Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rainbow
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 36:05
Értékelés: 3.5/5
„A pénz uralja a világot” – gondolta 1979-ben Ritchie Blackmore, az angol gitárvarázsló, miután a Rainbow további hangzásbeli irányát illető nézetkülönbségek miatt összeveszett a legendás (sajnos már elhunyt) amerikai énekessel, Ronnie James Dióval. Ritchie torkig volt Ronnie fantasyvel átitatott, szinte proto-powermetalos szövegeivel, és azzal, hogy a Rainbow az Atlanti-óceán túloldalán sehogy sem tudott betörni, pedig a kontinentális Európában a punk és a disco inváziója közepén a kemény rockra éhes közönség gyakorlatilag fanatikusan rajongott értük. Arra vágyott, hogy meghódítsa az amerikai rádiós listákat, ehhez viszont rendesen kommerszebbé kellett tennie a Rainbow addigi zenei irányát. A „vegyük be az USA-t” küldetés végeredménye a zenekar negyedik stúdióalbuma lett, a sokatmondó „Down to Earth” címmel, amely szinte teljesen más volt, mint amit korábban csináltak, és egyetlen célra született: hogy meghódítsa az amerikai közönség szívét, akit nem különösebben érdekeltek a bonyolult hangzásszerkezetek és Dio szivárvány feletti kastélyokról szőtt álmodozásai, csak egy jó, könnyed szórakozásra vágyott hajnalig.
Ronnie kirúgása után Blackmore az előző stúdióalbumot, a „Long Live Rock ‘n’ Roll” (1978) című mestermunkát megszólaltató felállásból csak a legendás (és sajnos szintén elhunyt) dobost, Cozy Powellt tartotta meg, akivel – legalábbis eleinte, mielőtt Cozy rájött, hogy a gitáros különcök királyával akadt dolga – egész jól kijöttek egymással. Az új énekes keresése elvileg lehetetlen küldetés lett volna, de Blackmore nem Dio utódját kereste, hanem teljesen más hangszínű, színpadi megjelenésű és karizmájú frontembert. Miután kiderült, hogy Ritchie a régi Deep Purple-„barátjával”, Ian Gillannel még mindig nem találja a közös hangot, így nem tudja rábeszélni az együttműködésre, Pete Goalbyvel (ex-Trapeze, később Uriah Heep) próbálkozott.
Goalby Rainbow-s kalandja azonban rövid életű volt, mert a szerencsétlen egy bemelegítő fellépés közben véletlenül hozzáért Ritchie gitárjához, a fekete ruhás nagy diktátor pedig azonnal az ajtót mutatta neki – ez csak egy volt a legendás gitáros pályafutásának bizarr esetei közül. Blackmore a (saját mércéje szerinti) ideális Rainbow-énekest végül Graham Bonnetben (ex-The Marbles, később Alcatrazz, MSG, Impellitteri) találta meg, aki nemcsak sajátos, kissé rekedtes hanggal rendelkezett, hanem a sikkes, ironikus, a Rainbow mind a négy énekese közül a leginkább „amerikai” külsejével is magára vonta a figyelmet, noha közülük egyedül ő volt angol (Doogie White skót). A kommerszebb zene mellett az „amerikanizált” Rainbow számára az imázs is fontossá vált, ha Ritchie azt akarta, hogy minél több (csinos) fiatal lány járjon a koncertjeikre.
Az új billentyűs Powell ajánlására – régi ismerősről és munkatársról volt szó – Don Airey lett (később MSG, Gary Moore, Ozzy Osbourne, Deep Purple), aki először a Colosseum II progresszív rock/jazz-rock fúziós szupergroup tagjaként, valamint a legendás Black Sabbath „külsős” közreműködőjeként hívta fel magára a figyelmet a „Never Say Die” (1978) albumon. A legnagyobb meglepetés az új basszusgitáros és producer személyében érkezett, aki nem más volt, mint Roger Glover, Ritchie régi ismerőse a Deep Purple-időkből. Ez a döntés akkoriban sok Blackmore-rajongót meglepett. Roger, aki csak azután fogott basszusgitárt, hogy Jack Green (ex-Pretty Things) már nem felelt meg a követelményeknek, addigra elfelejtette a régi sérelmeket, azt is, hogyan rúgta ki Blackmore 1973-ban a Deep Purple-ből.
Az új Rainbow-nak több köze volt a dallamos rockhoz/AOR-hoz, mint a Dio-éra neoklasszikus kemény rockjához, amiben fontos szerepet játszott Glover „földközeli” produkciója és az epikus hangszerelések hiánya is. Arra, hogy a „Down to Earth” kifejezetten kommerszre hangolt teljesítmény, már a nyitó energiakatalizátor, az „All Night Long” is utal: az album első slágerkislemeze nem lett olyan nagy siker, mint ahogy fő létrehozója remélte, cserébe viszont az egyik kevés Rainbow-örökzöld ebből a korszakból, amelyet Bonnet és Airey a szólókoncertjein ma is játszik. A klasszikus szerkezete alapjában véve semmi különös: egyszerű, de hatásos Ritchie-gitárfrázis, amelyet a Glover/Powell páros ugrálós ritmusai támogatnak meg. Bonnet jellegzetes, érdes, ingerült éneke a hajnalig tartó bulizásról szóló szöveggel egészül ki, de végül a dallamos refrén az, ami – a kísérő vokálharmóniáknak is köszönhetően – örökre belevésődik a hallójáratokba.
A kissé komor „Eyes Of The World” kétségkívül az album legösszetettebb tétele és a „Down To Earth” egyetlen olyan szerzeménye, amely társadalomkritikus lüktetésével talán Ronnie James Dionak is tetszett volna. Baljós szintetizátorbevezetővel indul, majd ravasz átmenet vezet az ütős részbe, ahol hatalmas dobfordulatok diktálnak kíméletlen tempót, Bonnet szenvedélyes kitörése pedig a refrénben csúcsosodik ki. Ritchie jellegzetes gitárimprovizációja sem marad el, amely azonnal a klasszikus Rainbow-érát idézi. A „No Time To Lose” ezzel szemben meglehetősen egyszerű keményrockos szerzemény karakter nélküli refrénnel és Ritchie jellegzetes gitárfrazeológiájával. Annál érdekesebbek Airey orgonaimprovizációi, amelyek viszont egyszerűen túl rövidek ahhoz, hogy a szám egészében mélyebb nyomot hagyjon. A „Makin’ Love” szép, kelta beütésű gitárintróval és ügetős ritmussal indul, miközben a vokálharmóniák kellemesen támogatják Graham temperamentumos énekprodukcióját. A kellemes nyitány ellenére ez a szerelmi vallomás sajnos később sehová sem jut: néhány szórakoztató gitárvariáció ellenére hamar eluralkodik rajta az ismétlődés.
A „Since You Been Gone” című örökzölddel és stadionrock-himnusszal végre sikerült Ritchie-nek a vágyott nagy slágert megalkotnia, amellyel rövid időre felverekedte magát az amerikai listákra és rádiókba, noha nem is ő volt a szerzője, hanem egy másik szerző dalának feldolgozásáról volt szó. Ezt a klasszikust ugyanis a legendás angol zenész és dalszerző, Russ Ballard (Argent) írta 1976-ban a „Winning” című szólóalbumára; Ballard számos slágerrel látott el más előadókat is (például az Uriah Heepet és a Judas Priestet). Ettől függetlenül (vagy éppen ezért) a „Since You Been Gone” az „I Surrender” mellett a Rainbow történetének legnagyobb slágerévé és az egyik legismertebb dalukká vált, amelyet mára a rádióban azok közül is sokan hallottak, akiknek fogalmuk sincs, kik azok a Rainbow vagy ki az a Ritchie Blackmore. A győzelem receptje egy egyszerű, de átkozottul ravasz gitárfrázisban és egy fennkölt, stadionrockos refrénben rejlett, ahol Bonnet a csodás kísérő harmóniák segítségével felejthetetlen varázst teremt.
A lassú ritmusra épülő „Love’s No Friend” megint kissé bluesosabb lüktetésű, ami elég jól áll Graham hangjának, amely most tisztábban szól, mint az általában jellemző, hagyományosan érdes stílusa. Ez a „Down to Earth” egyik ritka, elfeledett gyöngyszeme, amelynek fő lírai ereje (ismét) a dallamos refrénben rejlik. A záró részben rövid időre neoklasszicista gitárimprovizációk is uralkodóvá válnak, ami tovább mélyíti a melankolikus hangulatot.
A harcias hangulatú „Danger Zone”, amelyben hatalmas szintetizátorrétegek és ingerült gitárfutamok dominálnak, érdekes hibrid a „klasszikus” és az „amerikai” Rainbow között, hiszen az ütősség és a dallamosság szerencsés keveréke. Különösen szórakoztató a rövid hangszeres szakasz Ritchie pentatonikus skálázásaival. A „Lost In the Hollywood”, ez a „rakétahajtású” klasszikus keményrock-szám, szolid lezárása az albumnak, bár a Rainbow-rajongók addig jóval epikusabb zárótételekhez voltak szokva. Itt sem hiányzik néhány zseniális improvizáció Ritchie és Don előadásában, amelyek szerencsésen megemelik a záró klasszikus meglehetősen forró hangulatát.
A „Down to Earth” messze nem rossz album, főleg a mai füllel hallgatva, de az a balszerencse érte, hogy Dio kivételes és megismételhetetlen korszaka után jelent meg, így zenei tartalma és Blackmore további pályafutására gyakorolt általános jelentősége kissé elhalványul. Az egyetlen Rainbow-album, amelyen Graham Bonnet az ének, egyedülálló teljesítmény a diszkográfiájukban: tisztességesen kiállta az idő próbáját, és annak ellenére, hogy a „Since You Been Gone” kivételével nincs rajta kiemelkedő szerzemény, nyugodt lélekkel sorolható a kemény rock klasszikusai közé. Ma is tetszeni fog az AOR sok rajongójának, amellyel Ritchie Bonnet és Powell távozása után egyre inkább kacérkodni kezdett.
Felállás
Ritchie Blackmore – gitár
Graham Bonnet – ének
Roger Glover – basszusgitár, producer
Don Airey – billentyűs hangszerek
Cozy Powell – dob
Produkció
Roger Glover
Számlista
1. All Night Long
2. Eyes of the World
3. No Time to Lose
4. Makin’ Love
5. Since You Been Gone
6. Love’s No Friend
7. Danger Zone
8. Lost in the Hollywood
