Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Zágráb / Arena / Horvátország
A koncert dátuma: 2013. május 23.
Látogatók száma: 15.000
Jegyár: 400,00HRK / 500,00HRK
A Depeche Mode ma azon zenekarok közé tartozik, amelyek sajátos művészi megközelítésükkel úttörő módon hatottak a populáris zeneművészet mai felfogására. A rock ‘n’ rollnak szigorúan elektronikus kifejezésű szertartássá alakítása – minden zseniálisan provokatív vonásával együtt – örökre megváltoztatta, hogyan gondolkodunk a zenéről mint művészetről. A Depeche Mode a nyolcvanas évek új korszakának hírnöke. Maga a korszak definíciója. A megtestesülése.
Tizenharmadik albumával a zsebében a Depeche Mode újabb világturnéra indult. Az áprilisi észak-amerikai kör után így az öreg kontinens következett. A „Delta Machine” albummal (a RockLine-kritikát ITT találod) a zenekar pályafutása során immár másodszor jutott el a horvát fővárosba. A fiúk először 2010 februárjában léptek fel Zágrábban, amikor a „Sounds Of The Universe” (2009) albumot mutatták be. Aki emlékszik arra az időszakra, tudja, hogy a turné egy része majdnem egy évet csúszott. Ebbe a csúszásba esett bele a zágrábi koncert is: a Depeche Mode-nak eredetileg 2009 májusában kellett volna fellépnie, de Dave Gahan énekes súlyos betegsége miatt a fellépéseket 2010 késő téli időszakára kellett halasztani.
Ezúttal a zágrábi Arena nem fogadott be 20.000 embert. A parter ugyan ismét teljesen elkelt, a lelátók pedig szépen megteltek. Pontban este kilenckor kialudtak a fények, a zenekar pedig a várakozásoknak megfelelően belekezdett zenei szertartásába, hogy bemutassa az aktuális stúdióalbum, a „Delta Machine” arcát és értékeit. Az ébredés ibolyaszínű árnyalatú fényfátylakban zajlott a nyitó Welcome To My World, majd az Angel alatt, aztán a Walking in My Shoes előadásánál rázta fel először igazán a közönséget. A Depeche Mode eredetiségének e remek művészi állomása, az elektronika és a techno elemeinek bluesszal való ötvözése után a könnyedebb Precious következett, amely feloldotta a show komor, ünnepélyes nyitányát, ugyanakkor felfedett néhány apróbb pontatlanságot is Dave Gahan első versszakában, aki „akaratlanul” kicsúszott az ideális dallamvonalból. Azok közül pedig, akik tinédzserkorukat a zenekar felemelkedésének idején, vagyis a nyolcvanas években élték – és a közönségben nem kevesen voltak ilyenek –, biztosan sokan kisebbfajta bibliai kinyilatkoztatásként élték meg, amikor kirajzolódott előttük a koncert első csúcspontja. A Black Celebration előadása.
A színpadi hiperprodukció a Depeche Mode-koncerteken természetesen külön fejezet. Valójában ez az a fontos elem, amely a zenekar színpadi játékával együtt megteremti a magával ragadó, fülledt hangulatot. Ez hipnotikusan elkábít mindenkit. A hatalmas vásznakon (a háttérben) futó filmes vetítések és a fényhatások kombinációja a Depeche Mode-show-k tökéletességig kidolgozott, átgondolt eleme, és ezúttal is hibátlanul működött.
A trió – Dave Gahan (ének), Martin Gore (ének, gitár, billentyűs hangszerek, vokál), Andy Fletcher (billentyűs hangszerek, vokál) – és a turnén velük lévő segítők, Christian Eigner (dob) és Peter Gordeno (billentyűs hangszerek, vokál) a várakozásoknak megfelelően végezték a dolgukat. Az egyetlen figura a színpadon, aki igazán sok mozgásenergiát sajtolt magából, táncos csípőmozdulatokkal és macsó exhibicionizmussal – amit a férfias, mélyebbre hangolt, jellegzetes, a lányoknál biztosan végzetes hatásra beállított hang még tovább mélyít –, a csuromvizes és (olykor) félmeztelen Dave Gahan egyedi sziluettje volt! Ultimate!
A Depeche Mode alaposan feldobta a repertoár előadását. Ez értelmesen összefoglalja a zenekar érését, amely az évek során a klasszikus Depeche Mode-slágereken is megmutatkozik. Ezek a dalok folyamatosan új előadói szintre lépnek. Az Enjoy The Silence megahit látványos leckét adott a ki- és bevezető ütős betétből. A repertoárba bekerült a ravaszul átdolgozott A Pain That I’m Used To, valamint a ráadásban (még egy) „Violator”-klasszikus, a Halo (valójában igen nagy meglepetés a setlistben). Mindkettő a Jacques Lu Cont és a Goldfrapp által átdolgozott Depeche Mode-eredetiket idézte (a „Remixes II.” album, 2011-ből). Ebben a környezetben nem maradt említés nélkül a Personal Jesus „bluesos” színezetű, lelassított bevezető része sem, valamint az akusztikus takaróba burkolt Home (a kötelező ráadásban).
A Depeche Mode az aranyozásban, azaz az aranyozott hangszerelésekben érik. A koncerthang teli van, ritmikailag a Depeche Mode maximálisan kidolgozott. A táncra késztető, tömör ritmusok hatását aprólékosan kidolgozták, a mélyebb hangok szorítása pedig a programozott samplinggel együtt fontos generátor, amely libabőrt csal a koncertjeikre. Martin Gore ezt a fellépést is arra használta, hogy megmutassa félakusztikus gitárjainak gazdag gyűjteményét. Nyilvánvalóan odavan az f-lyukas modellekért. Leginkább Gretsch Falcon modelleket fog a kezében, valamint a Bo Diddley-féle dobozos testű gitárváltozatot. A gitár a Depeche Mode-nál hangzásbeli fűszer, és kifejezetten érdekes nézni Martin Gore játékát, aki néhány egyszólamú dallamos motívum „összerakásával” egy teljes zenei kezdőre emlékeztet. De a Depeche Mode-nál a gitárhangszerelések helyzete – ahogy azt egyébként a rock ‘n’ roll világa elvárná – fejtetőre áll.
A setlist erősen megrakodott új dalokkal. A „Delta Machine” album bőséges képviselete és az a két egymást követő szám ellenére, amelyet a reguláris részben teljes egészében Martin Gore énekelt gitárral a kezében (Higher Love, When The Body Speaks), a zenekar kivételes hangulatot tartott fenn a koncert teljes két óra öt percén át. Főként a rendkívül gyújtó slágerek sorozatának köszönhetően: a „népszerűvé vált” örökzöldek, a Barrel Of A Gun, a Personal Jesus, az Enjoy The Silence, a Walking In My Shoes, a Black Celebration és az A Question of Time. Hasonló módon, mint az említettek, „felemelték” a kötelező ráadás álmodozó nyitányát, az I Feel You-t, az „őskori” slágert, a Just Can’t Get Enough-ot, és különösen az új Depeche Mode-koncertélmény kataklizmikus csúcspontját, valamint a teljes diszkográfiájuk egyik legjobb szerzeményét, a Never Let Me Down Again-t. Az utóbbi az Arena közönségének valamennyi kezét lengésre bírta. Szorozd hát meg a kb. 15.000 főt kettővel, és már van egy hozzávetőleges érzésed arról, hány „csáp” nyúlt a magasba! Ezért érte el a koncert az igazi hangulati crescendót éppen a záró részben! Ezt szavakkal nehéz leírni. Egyszerűen részese kell lenned. A zenekar mostani koncertrepertoárjának egyetlen kevésbé szerencsés választása az a döntés, hogy a reguláris részt visszafogottan zárja le. Az új Goodbye-jal. Ide kellett volna tenni egy kötelező örökzöldet, amiből egy ilyen zenekar diszkográfiájában bizonyosan nincs hiány.
A Depeche Mode továbbra is gép! Az új dalok kitűnően működnek élőben és a zenekar slágerei társaságában, még ha a „Delta Machine” sosem kerül is be a zenekar „aranykorszakának” albumai közé. A Soothe My Soul új dal koncertverziója annyira kifejezően erős, hogy a zenekar nyugodt lélekkel megtarthatja a jövőbeli koncertturnék repertoárjában is. Annak ellenére, hogy a jegyárak évről évre kíméletlenül drágulnak, a Depeche Mode-dal töltött, jó két órás látványosság minden egyes centet megér, amelyet az amúgy („a válság által mesterségesen ránk erőltetett”) megsovényodott pénztárcátokból kiszámoltok. Egyszerűen. Ez az évek, a tudás, a tapasztalat! Ez a Depeche Mode! Se több, se kevesebb!
Setlist
1. Intro
2. Welcome to My World
3. Angel
4. Walking in My Shoes
5. Precious
6. Black Celebration
7. Policy of Truth
8. Should Be Higher
9. Barrel of a Gun
10. Higher Love
11. When the Body Speaks
12. Heaven
13. Soothe My Soul
14. A Pain That I’m Used To
15. A Question of Time
16. Secret to the End
17. Enjoy the Silence
18. Personal Jesus
19. Goodbye
—ráadás—
20. Home
21. Halo
22. Just Can’t Get Enough
23. I Feel You
24. Never Let Me Down Again
Képgaléria
