Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Chemical Brothers
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 88:00
Értékelés: 3.6/5
A tánckultúra a kilencvenes évekkel és az ezredforduló közeledtével olyan nevek tömegében csúcsosodott ki, mint a The Prodigy, a Fatboy Slim, a Chemical Method, a Massive Attack vagy Tricky – és ennek a főleg szigetországi szenzációkból álló plejádnak teljesen megérdemelten tagja a Chemical Brothers is. Húsz év alkotómunka szoros köteléket font a két zenei guru és az elektronikus pszichedélia ősatyja, Tom Rowlands közé, hogy pedig a dolgok inkább az élő, közvetlen koncertmanipulációban működnek, mint lemezen, azt bizonyítja a 2012-ben megjelent kép- és hangfelvétel, a Don’t Think is. Azzal a tudattal ültem le az otthoni tévém elé, hogy a Chemical Brothers hét stúdiókirándulás után most először önti formába, és dokumentálja is élő lemez formájában az erejét: betettem a DVD-lejátszóba a 2011-es Fuji Rock Festival bezsúfolt felvételét, és nekiláttam kibogozni ennek a termékeny zenei tandemnek a hangvarázslatát. Mindenekelőtt szeretném leszögezni: sokáig sikeresen szálltam szembe azzal, hogy bináris parancsok diktálják az érzelmeimet, de amikor először becsúszott a fülembe az Exit Planet Dust, a manchesteri kreatív agytröszt 1995-ben napvilágot látott bemutatkozója, végül feladtam az ellenállást, a szélmalomharcot – tíz évvel az első nagy kinyilatkoztatás után –, és hagytam, hogy a pórusaimba égjenek a hangzásbeli megtévesztés unortodox, függőséget okozó hipnotikus hangjai. A Chemical Brothers az első hallgatás után a műfaj mestereinek bizonyultak, de nehezen fogadom el tiszta aranyként mindazt, amit kínálnak, így a 21 éves pályafutás keresztmetszete meglehetősen testes, és korántsem könnyen fogyasztható falat volt.
Mindenekelőtt érdemes kiemelni, hogy a koncertlemez – az olyan rockos kiadványok áradatához képest, amelyek főleg a nyolcvanas, de a múlt század kilencvenes éveit is jellemezték – inkább ritkaság, mint szabály, ezért az elektronika mágusainak először is dicséret jár a bátorságukért és sajátos úttörő szerepükért. Igaz, egy évvel ezelőtt valami hasonlót elkövetett a The Prodigy is a World’s On Fire című lemezzel, de almát a körtével nem szabad összekeverni. Ha a The Prodigy az elektropunkjával és dekadenciájával képes volt természetesség érzetét kelteni, a Chemical Brothers azért jóval táncosabb produktum, a táncos lemezek pedig átkozottul unalmasak tudnak lenni, ha egy szuszra akarod végighallgatni őket. A Don’t Think pontosan ez: 88 perces lövedék, lovaglás a zenei szinuszgörbe hullámain, a tömeg kreatív elvarázsolásának játékában, a hangfrekvenciák és a fény játékában pedig a varázslat kizárólag a zene retorikájának szól – összekötő szövegek és használati utasítás nélkül. A japánok elektronikával átitatott levegőt lélegeznek, a Fuji Rock Festival pedig a zen, a bushidó és a hangzásbeli minimalizmusba vetett hit szent hegye alatt a posztmodern pszichedélia jegyében zajlott. A felkelő nap országa így éppen megfelelő dobogó volt egy ismeretlenbe vezető zenei tripre, amelyet a Beatles-szám, a Tomorrow Never knows újraértelmezése nyit meg, DJ Junior Parker pedig felismerhetetlenségig dolgozza át. A függönyök felemelkednek, de szövet helyett gazdag fénygyűrűk árasztják el a színpadot, a zöld és a vörös spektrum árnyalataiban, a színpadot pedig Rowlands és Simons foglalja el. A kémiai reakció síkságain át vezető út a Further című lemezzel indul, az Another World pedig a rockrajongónak nagyjából olyan, mintha egy intergalaktikus örvénybe ugrana, anélkül hogy előtte megnézné a víz mélységét. A pszichogén szerek itt elengedhetetlenek, a Santa Fe című szám ízlésesen beillesztett samplere után pedig megindul a ritmusoknak való egyre fokozódó átadás, amelyben vágtató csorda dübörög. Mivel néhány próbálkozás után, hogy teljesen átadjam magam a hangoknak, lemondtam a puszta hangkép elmélyült hallgatásáról, a vizuális csatornákat hagytam nyitva, amelyek elengedhetetlenek a befogadáshoz, hiszen enélkül a lényegről alkotott kép meglehetősen elszegényedett és sovány. Látható választóvonal nélkül lengenek át a Chemical Brothers tagjai a Do It Again című számba, és kvantumugrással a 2006-os We Are Night című lemezre érkeznek, onnan pedig mehet tovább. Az ismétlődő minták hullámzásra késztetnek, a hipnotikus „Do it again” felszólítás és a Mastercard-reklámot idéző kék és piros táncos duó a vásznon pedig új dimenzióba helyezi a történéseket.
https://www.youtube.com/watch?v=uQ2nYY-6p_0
Közben egy démoni bohóc lopakodik a látomások közé, aki a táncosokat, a hallgatókat és a nézőket arra buzdítja, hogy kábítószerezzenek, és emelkedjenek a felfogás magasabb dimenziójába. A fóbiák gyakori tényezői a társadalomnak, amelyben élünk, a bohócok mellett pedig lónyerítés és a Horse Power című szám is megjelenik a képben. A Further című lemez ezüstös hidegének hűvös érintése visszatér a gyökerekhez, a kiváló Exit Planet Dusthoz. A Chemical Beats nyitány az árnyak és a tompa fények pszichogén világába, az emberek tengerét elbűvölő ritmus pedig nem szűnik. A kivételes képi világ és a delíriumban táncoló japán tömeg felvételei, valamint az este szónokairól készült rendkívül ritka, homályos felvételek egyedülálló dokumentumai egy olyan pillanatnak, amely a közös imához áll a legközelebb. A Chemical Brothers egyetlen szempillantás alatt ugrik az első lemezről az utolsóra. A Swoon kiváló bizonyítéka annak, hogy a kezdet újra találkozhat a véggel, és a hangzásbeli fejlődés hosszú évei közben sem veszik el az értelem vagy az élesség. A Star Guitar először érinti meg a Come With Us című lemezt, a tömeges orgazmusra szóló csendes felhívás pedig mesterkéltnek hat, inkább virtuális szexre hasonlít, mint szaftos behatolásra, mégis működik. A kiürült égbolt big beat-átrepülése az érzelmi megnyugvás előtt egyengeti az utat, egyszer csak azon kapom magam, hogy az endorfinok az elmémmel is játszadoztak, így majdnem elmulasztom a Three Little Birdies Down Beats nyomán az ősállapotba, a ősi nyersességbe való belépést. A határok feloldódtak, és minden megengedett, amikor pedig a közönség fölött asztrális úszók fénytestei lebegnek, és érintik a nézőket, a gondtalanság illúziója tökéletes. A sok ezer fős tömeg kinyújtja a kezét, mintha meg akarna győződni arról, hogy nem maga a Teremtő nyújtotta-e le hozzájuk gigantikus ujját, a fények tengerében pedig elolvad az idő- és testérzet, így a közönségnek végül az első masszív MTV-sláger is jut teljesen magabiztos formában – a Hey Boy, Hey Girl.
https://www.youtube.com/watch?v=IXRy7f5yT5s
A Surrender olyan lemez volt, amely egy pillanatra elszakadt az organikusság érzetétől, és átadta a színpadot a hideg elektronikának, de az aktuális, legutóbbi lemez képi felszólítása, a Don’t Think után világos, hogy minden, amit a Chemical Brothers összeüt, célzott és átkozottul átgondolt, mégis lenyűgözően könnyed az intuitivitásában. Ugyanebben a tempóban bontakozik ki a folytatás is, az egyes számok pusztán keretté válnak az ötletek határtalanságával való játékhoz, az egyes részecskék tükörképeiben pedig a boldogság sötét sejtelemmel, fóbiákkal és a Chemical Brothers névre hallgató kétmagos agytröszt zseniális manipulativitásával fonódik össze. A Setting Sun ötletesen szövi bele az egészbe egy tévelygő japán táncosnő történetét, aki a piros pokoli létrán igyekszik kimászni egy pokoli trip aljáról, de bukásra van ítélve. A stroboszkópok vörösen villannak, és a sorsukba beletörődők csak táncolhatnak az It Doesn’t Matter című számra, én pedig sötét kinyilatkoztatást élek át a kiváló Saturate hatására, amely a remek We Are The Night szép árnyalatait szövi bele. Nem vagyok szakértő, és nem is akarok az lenni, elég az a tény, hogy egy nyitott fej, nyílt szív és bátorság is elég ahhoz, hogy a brit duó világegyetemének középpontjába vezető út valami szép legyen. A tömeg fölött léggömbök lobognak, a Believe pedig valamivel könnyedebb hangzásárnyalatokat tálal, vastag basszusoktól megtisztítva. A többszörös hang- és képorgazmusok robbanásai a cunami romboló erejével követik egymást, a feszültség pedig az első megállóig fokozódik az Escape Velocity előtt. A kirándulás a tájon, ahogyan azt a bedrogozott táncosnőnk látja, egy olyan ember felvillanásaira hasonlít, aki kikapcsolt állapotban a rémisztő bohócok, a sötétség démoni suttogása félelmetes világába csúszik, ezt pedig túlharsogja The Golden Path pozitív aranyló hangja. Ibiza képei ezúttal a szent Fuji hegy alá kerültek, a Galvanize, a brit gombforgatómesterek második nagy slágere után pedig már csak a nagy finálé van hátra. Melyik szám lenne megfelelőbb a Block Rockin’ Beatsnél? Jobb zárást nem tudnék elképzelni, ezzel pedig a közel másfél órás kirándulás a szteroidokkal teli elektromámor világába tökéletes körben zárul az elképesztő eszképizmus, a táncoló robotok és az elfojtott félelmek jegyében.
A Don’t Think a keletkezés kaleidoszkopikus lenyomata, amelyben a Chemical Brothers a két évtizedes sagájával olyan tandemmé válik, amely egyaránt képes meghódítani a klubok színpadait és a fesztiválok hatalmas tereit, miközben egy grammot sem kompromittál engedetlen lelkéből. A következő lépés csak a Föld légkörén való felülemelkedés lehet, a 40. évfordulót pedig csak a hozzánk legközelebbi természetes égitest, a Hold ezüst felszínén ünnepelhetnék. A kikapcsolódáshoz a Szaturnusz gyűrűi is megfelelőek lennének, de a Chemical Brothers mindenesetre a Nap hőkitöréseit is túlélné. A szellem kiszabadult a palackból, de be kell vallani – a Chemical Brothers oratórium csak a színek, a fény és a hang következetes szimbiózisában működik. A látvány nélkül csak megcsonkítva és jóval szárazabban lehetne befogadni, amit kínál. A teljes étkezés helyett csak egy kiváló kenyér kemény héját ennénk, és kortyolgatnánk az ízétől megfosztott vizet, amelyből ugyan meg lehet élni, de aligha lehetne ezt tökéletes gasztronómiai élménynek nevezni …
Felállás
Ed Simons – keverők, billentyűk, oszcillátorok
Tom Rowlands – keverők, billentyűk, oszcillátorok
Produkció
Tom Rowlands, Ed Simmons, Robert Linney, Nick Dewey, Tony Crean, Svana Gisla & Stefan Demetriou
Számlista
DVD:
1. Intro (Tomorrow Never Knows)
2. Another World
3. Do It Again
4. Get Yourself High
5. Horse Power
6. Chemical Beats
7. Swoon
8. Star Guitar
9. Three Little Birdies Down Beats
10. Hey Girl, Hey Boy
11. Don’t Think
12. Out Of Control
13. Setting Sun
14. It Doesn’t Matter
15. Saturate
16. Believe
17. Escape Velocity / The Golden Path
18. Superflash
19. Leave Home / Galvanize
20. Block Rockin’ Beats
CD:
1. Another World / Do It Again / Get Yourself High
2. Horse Power / Chemical Beats
3. Swoon / Star Guitar
4. Three Little Birdies Down Beats / Hey Girl, Hey Boy
5. Don’t Think / Out Of Control / Setting Sun
6. Saturate
7. Believe
8. Escape Velocity / The Golden Path
9. Superflash
10. Leave Home / Galvanize
11. Block Rockin’ Beats
