Előadó: Ruffians
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2006
A Ruffians a régmúlt nyolcvanas években igen ígéretes csapat volt, amely együtt lendítette előre az amerikai heavy metal színtér új hullámát, ami a brittől főleg kisebb himnikusságában és epikus bombasztikusságában különbözött. Ezt az amerikaiak még gyorsabb riffjátszással, azok fölötti pengetéssel és persze szónikus szólózással kompenzálták. Emellett a produkcióban mindig a garázsosabb, nyersebb hangzás felé hajlottak, amelyhez jóval nagyobb adag félhangokkal megcsavart elemet kevertek. Ez egyaránt jellemző volt a korai Fates Warning, Queensryche és Savatage zenéjére (az Avatar-korszak és főleg a Power Of The Night lemez), nem is beszélve a rengeteg másik bandáról, amely akkoriban felbukkant az amerikai hullám láthatárán, a Liege Lordtól és a Helstartól a Testamenten át persze a Vicious Rumorsig. Néhányan közülük lemezről lemezre agresszívabbak lettek, és egyre kevesebb dallamot vittek a kezdetleges kifejezésmódjukba, mások egyre inkább progresszívnek számítottak, megint mások pedig végig megcsontosodott „speed” metalosak maradtak (Helstar, Vicious Rumors). Az utóbbiak közé simán besorolhatjuk a Ruffians 1985-ben megjelent, azonos című bemutatkozóját is.
Négy évvel később a banda feloszlott, méghozzá újabb 15 évre, és csak 2004-ben jött össze újra. A kivételes visszhang és a tömegek átfogó támogatása után úgy döntöttek, hogy a Ruffians új lemezt vesz fel. És? The Song Remains The Same! Egyszerűen szólva! Old school speed metal ez a javából. Ahol a vonat 1989-ben megállt a Ruffians számára, ott folytatódik 2006-ban a „Desert Of Tears”-szel. Az album mindenképp teljesen divatjamúlt, és olyan feltámadt dinoszaurusznak hat, amely nyugodtan átaludta hetvenmillió évét, és amikor felébredt, észre sem vette maga körül, hogy közben bármi lényegeset változott volna a természetes környezetében! Valószínűleg egy dinoszaurusz – mutáns, különleges, született dioptriával, amely nagy valószínűséggel barlangi életre alakult át. Ebből a szempontból hasonló jelenség manapság például a brit Saracen.
Rich Wilde, aki még a nyolcvanas években váltotta a kiváló Carl Albertet, ma is többnyire tiszta, dallamos megközelítéssel énekel. Ostobaság lenne az énekét az elhunyt Alberttel összevetni. Természetesen nem éri el azt a szintet. Rich hangja karcosan a régi Jon Oliva (Savatage) felé húz, csak futólag és csak pillanatokra, de épp eléggé ahhoz, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni; rokon vonásokat egyébként az Aftershock énekesénél, Vic Hixnél is lehet keresni az éneklésében. Az ének tekintélyt parancsolóan agresszív, és megfelelő adag lázadó, adrenalinos sietséget visz az új lemezre. Az erő irigylésre méltó szinten megmaradt! Még 17 év után is! A két gitár munkája persze az új évezredben is a csapat kifejezésmódjának és hangzásának fő hordozója. Áthatoló riffek, nyers produkció, klasszikus gitárszóló-párbajok, merész tercharmóniák, amelyek szellemes játékosságot és életörömöt visznek a dalokba. A nyolcvanas évek eleji metalrobbanás minden ismertetőjegye megvan. Kompromisszumok nélkül, az első adandó lehetőségre játszva!
A ébredező Ruffians-t 2006 júliusában újabb sokk érte! A régi basszusgitárost, Dan Mourát, aki akkor váratlanul elhunyt, Tommy Sisco váltotta a zenekarban, aki tapasztalt alternatív megoldás volt a Ruffians soraiba, és korábban a Villain, a Vicious Rumors és a Luvplanet csapataiban edződött. Sisco új tagként a „Desert Of Tears” teljes basszusgitár-játékát ő vitte fel.
Az „eighties” amerikai metalhullám szerelmesei örömmel fognak „headbangelni” az olyan dalokra, mint az I Believe, a címadó Desert Of Tears, a szédítően felpörgetett Darkest Of Light és a záró Freedom. Az album következetesen működik. Még a félakusztikus It Ain’t Over is. És mégsem sikerül a Ruffians-nek olyan mennydörgést előcsalnia, amely a két szemed közé csapna, amikor először teszed fel a lemezt. Egyszerűen ezek már nem a nyolcvanas évek, és a mércék ma jóval magasabban vannak. A magas hangulat, a dallamos bombasztika mércéi, a fülbe mászó, ott hosszabb ideig megmaradó refrének mércéi. A „Desert Of Tears” gördülékeny album, a dalok minősége egyenletes rajta. Olyan lemez, amely kizárólag az amerikai, megcsontosodott nyolcvanas évekbeli iskola megrögzött rajongóinak fog tetszeni, és mindazoknak, akik szeretik a nyers, közvetlen és egyszerű zenét, amelyet azért megfűszereztek elég dallammal. Röviden: egy nagyon tisztességes „come back” album egy másik korszakból, egy másik korszak bandájától, ami önmagában szilárd kiindulópont a folytatáshoz! Üdv újra, Ruffians, és üdv mindenkinek, aki a „Desert Of Tears”-t fogja hallgatni! Üdv újra a régmúlt időkben!
Felállás
Rich Wilde – ének
Chris Atchison – gitár
Craig Behrhorst – gitár
Tommy Sisco – basszusgitár
Luke Bowman – dob
Számlista
1. I Believe
2. Running Blind
3. Day Of The Champion
4. I Will Fly
5. Desert Of Tears
6. Darkest Of Light
7. It Ain´t Over
8. Live By The Sword
9. Chosen One
10. Soldiers Fate
11. Freedom
Játékidő: 45:56
