuozitása bármelyik 80-as évekbeli gitárhőshöz méltó, színpadias, mókázó éneke pedig külön fejezetet érdemel. Be kell ismerni, hogy Peter Gabriel volt a nagy példaképe, ami különösen a nyitódalon, a „Positively Animal”-on érződik, amelyben jó néhány vokális utalás hallható Gabriel klasszikusára, a „Shock The Monkey”-ra.
A számos humoros szexuális utalással fűszerezett „Underneath Your Pillow”, az AOR-kedvenc „People Of America” és a potenciális sikerszám, a „Sister Sarah” is szemléletes példái annak, hogy az együttes finom érzékkel alkot elsőrangú dallamokat, intelligens ritmikai fordulatokkal és gazdag hangszeres szekciókkal. Az olyan számokban, mint a himnikus „Murder Of The Planet Earth”, ahol a hard rock és a pop elemei kéz a kézben követik egymást, elsőrangú szatírát nyújtanak a társadalmi problémákról. Az olyan remek power balladákkal, mint az „Ice Melts Into The Water”, Dunnery pedig megmutatja, hogy a pimasz humor mellett kivételes szívvel is bír, amikor a legőszintébb érzelmeit kell kifejeznie.
Éppen amikor úgy tűnt, hogy végre eljön a kereskedelmi áttörés, az album anyagilag teljes csődöt mondott. A hosszabb turné után elkerülhetetlen volt a feloszlás, mert Dunnery már nem találta a közös hangot a zenekar többi tagjával. Míg ő szólókarrierbe kezdett, a többiek még egy ideig folytatták nélküle, még egy koncertfelvételt is kiadtak, a „Thank You And Goodnight-Live” (1991) című lemezt, rövid ideig tartó új énekest találtak Lee Knott személyében, majd kétszer is nevet váltottak (Navajo Kiss és Sister Sarah). Ezek a próbálkozások, hogy újra felkeltsék a szélesebb közönség érdeklődését a zenéjük iránt, a grunge által a slágerlistákat letaroló időkben teljesen kudarcot vallottak, és többéves átmeneti feloszlás következett.
Bár nem éri el az együttes legjobb albuma, a „Once Around The World” (1988) alkotói mélységét és szellemességét, az „Eat Me In St. Louis” még így is nagyon szolid lemez, amely felvonultatja az It Bites összes védjegyét, és mint ilyen, még ma is érdekes minden art rock-gourmand számára. Mint az összes albumukra, erre is jellemző, hogy csak két véglet lehetséges: vagy teljesen elvarázsol szokatlan, prog-pop rockos természetével, vagy teljesen hidegen hagy. Ha szereted az olyan zenekarokat, mint a Supertramp, a Steely Dan, a Queen, a Blue Oyster Cult és az Electric Light Orchestra, a második eset nem fordulhat elő.
Mint később kiderült, ez nem volt az utolsó stúdiómunkájuk, hiszen csaknem húsz évvel később John Mitchell felállásával (Arena és még egy csomó más zenekar és projekt) nagyon meggyőző módon tértek vissza. Dunnery bejelentett visszatérése a progresszív rockhoz pedig 2009-ben várható, amikor megjelenik új szólóalbuma, a „New Progressivenes Project”, amelyen együtt dolgozik a legendás John Wettonnal, egyik fő példaképével.
Felállás
Francis Dunnery – ének, gitár
John Beck – billentyűk, vokál
Dick Nolan – basszusgitár, vokál
Bob Dalton – dob, ütőhangszerek, vokál
Produkció
It Bites
Számlista
1. Positively Animal
2. Underneath Your Pillow
3. Let Us All Go
4. Still Too Young to Rememb
5. Murder of Planet Earth
6. People of America
7. Sister Sarah
8. Leaving Without You
9. Til the End of Time
10. Ice Melts Into Water
11. Charlie
