Megjelenés dátuma: 2019. 09. 27.
Kiadó: earMUSIC Records
Az album hossza: 52.50 perc
Producer: Damien Rainaud
Műfaj: Power Metal
Értékelés: 8.0 / 10
A Dragonforce végre egyik stúdióalbumát is parodisztikusan keresztelte el. Már évekkel ezelőtt világossá vált, hogy a derék brit Nintendo-metalosok paródiazenekarrá, vagy inkább önparódiává nőtték ki magukat, ami éppen emiatt különleges helyet foglal el a power metalban. Több szempontból is extrémek, furcsa módon, de az is igaz, hogy az extrém jelző az utóbbi években inkább több gúnyt hoz nekik, mint komolyságot.
Amikor a „gyors” jelző fokozásának végre negyedik foka is lesz! Játssz hát: gyorsan, gyorsabban, leggyorsabban, „dregonforsaj”!!! Már jó ideje nem ők a leggyorsabbak, a szerencséjük viszont, hogy görcsösen ragaszkodnak a közhelyekhez, és extrém sebességgel játsszák újra őket egy olyan műfajban, ahol senki sem ér a nyomukba. Ez tulajdonképpen a belépővízumuk a felismerhetőséghez és bizonyos fokig a „szokatlansághoz”, bár ez majdhogynem túl durva megjelölés, inkább „különcségről” van szó. Őszintén. Ha power metalban nyomulsz, még mindig jobb, ha a Dragonforce új albumait követed, mint a Powerwolfot. Ha másért nem, legalább szívből szórakozol hallgatás közben.
A szád ugyanis automatikusan mosolyra húzódik, ha meghallgatod ezeket a vidám dúr skálákat és „hali halló” dallamokat, amelyek olyan fenomenálisan kiszámíthatóak, hogy a legrosszabb éjszakai ébredésnél is álmodban kívülről fújod őket. Ilyen a kihegyezett nyitány, az album leghosszabb száma, a Highway to Oblivion, amelyet az 1. helyen a számsorrendben könnyedén lecserélhetne az album leggyorsabb dala, a Troopers Of The Stars is (ez egyébként biztosan a bakelitváltozat B-oldalát nyitja), most a közepére helyezve. Sam Totman és Herman Li nem adja fel. A szólók pokolian kihegyezettek, és újra meg újra ezek hozzák az új termék élvezetének fő attrakcióját. Általában is szórakoztat az a hang a szólók átvezetéseiben és lezárásaiban, amikor a két gitáros elkezd a gerendákon lógni. Marc Hudson nem olyan karizmatikus, mint az elődje, ZP Theart (talán azért, mert nincs meg neki az a híres rés a metszőfogai között – remélem, elnézitek ezt a cinizmust), ez tény, de a dolgát a zenekar zenei irányvonalának megkívánt normái és fegyelme szerint elvégzi, ami mindenben kielégítő. A Dragonforce olyan zenekarnak tűnik, amely egy szappanbuborékban él. Felépítették a saját fantáziavilágukat, magukat helyezték a középpontba, a zene pedig természetesen továbbra is úgy van megírva, hogy a számítógépes játékok harmadik generációjának szolgáljon aláfestésül. Szóval kezet a szívre, kérdés, hogy ezek a srácok egyáltalán kikukkantanak-e valaha a valóság világába. Ha egyáltalán szükségük van rá (valaha is volt).
Ezzel az albummal a Dragonforce talán minden eddiginél jobban a saját fantáziavilágának középpontjába helyezi magát, ahol színpadias kiművelésükkel, amely nagyrészt óriási és pokoli technikai csiszoltság és virtuozitás felvonultatásán alapul, azt az érzést érik el, mintha tényleg a túlvilágról érkeznének. A gitárok megint extrém magasan visítanak. És muszáj is nekik, különben ez nem a Dragonforce lenne. A zenekar az aranzsálásban időnként bőségesebben nyúl a komplexitáshoz is, több a motívumok változatossága, és a hangulat is ugrál, különböző ritmusképletek közötti váltásokkal. Ritmustörés nincs, ne aggódj. Ezt a legszebben a Cosmic Power of Infinite Shred Machine jellemzi, amely ebből a szempontból az „Extreme Power Metal” legambiciózusabb kompozíciójának számít. Nem minden mérgező hajrá. Ebben a tekintetben a Last Of the Dragonborn egy középtempós pont, ahol a frázisok és a hangszerelés közhelyessége olyan óiskolás megközelítéseket idéz, mint az Edguy. A Dragonforce nagyon ügyesen tud muzikális mohóságot és bombasztot is építeni, ami nem nyúl azonnal az általánosság érzéséhez. Az egyik legsikerültebb epikus refrént a Heart Demolition szolgáltatja, és ez nem egy újabb tipikus dallam a törpék vidám menetelésére a bánya felé, hanem remek refrén, ügyesen szembeállítva a vokális harmóniákkal is. Nincs mit tenni. A zenekar az évek során érett lett az aranzsálásban, bár az új dalok semmiképp sem találják fel a spanyolviaszt. A Rememberance Day, egyébként abszolút „közhelyes kicsapongás”, „győzelmes” tartásában jó adag ihletet köszönhet a HammerFallnak.
A billentyűket az albumon a rutinos Coen Janssen játszotta, az Epica szimfonikus power metalosainak tagja, aki tollpihe könnyedséggel végezte a munkáját. A nagyobb neoklasszikus tapintatosság és az orkesztrális pompa felkeltése terén a klasszikusan képzett Janssen kiváló megoldásnak bizonyult. Ez egyben az utolsó Dragonforce-album, amelyen Frederic Leclercq basszusozik. A zenekar még nem erősítette meg a leváltását.
Az „Extreme Power Metal” olyan album, amely minden rajongót ki fog elégíteni. A Dragonforce ebben a tekintetben pontosan azt nyújtotta, amit el lehetett várni és követelni tőle. Továbbra is a „saját metalfajtájuk” mesterei abban, amit csinálnak. A receptjüket még egyszer nagyon ügyesen „becsomagolták”, és új, sebességorientált power metal villámháborúval szolgáltak.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Highway to Oblivion
2. Cosmic Power of the Infinite Shred Machine
3. The Last Dragonborn
4. Heart Demolition
5. Troopers of the Stars
6. Razorblade Meltdown
7. Strangers
8. In a Skyforged Dream
9. Remembrance Day
10. My Heart Will Go On
Felállás:
Marc Hudson – ének, vokál
Herman Li – gitár, vokál
Sam Totman – gitár, vokál
Frederic Leclercq – basszusgitár, vokál
Gee Anzalone – dob, vokál
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Coen Janssen (Epica) – billentyűk
Clive Nolan (Arena) – vokál
Emily Ovenden – vokál
Kalen Chase Musmecci – vokál
Steve Francis – további vokál az 5. számon
Ross Mallon – további vokál az 5. számon
Josh O’Brien – további vokál az 5. számon
Paul Roberts – további vokál az 5. számon
Tim Mekalick – további vokál az 5. számon
