Szerző: Rok Klemše
Előadó: Megadeth
Kiadó: 57 Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 46:46
Értékelés: 4/5
Kedves Dave bácsi, nem tudom, mit írjak neked ezúttal. Már többször csalódást okoztál, én mégis csendben mindig szurkoltam neked, pedig a Super Colliderből inkább Super Kolonoszkópia lett. Tudtam, hogy a Chris Broderickkel és Shawn Droverrel való románcod nem tart sokáig, és igazam lett. Lehet, hogy tényleg nem a Megadethbe valók, de tudd, hogy az ő távozásukért te is felelős vagy. Azt viszont be kell ismernem, hogy a cseréikkel meglepetést okoztál: a brazil gitárvarázslóra, Kiko Loureiróra (ex-Angra) és Chris Adlerre (Lamb of God) számítottam a legkevésbé, hogy csatlakoznak hozzád.
Mégsem hittem igazán, hogy a „dad-rock” korszakodat magad mögött hagytad, de örülök, hogy tévedtem, mert úgy tűnik, még mindig rejtegetsz néhány ászt a tarsolyodban. A Dystopia bizonyítja, hogy az ereidben még mindig valódi speed/thrash vér csörgedezik, olyan pillanatokkal, amelyek még a Rust In Peace-t vagy a Youthanasiát is az eszembe juttatják, és nehéz elhinni, de hosszú-hosszú évek után végre tényleg kiadtál egy igazi, erős Megadeth-lemezt.
A Dystopia olyan váratlan horog, hogy már a nyitó The Threat Is Real-nél kapkodsz levegő után, amelyet a Holy Wars… the Punishment Due erőteljes hangulata járja át. Dave bácsi, te tényleg az a Dave vagy, aki a Super Collider The Blackest Crow-jában bendzsózott?! Az istenit, tényleg lehet, hogy a Dystopiáról újra a régi, koszos, gyors és dühös Megadeth ordít, vagy a nyitány csak vágyálom? A címadó dal minden kétséget eloszlat, hiszen szinte pöffeszkedik a meggyőző riffek súlya alatt, amelyek Junior mély basszusával karöltve olyan jól szólnak, mint legalább tíz éve nem. A Dystopia a remek, gördülékeny szerkezetével, az egyszerű, de ütős refrénjével és a pirotechnikai szólóbetétekkel akár a legjobb Megadeth-dalok egyike is lehet.
Mivel a múltban jól értettél hozzá, hogy a lemezek ígéretes nyitányát hamar egy nem túl kellemes bélvizsgálattá változtasd, és ezzel csúnyán átverj, óvatos maradtam, és nem hagytam, hogy az első jó benyomás megvezessen. Csakhogy a Fatal Illusionnél előtérbe kerül David Ellefson fenomenális basszusa, amely megásja a sírját az utolsó esetleges kétségeknek is. A Dystopiának ugyan még be kell érnie a fülekben, de kevés a kétség afelől, hogy a legjobb Youthanasia utáni Megadeth-lemezként vonul majd be a történelembe. Ezt bizonyítja az is, hogy a Dystopián nagyon kevés a minőségi ingadozás, az együttes energikus produkciója pedig, amely évek óta nem szólt ilyen élettelien… pontosabban ilyen élettel telien, az album végéig nem esik vissza, és az újjászületett Megadeth végig bőven gondoskodik izgalmas pillanatokról. A Death From Within simán lehetne a Countdown To Extinction dala, a Bullet to the Brain pedig azt bizonyítja, hogy Kiko teljesen újjáélesztette a Megadeth híres gitárduójának lényegét. Loureiro sokkal organikusabb, mint a robotszerű Broderick, a szólózásba még alkalmi jazzes futamokat és dél-amerikai flamenco-temperamentumot is belevisz, Mustaine pedig a választásával igazi főnyereményt húzott. Ilyen jó gitáros társa legalább Marty Friedman óta nem volt Dave-nek, ezt szépen mutatja a Bullet to the Brain majdnem egyperces, vulkánszerűen kitörő, harmonikus összecsapásuk. Adler valahol a háttérben marad, szilárd és erős dobalapot ad, de az jóval kevésbé változatos és dinamikus, mint amit a megadethes dobosoktól megszoktunk (azért még így is sokkal újítóbb és színesebb, mint Drover).
A Dystopiának persze van néhány gyengébb, vagy inkább kevésbé izgalmas pillanata. A Post American World kicsit a Sweating Bulletst idézi, de valahogy céltalanul gurul a végéig, a Poisonous Shadows az ígéretes akusztikus kezdés után nem váltja be a hozzá fűzött reményeket (főleg a hatástalan énekdallamok miatt, amelyek nem érik el az instrumentális rész színvonalát), a Conquer Or Die pedig meglehetősen felesleges instrumentális szám. A mércét a végén a kiváló Lying In State emeli vissza, amely messze a legagresszívebb thrash-dalként a leginkább a Rust In Peace-korszakot idézi, és a zárás előtt afféle Mustaine-féle emlékeztetőként hat, hogy a harag még él benne, és Rattlehead még mindig tud csörtetni (a Fear Foreign Policyjének dühödten eljátszott feldolgozása ezt csak megerősíti).
Ah, Dave bácsi, mit mondjak? Bár időnként te vagy az a furcsa nagybácsi, aki alufólia-sapkában mászkál, a világvégére gyűjtögeti a készleteit, enyhén rasszista kijelentéseket tesz, amikre mi csak kínosan mosolygunk, és a pincében bujkál a chemtrailek elől, még mindig tudsz jó dalt és ördögien jó riffet írni. A Dystopia pedig megmutatja, hogy a Megadethtel még mindig képes vagy rúgni egyet a világba, és feltámasztani egy bandát, amelyet már majdnem leírtunk.
Felállás
Dave Mustaine – gitár, ének
David Ellefson – basszusgitár
Kiko Loureiro – gitár, zongora (7)
Chris Adler – dobok
Produkció
Dave Mustaine, Toby Wright & Jeff Balding
Dallista
1. The Threat Is Real
2. Dystopia
3. Fatal Illusion
4. Death From Within
5. Bullet to the Brain
6. Post American World
7. Poisonous Shadows
8. Conquer Or Die
9. Lying in State
10. The Emperor
11. Foreign Policy
