Előadó: Repetitor
Kiadó: Moonlee Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 26:21
Értékelés: 4.1/5
Durva belegondolni, hogy egy olyan zenekart, mint a Repetitor, már nem kell bemutatni az embereknek. Pontosabban magát a Repetitort sem. A belgrádi punk rockerek (akik a feedbacket olyan frekvenciákig és hangerőig csavarják, amitől egy noise rock banda sem pirulna el) már vagy öt éve párszor fellépnek évente Szlovéniában, többek között 2010-ben a Deerhoof előzenekaraként a Kino Šiškában. Valójában ez a banda folyton színpadon van, ami talán kevesebb időt hagy a tényleges zeneszerzésre, de annál többet az élő fellépések kiváló csiszolására. Ami ellen nem is lehet szót emelni. A Repetitor a színpadok zenekara, az energiáé, a színpad előtti tömegben való ugrálásé, a kissé lázadó szövegeké, pont megfelelő adag újabb tipikus punk rock témával – önmaga keresésével –, és ezek a szövegek tipikusságuk ellenére olyan ragyogóan vannak megírva és főleg előadva, hogy nemcsak mindenkit berántanak, hanem az aktualitás és a másság hirdetésének pont megfelelő adagja miatt a zenekar kortársainak többsége azonosulni tud velük. Ettől a volt jugoszláv térség egyik legjobb ilyen zenekara lettek, bár nagyobb ellenvetés nélkül azt is mondhatnám, hogy azon túl is. Az egy srác és két lány viszont nemrég végre időt szakított arra, hogy az örökös, (mindig ugyanazokban a) klubokban való játék mellett felvegye második albumát – ez a Dobrodošli na okean.
Az album nagy részét már hallhattuk koncerteken – a zenekar anyaga ugyanis legfeljebb egy jó óráig terjed. A második lemez punkos módra rövid – alig több mint 26 perc. Ez azonban semmit nem von le az album mondanivalójából, sem robbanásig feszülő energiájából. Valójában éppen ez a lényege – a rövidsége. A zenekar élő energiájának egyfajta besűrítése (nem produkciós értelemben), ami így még jobban érvényesül. Ez az energiatöbblet a hosszhoz képest, ez a fordított arányosság az, ami a zenekar jelképe a kezdetek óta, és ezért lehet a Dobrodošli na okean még karakteresebben feltöltött album, mint az együttes első lemeze, a Sve što vidim je prvi put. Persze ez nem minden, ami megkülönbözteti a két albumot, de nekem ez az első, ami annyira szembetűnő, főleg mert a zenekar (markáns) karaktere olyan jól ismert.
Hangzásban a zenekar biztosan fejlődött – főleg a stilisztikai eszközök szélesebb palettája miatt. Megtartották a saját hangzásukat, miközben nehezebb lett besorolni őket, bár a besorolás végül sem fontos, sem szükséges, de maga a tény, hogy nehéz besorolni, sokat elmond a zenekar irányáról és az alkotáshoz való hozzáállásáról. Ha azt mondanám, hogy ezúttal még egyszerűbb riffeket, dallamokat, vonalakat sikerült írniuk, amelyek mégis összetettebben szólnak, mint mondjuk az első lemezen, talán megragadnám a fejlődésük lényegét. Ebben valószínűleg sokat segített a tapasztalat és az „old-school” hozzáállás a lemezfelvételhez – hogy a dalokat előbb élőben lecsiszolják, a közönséggel formálják, a zenekar pedig figyeli a reakciókat egy-egy dalrészre, így a végső forma valójában azt jelenti, ami a legnagyobb sikert aratja a közönség körében. Persze ez távolról sem valamiféle kommerciális gondolat, hogy a zenekar zenéje a közönség igényeihez igazodna, egyszerűen különféle ötletek kipróbálásáról van szó színpadi környezetben, főleg mert az mindig más, mint a zárt szobában/stúdióban való próbálgatás.
A szövegek valójában még direktebbek, mint az elsőn, ugyanakkor valamiféle antiesztétikába, kivételes elbeszélésbe, az őszinteség kitörésébe vannak csomagolva, ami azért olyan megjegyezhető és könnyen azonosulható, mert a (mi) kortársaink írják, és mert nem áltörtelmiségi eszmékről, koncepciókról vagy valamiféle kritikáról van szó, hanem egyszerűen élményről és érzelmekről. A „Šteta” című dal a hallgatói átlag mentalitását tükrözi, főleg az átmenet a „Pokvareni podli nisu oni / ružni prljavi glupi zli / to smo mi” és a „Hteo sam da ti pokažem / da imam dobru stranu” sorok között; ez a szöveg szerintem az egyik legzseniálisabb, ugyanakkor legegyszerűbb és legnaturálisabb váltást tartalmazza az efféle lírai előadásmódban.
Egy dologra azért vigyáznia kell a zenekarnak – észrevettem egyfajta szindrómát: hajlamosak elég hasonló introkba és alapvetően elég „ugyanolyan” riffekbe beleesni. Más dolog a saját hang megteremtése, más az ötlettelenség. A Repetitor egyelőre az előbbi, de egyre több dal lesz hasonló kezdetű, hasonló torzított refrén-riffekkel, a gitár és a basszus egyvonalas keverékével, és gyakrabban kell majd élőben csiszolniuk. Kizárólag azért, mert élőben ez nem annyira fontos, hiszen a zenekar egészséges adag improvizációt is bevet, ami elég meglepő.
A Dobrodošli na okean ezért az együttes fejlődésének logikus folytatása. Olyan album, amely megőrzi mindazt, ami a legjobb az új és régi punk rock/indie szcénából. Azt az eredeti indie hozzáállást, amely új hangzások keresésére hív, és azt a lendületes punk rock előadásmódot – a zenéét. Hihetetlenül egyszerű képlet, azok a tipikus jegyek, amelyek az ilyen stílusokat annyira vonzóvá teszik, de a Repetitor bennük igazán természetesen kezdetleges, ugyanakkor intelligens és őszinte. Üdvözlünk.
Felállás
Boris Vlastelica – ének, gitár
Ana-Marija Cupin – basszusgitár, ének
Milena Milutinović – dob
Produkció
Repetitor, Goran Crevar
Számlista
1. Devojke idu u Minhen
2. Biću bolji
3. Šteta
4. U pravom trenutku
5. Dostupni i laki
6. Lica
7. Oktobarski salon
8. Laka zabava
9. Pripazi na ljude
