Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2007. 06. 04.
Produkció: John Petrucci & Mike Portnoy
Az album hossza: 78.45 perc
Műfaj: Progressive Metal
Hihetetlen! Mit lehetne még elmondani a Dream Theaterről? Kétévente kapunk tőlük egy új stúdióalbumot. Szorgos fiúk, szóhoz sem jutok. A „Systematic Chaos” az új lemez címe. A cím persze nem fér össze a szabályosan felépített iskolai skálák racionális sorozatával, amelyet megszokhattunk a zenekartól, és a borítón látható hangyákkal sem, amelyek a szigorú, hierarchikus társadalmi berendezkedés jelképei. Ám miközben a Dream Theater az iskolásan megválogatott hangsorok szabályos sorozatainak orkánszerű zuhatagát zúdítja ránk, valóságos rendszerezett káoszt teremt. Igen, és abszolút! Kellemes cím. Megengedett-e a logikában egyáltalán a káosz, Descartes úr?
Az új album természetesen nem koncepcióalbum, a Dream Theater manapság már nem talál időt ilyesmire. A lemez viszont megint keményebb, metalosabban kiélezett, és az elődjéhez, az „Octavarium”hoz képest sokkal szétszórtabb, annak ellenére, hogy az „Octavarium” egy 24 perces szvitet is tartalmaz. Az I Walk Beside You például olyan felvillanás, amilyen a Peruvian Skies óta nem sikerült a Dream Theaternek. Petrucci egy interjúban azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amire a fiúk tudatosan ügyeltek az új album elkészítésekor, hogy szigorúan kerüljék a szívszorító, gyengéd dallamokat. A „Systematic Chaos” egy adag masszív, fűrészelő támadás a zenekar ismert metalorgiáiból, ezért ismét közelebb áll a „Train Of Thought”hoz (2003). De megőrzi azt a komplexitást, amelyet a Dream Theaternél túlságosan is jól ismerünk.
Az új album azt bizonyítja, hogy a zenekar már réges-rég elvesztette az orientációját. A Dream Theater manapság olyan egységnek tűnik, amely nem tudja pontosan, mit akar kifejezni a zenei művészetről alkotott saját szemüvegén keresztül. Úgy viselkednek, mint az a gyerek, aki a világ összes játékát kipróbálta, és ettől kimerítően, fülledten fellengzősek. Valójában a „Metropolis pt. 2.: Scenes From A Memory” (1999) óta egyre inkább tanúi vagyunk a dalok szétdarabolódásának, a motívumok ismétlődésének, az új kreatív ötletek frissességének krónikus hiányának. A Dream Theater persze megpróbálja azt a tényt, hogy már nem tudja pontosan, mit akar még megmutatni, ellensúlyozni egy tengernyi hanggal, a legképtelenebb ritmuskombinációk kacskaringós összefűzésével, természetesen progresszíven töredezve. Mindez persze elállítja a lélegzetet, látványos, hiszen folyamatosan a teljesíthető határait tolja, amikor az emberi tényező belevág valamibe, ez esetben a hangszerek lehető leggyorsabb megszólaltatásába. A Dream Theater ma olyan, mint egy esetlen óriás, aki mindent összetör, amihez hozzáér. Szigorúan teljes gőzzel játszanak, nyersen, racionálisan, és azzal a céllal, hogy elérjék a pillanatnyilag „hangsebesség feletti” tempót. Ebben az eufórikus káoszban viszont megfeledkeztek a világos esszencia kifejezéséről, amelyet gyakran az egyszerűség és a tömörség hoz és épít fel. Olyanok, mint a „wrestling” világbajnoka, aki már minden ellenfelét elagyabugyálta, és most, a döntők döntőjében, saját magát próbálja elagyabugyálni.
A „Systematic Chaos” percek tekintetében maximálisan megtöltött album. Ez csak azt bizonyítja, hogy a zenekart manapság kevéssé érdekli a minőségi pillanatok kiemelése, vagy hogy a lemezeken kizárólag a legjobb anyagra koncentráljon, amit összehoz. Vagy talán mélyen tévednek, ha azt hiszik, hogy minden, amit összeraknak, úgyis a legjobb? Az album ráadásul nem titkolja a zenekar közelmúltbeli megszállottságát a nehézsúlyú klasszikusok, például a Metallica és az Iron Maiden játszása iránt. A Forsaken és a Prophets Of War a főriffben nem tagadja a párhuzamot a klasszikus Iron Maidennel vagy a legjobb Bruce Dickinsonnal. A The Dark Eternal Night és a Constant Motion alapmotívumaiban egyenesen a Metallica-örökség másolata, mind az éneklés módjában, mind a főriffekben, hosszában-széltében thrashelve, olyan thrashelést produkálva, amelyet az igazi thrash zenekarok az egyedül kielégítő módon uralnak. Hol van a ti saját heavy metaljotok, fiúk, az, amelyik az „When Dream And Day Unite” (1989) című debütálón volt? Valamivel több érdekes pillanatot hoz az új lemezen a Repentance, amelyben a legnagyobb az uralom a gitár és a billentyűk közötti egyensúly megteremtése fölött, a nyugodtabb részekben pedig irigylésre méltóan magas fokú atmoszférikusság van.
A hosszabb alkotások, a The Ministry Of Lost Souls és a záró In The Presence Of Enemies pt. II, a várakozásnak megfelelően a Dream Theater minden szomjas rajongójának kívánságára két, hosszuk miatt általános csodálatra méltó dalt hoznak. A kettő közül az első a Repentance mellett a lemez újabb, szerzeményi szempontból izgalmasabb pillanata, amely két egymástól elkülönülő részből áll. Az első, hét perces, álmodozón, magasan atmoszférikus rész, amelyet a fiúk mesterien progresszív metal rohammá alakítanak át – ezt természetesen a legjobban tudják –, a záró részben pedig visszatér az első rész hangulata és dallama. A dalnak van vezérfonala, és egy szemernyi túlzást sem tartalmaz! Az In The Presence Of Enemies pt. II is azt hozza, amit a Dream Theater végig nagyon intenzíven csinál! A technikai komplexitás és a heavy metal elemeinek egyfajta együttélésbe olvasztását, annak ellenére, hogy a metalriffek használatában nem eléggé invenciózus, és mind kölcsönzöttnek hat, így a The Ministry Of Lost Souls és a Redemption marad az album két legjobb pillanata a „dream theateresség” kifejezése szempontjából. Érdekes az is, hogy Jordan Rudess az új lemezen nem olyan kifejező, mint az „Octavarium”on. Elsősorban a hangzások meglehetősen leszűkített palettájához menekül. Emiatt az új album e téren sántít, mert a kísérletezés pillanatai igen ritkák. Ez a lemezen csak még jobban hangsúlyozza a zenekar erősebb metal irányba fordulását.
A „Systematic Chaos” a Dream Theater számára nem jelent semmilyen előrelépést. Megerősíti, hogy a zenekar nem tud többé kifejező (sajátos) motívumokat komponálni, olyanokat, amelyek 1999-ig bezárólag még megragadtak az ember fülében. Tényleg nem képes már a zenekar a „Falling Into Infinity” (1995) hangulatához hasonlót írni? Egyszerűen az erő, a sebesség és a felülmúlhatatlan pontosság bizonygatásának kényszerében, a rajongók alapvető igényének kielégítésére vágyva időről időre túlzásba esnek. Igen. A Dream Theater is válhat unalmassá. Az album az iskolai zenei tankönyvek és szabályzatok betartása szempontjából jó (lehetséges-e egyáltalán ilyen esetben, hogy a Dream Theater rossz albumot készítsen?), de művészi szempontból a Dream Theater vele csak regresszíven toporog egy helyben.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 7.5 / 10
Számlista:
1. In The Presence Of Enemies pt I.
2. Forsaken
3. Constant Motion
4. Dark Eternal Night
5. Repentance
6. Prophets Of War
7. Ministry Of Lost Souls
8. In The Presence Of Enemies pt II.
Felállás:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűk
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
