Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Arena / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. február 14.
Látogatók száma: 20
Jegyár: 42,50€ (parter) / 48,00€ (lelátó)
Na, végre megérkezett ez a nagy pillanat is. A Depeche Mode a zágrábi Arena elegáns új épületében, amely 20.000 embert képes a szárnyai alá venni, végre eljött, hogy teljesítse a küldetését. Az ígért koncert, amelyet eredetileg 2009. május 22-re hirdettek meg, kevesebb mint egy hónappal az aktuális stúdióalbum, a „Sounds Of The Universe” (2009, Mute Records) megjelenése után – RockLine recenzió ITT -, az általános eufória garanciája volt, ezért a jegyek úgy fogytak, mint a cukor, és a koncert pillanatok alatt teltházas lett. Ennek ellenére össze kellett szorítani a fogunkat, mire végre megérkeztek. Dave Gahan énekes ugyanis gyomorfertőzést kapott, később pedig az is kiderült, hogy a húgyhólyagrák rosszindulatú formájának kezdeti stádiumáról van szó. Így az európai turné egy része 2009 tavaszáról 2010 késő teléig tolódott. Valentin-nap, amikor a madarak újra párba állnak, és amelynek szerelmes vallomásai elvileg megolvasztanak egy kis jeget és havat, amiből idén bőven van, ezt a szerepét az elején nem éppen a legjobban játszotta. Délután 17.00-kor néhány fagytól teljesen összezsugorodott rajongó azért ácsorgott az Arena lábánál, de valami általános eufóriának még nyoma sem volt. Pokoli hideg volt ugyanis. Így hát átmenekültünk a közeli sörözőbe, ahol hasonló célú sorstársak között szorongtunk, és mi is szorítottuk egy kicsit a fogunkat. Főleg a vécé és az italpult előtti sorban.
„Tour Of The Universe”! Akció. Pontos az idő. Az Arena kiváló találmány. A parkolási gondokat leszámítva ez egy „millió” be- és kijárattal rendelkező létesítmény. Ezért az Arena termeiben mozogva különösebb tömeget sem érzel, pedig egyszerre 20.000 ember hömpölyög befelé, veled együtt. A hivatalos „merchandise”-t a felsrófolt árak ellenére szó szerint kifosztották, még a Depeche Mode koncertjének kezdete előtt. Pedig jó pár standot felállítottak a zenekar hivatalos termékeivel a lelátókra és a parterre vezető bejárat előterében. Hihetetlen, mégis összhangban van azzal, hogy a koncert már rég elkelt
A Depeche Mode előtt a Nitzer Ebb melegítette a közönséget. A brit elektronikus-hangzású mazochisták a „tortúrájukkal” tulajdonképpen megtisztelték a látogatókat. Legendás csapat, amely az elektronikus hangzások kipróbálására és az egyszerűen programozott, táncos ritmusmintákra, a szintetikus dübörgésre épített, még a nyolcvanas évek elejétől. Nincs mit tenni. A testet az efféle emulálás és nagyrészt azonnali ismétlés, amelyen át egy idegesítő, punkos beállítottságú ének sivít, előbb-utóbb hipnotikus rángatózásba hozza, innen az EBM (electronic body music) rövidítés. És az első szám is nosztalgikusan felidézte a nagy ötletek, az ihletett kísérletezés és egy új avantgárd zenei irány úttörő korszakának éveit. A nyitány a Let Your Body Learn volt a második stúdióalbumról, a „That Total Age”-ről (1987), amelyet a Mute Records adott ki, a „testvér” Depeche Mode-nak és a Nitzer Ebb-nek is gondozója mind a mai napig. A bizarr egyszerűség, amely egykor banalitásával sokkolt, de egyszerre izgalmasan vonzott is, ma már archaikusan hangzik. Az emberek a csarnokban sem éppen túl lelkesen vészelték át a koncertest első 40 percét. A dolgot afféle szokásos protokolláris aktusként fogadták. De mindenképp kellemes élmény volt, és kifejezetten jó választás bemelegítésnek. A Bon Harris, Douglas McCarthy, Jason Payne trió három héttel ezelőtt adta ki új stúdióalbumát, az „Industrial Complex”-et, és a Payroll, Once You Say és Down On Your Knees című számokkal mutatta be. Különcök, akik egy letűnt kor bizarrul egyszerű, de ütős szintetikus sminkjét hozzák, és akiket minden tekintetben még izgalmasabb lesz élőben megélni, a ljubljanai Kino Šiške intimebb hangulatában, 2010. március 4-én!
A parter az utolsó sarkáig tele volt, ezért átköltöztem a lelátóra. Ott is alig kaptam állóhelyet, ülőhelyről nem is beszélve. Persze jóval a Depeche Mode koncertje előtt. A főzenekar érkezését végül tíz előtt negyedórával az Arena teljes elsötétítése jelezte, amelyet a tömeg eufórikus kiáltása kísért, és ezzel különleges élményt ígért. A Dave Gahan (ének), Martin Gore (ének, gitár, billentyűk, vokál), Andy Fletcher (billentyűk, vokál) trió, valamint a turné segítői, Christian Eigner (dob) és Peter Gordeno (billentyűk, vokál) a várakozásoknak megfelelően kezdett. Hang hang után szorgalmasan rakták egymásra a hangokat. A hangok sokasodása összeáll, és igazi ambientet teremt Dave-nek, hogy lustán elénekelje az In Chain sorait. Hátul egy hatalmas kijelző, amely szélességében kitöltötte a színpadot, és olyan magasságot ért el, hogy a vizualizáció valóban elérte a kívánt hatást, a konstrukciókra szerelt, a koncert alatt végig dinamikusan mozgó kiegészítő reflektorok mozgatható kombinációjával! Persze először egy leheletnyit visszafogottan, sőt félénken, aztán az első komolyabb lökést a közönségnek a Wrong adta, az új album eddig legjobban befogadott kislemeze. Az első igazi őrület viszont (teljesen logikusan) a Walking In My Shoes alatt kapja el a csarnokot, a hely forr a bulizástól, az együttműködéstől a zenekarral, amely az ilyen tömeges vibrációban mintha játszva váltana ki libabőrt. Teli torokból éneklő csarnok, főleg a parter! A kezek tengere hullámzik a lelátók alatt, valahányszor Gahan feltartja a karját, vagy elüvölti: „C’mmon!” Igazi csemege volt a fenomenális „Ultra”-sláger, az It’s No Good beiktatása. Az intenzív első részt, amely a nosztalgikus A Question Of Time-mal is megkínált, a World In My Eyes zárta, majd Fletch, Dave és Christian lelépett a színpadról. Itt most Martin Gore, a Depeche Mode ötletgazdája uralkodott, Peter Gordeno hátul a billentyűknél és a vokálban nyújtott támogatásával, aki szinte kabarérendezésben, láthatóan meghatottan a húszezer fős tömeg energiájától, elvezette a népet az „Ultra” albumra az Insight és a Home számokkal, majd az új Miles Away/The Truth Is dallal fűszerezte meg a koncert lecsendesítő hármasát. Maga a ráadás is, a hivatalos rész után, külön fűszerezetten csengett le, amikor a két pajtás megismételte ezt a kalandot, a „Black Celebration” albumról a Dressed In Black előadásával, keringőritmus-alap nélkül.
A nagy finálét a fiúk a várakozásoknak megfelelően és nagy slágerekkel hozták, amelyek önmagukban is páratlan katapultot jelentenek ahhoz, hogy az ember beleolvadjon a szilárdan erogén módon csábító ritmusokba, a szintetizátoros mintázás ütős diktátumaiba, Gore gitárhangjaiba, amelyeket a legdrágább gitárjai gyűjteményéből csalogatott elő, és a vezérmotívumokba, amelyekről a Never Let Me Down Again, az Enjoy The Silence vagy az I Feel You híres. Gore az idő nagy részét megint gitárosként töltötte. A szintetizátorai lapja mögé először csak a World In My Eyes alatt, később pedig a Policy Of Truth alatt lépett vissza.
A záró rész végképp felhevítette a közönséget, és a zsúfolt csarnok lengő karjai egyenesen mágikusan hatottak. Az intenzitás pillanatokra mágikus, hipnotikus, cerebrális volt. A Depeche Mode kiváló hangzása mellett a számok hatását a vizualizáció egészítette ki és emelte magasabbra a színpadi világítás átmeneteivel játszva, némi olajat a tűzre pedig a táncoló Dave is öntött, egy kiegészítő „híd” segítségével, amelyen párszor végigsétált a bal oldalon, egészen a parter magjáig, amelyet a „fan pit” legvadabb rajongói töltöttek meg.
A Depeche Mode a ráadásban sem tévesztette el egy milliméterrel sem a színpadi küldetését. A Stripped-et úgy nyitották meg a fiúk, hogy előbb odavetették a szintetizátor vezető kezdőmotívumát, még mielőtt beindult volna a várakozó autó motorjának zúgása és az ablaktörlők villogása, amely e kedvelt klasszikus alapvető jellemzőit adja. A Gahan énekével játszott számok többnyire a stúdióoriginálok képét idézték, a fiúk viszont különleges hanghatásokról is gondoskodtak, főleg a dalok be- és kivezető részeiben, így több mint egy óra 45 percen át tartották a hangulatot abszolút csúcson, olyanon, amilyet az Arena közege egyáltalán megteremthet. A sötét, de fülbemászó Behind the Wheel, az est záró számaként a várakozásnak megfelelően, a Personal Jesus-nak adta át a helyét, amelyben a Depeche Mode, Gore szinte torzított gitárjának köszönhetően, megengedte magának a legtöbb rockos zajt is. A számot a végén elnyújtották, és így újabb atomnyi energiát csaltak ki a közönségből, a csarnok amúgy is maximálisan felforrósodott kazánjában.
A Depeche Mode új (és régi) arcával továbbra is sajátos koncertélmény marad, amely a jegy árához képest kihozza a maximumot. A hangzás, a fényeffektek és a kiegészítő vizualizációk hatásai, az örökzöld slágerek, a remek hangulatú Dave Gahan, aki folyton, mint egy búgócsiga pörgött a színpadon, főleg amikor megragadta a mikrofonállványt, kitartanak és dacolnak az idővel, egyre egyedibb a szentimentalitásuk, a kifejezőerejük és a felismerhető karizmájuk, ennek a zenekarnak az egyedülálló zsenialitása. Aki kihagyta ezt a lehetőséget, hogy velük bulizzon a zágrábi Arenában, az tényleg nagy hibát követett el.
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
NITZER EBB: 1.Let your Body Learn 2.Shame 3.Once you say 4.Hearts and Minds 5.Lightning man 6.Hit you back 7.Payroll 8.Down On your Knees 9.Control I’m here 10.I give to you DEPECHE MODE: 1.In Chains 2.Wrong 3.Hole to Feed 4.Walking in My Shoes 5.It’s No Good 6.A Question of Time 7.Precious 8.World In My Eyes 9.Insight 10.Home 11.Miles Away/The Truth Is 12.Policy of Truth 13.In Your Room 14.I Feel You 15.Enjoy the Silence 16.Never Let Me Down Again —ráadás— 17.Dressed In Black 18.Stripped 19.Behind the Wheel 20.Personal Jesus
Képgaléria
