Diabolo Domination

A német gengszterkvartett, a Dustsucker kemény, megalkuvást nem ismerő, ugyanakkor nagyon nehezen emészthető csapat. Minden tétovázás nélkül „suckernek” nevezhetnénk őket a szó legigazibb értelmében, hiszen a csörömpölésüknek semmilyen hatása nincs. A Dustsucker persze nem hagyja magát megzavarni. Tizenöt év és hat album után a fiúk még mindig vidáman prédikálnak a rock & roll lényegéről, amely nekik – legalábbis a Diabolo Domination impotenciájából ítélve – továbbra is többé-kevésbé ismeretlen.

 
A Dustsucker példaképeiként olyan zenetörténeti ikonokat említ, mint a Motorhead, a Thin Lizzy, a Molly Hatchet… a lista végtelen… valahol közben még Rory Gallagher neve is felbukkan! Az igazság kedvéért ezt a Diabolo Domination zajából nem lehet kihallani. A képükhöz a legközelebb úgy jutunk, ha előhozzuk az már túl sokszor hallott műfaji keveréket, amely a heavy metalon és a klasszikus rockon át, mint mindig, újra és újra az MTV-s „punk” kiszámíthatóságához vezet el. A Dustsucker büszkén lovagol ugyan, jó produkciós háttérrel, de egyértelmű cél nélkül – hacsak a fiúk nem pont a teljes esztelenség birodalmát választották „odüsszeiájuk” végállomásául. Alternatív úti célokból valóban hiány van a turisztikai útikönyvükben. Az olyan dalok, mint a nyitó Lost And Forgotten és a Dig Your Own Grave, hamar igazolják ezt az állítást. A Live In Sin például tisztavérű Offspring-imitáció, amelyet még Dexter Holland sem szégyellne. Ha pedig valamilyen véletlen folytán mégis sikerül túlélnetek Farmer úr hisztérikus vokálját, a Land Of The King és a Let The Good Times Roll nyitóütemeiben a fületekbe fognak kúszni a heavy metal legendái, a Diamond Head fogásai is!! Színes műfaji konyha tehát, de teljesen ízetlen és igazi hatás nélküli.

A Diabolo Domination tehát kiszámítható album, amely energia és karakter nélkül csak ritkán árulkodik tehetségről vagy legalább kompakt zenei formátumról. Furcsa módon a Dustsicker mégis a legszívesebben olyan jelenségként mutatkozik be, amely büszkén dacol a modern zenei irányzatokkal. Szóval ha mással nem is, önbizalommal a fiúk biztosan bőven rendelkeznek, ami egy ennyire eredetiségmentes megközelítés mellett mindenképp csodálatra méltó. A Diabolo Domination végül is meglehetősen méltóságteljesen önti a Dustsucker lelkesedését a termék amúgy monoton meggondolatlanságába, amely – a fejetlen dörömbölés szerencsére egyre ritkábban látható rajongóit leszámítva – biztosan nem fogja kielégíteni még a legszilajabb zenei gourmand-ok szellemét sem. Messze nem!