Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Črnčec, Marko
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 58:51
Értékelés: 4.8/5
Nem mélyedtem el túlzottan a jazzben, de a jó zenére mindig érdemes odafigyelni, még ha több időt, összpontosítást és a rockos kovácsolású, közvetlenebb, egyszerűbb termékekétől teljesen eltérő zenei értésmódot kíván is. A fiatal, rendkívüli tehetségű jazzmuzsikussal, az 1986-ban született mariboriVal, Marko Črnčeccel véletlenül találkoztam, amikor alámerültem a nemzetközi léptékű kontemplatív oratórium, a pazar Aphro Tesla álomvilágába. Az érzékien hangolt, finom aranykezű, igazán tüzes tíz ujjú zenész pedig már jó ideje megállíthatatlan: a koncertezés mellett rettenthetetlenül veszi fel a kivételes, egymástól egészen eltérő lemezeit. Nincsenek határok a határtalan, szabadon lebegő elme számára, amelyet sem a műfajok, sem a földrajzi meghatározottságok nem korlátoznak. A többműszeres, tökéletes érzelmekkel teli kitörés a Devotion albumon egy brooklyni klub intim atmoszférájában valósul meg, ahol a nyughatatlan Churnchetz mellett összedugja a fejét New York újkori jazzzászlajának több védelmezője is: a kivételes szaxofonos, Mark Shim (a tehetséges jamaicai szaxofonos számos költözés után Brooklynban gyökerezett meg, kiváló együttműködései sorában pedig ott van Elvin Jones, Greg Osby és a Mingus Big Band mellett eltöltött idő), a tehetséges basszusgitáros, Christopher Tordini (Shim ismerőse Greg Osby zenekarából, aki egyebek mellett Jeremy Pelt, Steve Lehman, Jim Black és Andrew D’Angelo hangzását is megtámogatta), valamint a tehetséges dobos-csodagyerek, Justin Brown (a fiatalember kétéves kora óta dobol, a Berklee-n és a Juilliardon végzett tanulmányaival pedig tökélyre csiszolta ritmikai technikáját, elbűvölte Kenny Garrettet, Gerald Claytont, Esperanza Spaldinget és a hírhedt jazzperfekció számos New York-i szinonimáját).
McLaughlin kiváló, world music-kitöréses 1978-as lemeze, a Devotion, valamint az Earth, Wind And Fire, Warren Hill, Joe Bonner és a teljes odaadás többi híve azonos című művei után most valami rendkívül reaktív és megnyerő bomlik ki kontinenseken átívelő szinten. Az egészet a mariboriak kompozíciós és fekete-fehér billentyűs tehetsége, Marko Črnčec indította el, aki létezése bizonyítékát már az első számmal, a Being There-rel egyértelműen megmutatja. Csodás kémia ez: a rendkívül gördülékeny zongora a bőr alá kúszik a pergők és a cintányérok finom érintéseitől, amelyeket Justin Brown fenntartás nélkül szolgál ki, a jól összeszokott akusztikus basszus hangjai mellett pedig Mark Shim hihetetlenül rezonáns tenorszaxofonja édesen szétfolyik az egészen – ő lélegzi, mondja és éli a jazzt. Marko kompaktan olvad bele az egészbe, és Thelonious Monk módján, teljesen természetesen, a műfaj legmagasabb kaliberéhez méltón meditálja le a klubszólóját. A gördülékeny játék és a jazzesen erősen fűszerezett kirándulások a billentyűkön, valamint a hang- és ritmusregiszterekben féktelenül és szabadon szárnyalva zajlanak, mintha a tökéletesen szabad jam session, az improvizáció hangjait vadásznák a hanghordozóra – csakhogy az egésznek erős váza van, tényleg hibátlanul megáll a lábán, ugyanakkor minden ütemben szikrázik a szabadon áramló zene tökéletes varázsától. A funkosabban baljós, szinte sötéten komor Schizo a Rhodes billentyűk kissé mérgezőbb árnyalataival szolgál, a klubjazz fúziós tánca és a progresszív felhangokkal bővített jazzmetrika új kontúrokat ad a mesterek közötti játéknak, akik kinőnek a mesterségbeli tudásból és a megtanult sémákból. A lassabb, álmodozó, könnyedén áttetsző Devotion pedig erős adag érzékiséget és a négyes dinamikai regisztereinek teljes kontrollját viszi a vad játékba. A sötétbe süllyedt brooklyni utcák, neonfények és a tökéletes összeolvadás, a szerelem, a szívből jövő hanggal való teljes rezonancia, a lelassult gondolatképek szavak nélküli sorai lopakodnak előtérbe, amikor a visszafogott játék és a sugallatos szaxofon mellett újra a teljes történet kiváló szerzőjének, a kivételes Churnchetznek a tehetséges ujjai lépnek előre. Még ha nem is hallgatsz gyakran jazzt, ezúttal teljesen átadhatod magad egy olyan játéknak, amely nem okoskodik, és nem erőlteti rád a hallgathatatlanság formáját. Te magad is részesévé válsz az odaadásnak, láncszemmé a Devotion kibontakozásában.
A Gonzalost kíméletlenül felpörgetett tempója John McLaughlint idézi, és az ő férfiasabb ellenpólusát, Al Di Meolát (nem tudom, de a Return To Forever és a Mahavishnu Orchestra játéka jut eszembe, csak hogy a gitárokat ezúttal az akusztikusan telt zongora és az elektromos billentyűk hangjai váltják fel). A Gonzalost a műfajok fúziójának tökéletes példája: a jazz mellett belopózik egy kevés Lalo Schifrin (erősen elsötétített, funkos jazz-tripen), egy kevés world music-közvetlenség és kísérletezőkedv, valamint a hangzás négy katonájának azonnali, tökéletes összehangolódása. A fokozódó Interprelude ott folytatja a játékot, ahol a hangzásbeli evolúció korábban finoman véget ért, az elektromosabb basszus pedig a zongora, az édes dobok és a szteroidokon futó szaxofon hangjai mellett, széttöredezve, hullámokban szivárog a tudatalattiba. A szenvedélyek lecsillapodása után a srácok szerint nincs mit veszíteni. A szenvedélyes Risk Free magasabb klubsebességbe kapcsolja az egészet, és bonyolítás nélkül el tudom képzelni a srácokat valami füstös, karakteres jazzkocsma színpadán, csak éppen ezúttal a kifejezésmód modernebb, és könnyedén megfogja a kevésbé jazzpuristák fülét is. A nagybőgő minimalista, akusztikusan rezonáns érintése, amely Christopher Tordini ujjai alatt vezeti be a lemez végét, a bevezető után egy olyan számban folytatódik, amelyben a zene nem törődik a holnappal. A Without Tomorrow szinte gyászének, amely megengedi, hogy a kottavonalakba a fájdalom, a veszteség, a hiány hangjai kerüljenek, a széttárt ujjak között pedig, a tenyéren át, mint sűrű füst, ömlenek a szaxofon, a zongora és a gondosan kovácsolt cintányérok felszínén suhanó dobverők álmodozó vonásainak hullámai. A megadás nem opció, a fiatal négyes pedig a jazz kormányosával a szívvér pompás fordulatával lassan elsiklik az önbizalomtól duzzadóbb Late felé, amely a történést ismét a fúziósabb világba vezeti vissza, ahol mind a négy dallamos-ritmikus összetevő, mind a négy hangszeres bolygó tökéletes tektonikus kapcsolatban áll, együtt alkotva a teljes odaadás, a határok teljes lebontásának galaxisát, amelyben mégsem vész el és nem hígul fel egyikük karaktere sem. A zongora akusztikája és a Rhodes billentyűk rusztikus hangzásának kettősségébe szerelmesen Marko átadja magát a játéknak, amely belső párbeszédet folytat az agy bal és jobb féltekéje között, az egészben pedig a legragyogóbb kontúrú zene teljes genezise megy végbe. A záró Improvisation meggyőz róla, hogy most a végén már a ritmus és a kottavonalak támaszát is el lehet dobni, Marko mérgezően pontos ujjai pedig, hibátlanul kicsiszolt, finomra hangolt, jazzben edzett fülpárral megtámogatva, önálló exploráció és exploatáció közben zárják a lemezt – minden önálló tehetség így mutatkozik meg, semmilyen maszk és semmilyen mássági függöny mögé nem bújva. A lemez állásfoglalása önállóan, fenntartás nélkül hangzik el. Az érzelmek a lemezre sajtolódtak, és a Devotion lezárult.
https://www.youtube.com/watch?v=zsO-jBXbrKk
Csak bevallani tudom, hogy az Atlanti-óceán túlpartján négy ember tökéletes formában tokozott fúziójában felkínált és tálalt dolgok közül sok mindenre valószínűleg még negyven hallgatás után, sőt azon túl is igaz: megtörténés és megértés kérdése a további hallgatásokhoz és a szavak nélküli ismeretlenbe tett kirándulásokhoz. A négyes kémiája kétségkívül megvan, és hiszem, hogy a srácoknak a jövőben is lenne még mondanivalójuk, de leginkább egy fiatal szlovén elme rettenthetetlenségének és merészségének köszönhetjük, aki kinőtte a korlátoltság országát, a teljes önmegvalósítás bolygóközi szférájába lőtte ki magát, és megtörtént, hogy ennek a szépségnek és belső viharos elbeszélőkedvnek egy darabja nekünk is elérhető itt és most. Marko Črnčec a Devotion lemezzel kivételes gyönggyel szolgált, amelyet a puszta ősi szenvedélyek után a háromakkordos dallam és az alapritmus iránt vulgárisan, alantasan nyafogó hívek közül sokan valószínűleg nem értenének, nem fognának fel és nem tudnának értékelni, én viszont a négy kémiával teli reagens tökéletes, önzetlen összekapcsolódásától teljesen el vagyok ragadtatva és lelkesült vagyok. Megtörtént a szlovén jazz evolúciójának még egy aktusa, amelyet ma sokkal jobban becsülök, mint valószínűleg tíz évvel ezelőtt tudtam. Minden fejlődik és épül tovább. A szívmembránok teljes merevsége és áthatolhatatlansága után talán eljött az ideje a teljes megadásnak, az inspiráltabb csillagközi, kozmikus levek átadásnak, amellyel a városiasan világfias Devotion kétségkívül rendelkezik!
Felállás
Marko Črnčec – zongora, Fender Rhodes, billentyűk
Mark Shim – tenorszaxofon, Yamaha midi kontroller
Christopher Tordini – elektromos és akusztikus basszusgitár
Justin Brown – dobok
Produkció
Marko Črnčec
Számlista
1. Being there
2. Schizo
3. Devotion
4. Gonzalost
5. Interprelude
6. Risk Free
7. Bass Intro (Without Tomorrow)
8. Without Tomorrow
9. Late
10. Improvisation
