Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Def Leppard
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 54:24
Értékelés: 4/5
Úgy tűnik, a várakozás végül megérte. Még a kishitűek is, akikből a Def Leppard-rajongók között 2015-ben és 2016-ban biztosan akad bőven, vissza fognak szívni minden szót ennek a lemeznek a hallatán. A „Def Leppard” ugyanis olyan album, amelynek nem is lehetne találóbb címet adni. Olyan Def Leppard-lemez, amely lényegét tekintve jobban nem is definiálhatná az együttest. Tetőtől talpig.
Miután az ember már beletörődött a sorsába, és szent düh fogta el az együttes kísérletezései miatt, a srácok a (túl)hosszú évek várakozása után végre megteszik azt az egyetlen helyes lépést. Visszatekintettek a teljes diszkográfiára. Mélyen a nyolcvanas évekbe, a pályafutás kezdete felé. Az új albummal elsősorban azokat fogják megörvendeztetni, akik a Steve Clark-os felállású időszakra esküsznek. Ez az éra az „Adrenalize” albummal zárult le, a „Def Leppard” pedig retro hangzású nosztalgiát idéz, de a legkevésbé sem a már megalkotott és elmondott dolgok lemásolására megy ki! Rögtön az elején. Ez akkor derül ki, amikor lepörög a nyitó Let’s Go, majd közvetlenül utána a Dangerous. Az első a Pour Some Sugar On Me-t idézi, a második a Photographot. Később a nyugodtabb We Belong nem egy asszociációt ébreszt a rockkorszak egyik legerősebb balladájával, a Hysteriával kapcsolatban. Közéjük ékelődik a Man Enough. Nem újdonság, hogy a Def Leppard értett a popdivatok lekövetéséhez, és a Man Enough a Queen-szám, az Another One Bites the Dust funkys beütését hordozza. Mindenesetre az egész végtelenül def leppardos csomagolásban érkezik. Itt tehát nem a múlt kereskedelmileg ütős fordulatainak másolásáról van szó, hanem a nyolcvanas évek retro hangzású pop-rock kultúrájának ügyes becsomagolásáról, újracsomagolásáról és az új időkbe való átmentéséről. A nyitó fertőző hangulatot tartja az Invincible is, amely a lemez közepén kapott helyet. Egy szóval „leppardos pop metal”, vagy egyenesen „AOR” (manapság sajnálatosan kihaló műfaj – a nyolcvanas évek kereskedelmi sikerének lenyomata).
A folytatásban aztán több keménységet, vagy ha úgy tetszik, rockos „meztelenséget” hoz a Sea Of Love. Mintha némi déli, keményebb hangzású kontúrt vittek volna bele, és hatékonyan átültették volna a saját zenei világukba. Az album a közepesen gyors, hangulatos pillanatoktól a rockosabb, felpörgetettebb és ugrándozóbb részekig hullámzik. A dallamosan rendkívül szépen megfűszerezett, nyugodtabb Energized helyét hamar átveszi a jóval zajosabb rockos zakatolás, az All Time High. Kivételesen jólesik a Battle of My Own, amely akusztikusan, organikusan lecsupaszított, közepesen gyors rockprédikáció, az együttes pedig továbbra is végig megtartja a kivételesen zenei hangvételt, még ha a nyitányt jellemző pomp-popos fertőzőt az album második felében keményebb hangzású, organikus egyenesség váltja is fel. A banda ismét ügyesen nemesítette a bombasztikus csomagolást többszólamú vokális harmóniákkal is, amitől az új album még nagyobb nosztalgiaéhséget ébreszt.
Bár a zenekartól nem szabad elvitatni a dalok magas szintű zenei formálásának remek érzékét, minden szám megvan azzal a rögtöni megragadó erővel, mégis ki kell emelni, hogy az együttes az album első felébe olyan számokat válogatott, amelyek közvetlenebbül kopogtatnak a nosztalgiázók szívén, és amelyekkel a „Def Leppard” a tömegek és a rajongók azonnali, nagy rokonszenvét igyekszik elnyerni, míg a második részben olyan dalok kerültek a lemezre, ahol a gitárfrázisok nagyobb produkciós élessége, no meg a termék „organikusan lecsupaszított” hangzása kerül előtérbe. Vagyis az album második felében kicsivel több a hangzásbeli kísérletezés, ami az együttes későbbi korszakára jellemző. Summa summarum. Mellényúlás nincs. Csak egy-két szám túl sok. Tíz is bőven elég lett volna.
Hat évvel az előd, a „Songs From the Sparkle Lounge” után, amely nem éppen az az album volt, amit a rajongók követeltek vagy vártak, a Def Leppard friss stúdiólemezével több mint meggyőzően befogta a kétkedők száját, akik szerint az együttes kifogyott az ötletekből és elillant az ereje. Rendkívül minőségi teljesítményről van szó, amely hihetetlenül hiteles betekintést nyújt az együttes diszkográfiai életművének minden szegmensébe. Def Leppard az albumcím mögött ennél keményebben nem is állhatott volna ki. A nagy rock’n’roll urak elegáns teljesítménye olyan számokkal, amelyek az aranyozott klasszikusokkal az aranyrepertoár részeként a koncerteken is kiválóan összebarátkoznak majd a felépítésük és az kifejezőerejük okán. Szóval? Def Leppard messze nem felejtette el, miben áll az igazi rock’n’roll mesterség lényege. Végre tudatára ébredtek a rajongók iránti tartozásuknak, és a hűségért meg a kínzó várakozásért bőségesen meg is jutalmazták őket.
Felállás
Joe Elliott – ének, akusztikus gitár
Phil Collen – gitár, vokál, ének a 4. számban
Vivian Campbell – gitár, vokál, ének a 4. számban
Rick Savage – basszusgitár, vokál, gitár, ének a 4. számban
Rick Allen – dob, vokál, ének a 4. számban
Produkció
Ronan McHugh & Def Leppard
Számlista
1. Let’s Go
2. Dangerous
3. Man Enough
4. We Belong
5. Invincible
6. Sea of Love
7. Energized
8. All Time High
9. Battle of My Own
10. Broke ‘N’ Brokenhearted
11. Forever Young
12. Last Dance
13. Wings of an Angel
14. Blind Faith
