Múlt pénteken Szlovénia nagy része valószínűleg mlincit, vörös káposztát és kacsát tömött magába, újborral öblítve, a brutalitásra éhesek viszont az Orto barba özönlöttek egy olyan deathcore-csomagra, amilyet nálunk talán a több évvel ezelőtti Never Say Die turnécsomagok óta nem láttunk. Nem kevesebb mint öt banda robogott be az Orto barba, és a korai kezdés ellenére sem emlékszem, hogy valaha már délután hatkor sor állt volna a bejárat előtt, ami jó látogatottságot sejtetett. És valóban, már az első fellépő előtt is egészen irigylésre méltó létszámú közönség gyűlt össze.
Elsőként tehát a fiatal brit deathcore-osok, a Viscera tagjai léptek színpadra, és már szép számú közönséget csalogattak a színpad elé, ami egy viszonylag ismeretlen bandától, amely első és eddig egyetlen albumát, az Obsidiant csupán két éve adta ki, igazán szép siker. A britek fél órában mutatták be, hogyan képzelik el a modern deathcore-t, amelyet elsősorban a rengeteg breakdown, helyenként pedig még slames elemek is alkotnak. Hangszeresen a Viscera meglehetősen frissen, a műfajhoz mérten pedig változatosan és mozgalmasan szólt, vokális fronton viszont gyengébben teljesített. Jamie Graham énekes ugyanis egyáltalán nem győzött meg sablonos, kiabálós énekével, még kevésbé erőtlen tiszta hangjával, amely nem éppen tett jót a refréneknek. De legelső előzenekarként teljesen korrekt volt.
Hasonló stílusban folytatta a deathcore-maratont a holland–szlovák Distant kvintett, amely még súlyosabban és monolitikusabban szólt, mint az előzenekar. A Distant ugyanis klasszikus deathcore-t játszik, amelyet viszont gyakran megfejel slames elemekkel, mindenekelőtt pedig rengeteg downtempo résszel, amelyek úgy lassítják le az időt, mint a „bullet time” jelenetek a Mátrixban. Az ultramasszív összképet tovább erősítette a rengeteg blastbeattel torpedózó dob, a felvételről bejátszott atmoszférikus betétek, valamint az elődökénél is „guturálisabb” és visítósabb ének.
A Distant az este első csengőbb nevének, az amerikai Oceano zenekarnak adta át a deathcore-stafétát. Őket már jó ideje nem lehetett hallani, hiszen legutóbbi albumuk megjelenése óta jó öt év telt el. Az Oceano stúdiócsendje felett ezúttal azonban könnyű volt szemet hunyni, mert kiváló színpadi produkciót mutattak, amit remek hangzás és aktív közönség is megtámogatott. Igaz, stúdióban sem teljesen halott az Oceano, hiszen az Orto barban bemutatták a friss Mass Produced kislemezt is, és egyébként is sokkal, de sokkal jobban, főleg változatosabban és profibban szóltak, mint a két előzenekar. Az amerikaiak hangzása masszív és apokaliptikus volt, akár a monolit Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjéből, amit elsősorban erős death metal-hatásokkal, súlyos breakdownokkal, groove-val, földrengésszerű dobolással és Adam Warren brutális hörgésével értek el, aki ügyesen és hatásosan konferált is. A látottak és hallottak alapján az Oceano kiváló formában van, és ha a Mass Produced új albumot vetít előre, akkor annak kétségkívül ott a helye mindenki radarján, aki ad valamit erre a műfajra.
Aztán rövid színpadátépítés után végre jött a turné nagyon várt első társheadlinere, a technikás death metal lengyel mágnásai, akik a múltbeli viszontagságok után erősebbek, mint valaha (amiben valószínűleg az is közrejátszott, hogy Vogg a Machine Headben, a műfaj egyik óriásában is játszik). A Decapitated egyébként nem idegen a mi színpadainkon, hiszen elég gyakran lép fel nálunk, de mindig jó elcsípni őket, főleg mert folyamatosan minőségileg nagyon erős albumokat adnak ki. Ez alól az aktuális Cancer Culture sem kivétel, amelyről a Decapitated a címadó dallal indított, majd a lemez nagy részét eljátszotta. Így sajnos nem maradt idő hosszabb múltidézésre, de sebaj, helyes, ha egy banda az új anyagot mutatja be, főleg ha olyan erős, mint a Cancer Culture. A Decapitated a gyengébb kezdeti hangzás ellenére gyorsan helyrerakta a hangképet, és egyenesen a technikás death metal viharába taszított minket, amellyel csak kevesen vehetik fel a versenyt, a lengyelek muzsikája ráadásul a bőséges groove-adagnak köszönhetően még gyorsabban beveszi magát a fülbe és a nyakizmokba. A Decapitated esetében egyértelmű, hogy élőben csak a legmagasabb szintű produkciót kaphatod, és ezt most is hozták, csak épp a többi tag szinte kicsit elhalványult James Stewart gyilkosan jó dobolása mellett, aki kétségkívül a banda legjobb dobosa legalább Krimh, ha nem egyenesen Vitek óta. Messze az este legkidolgozottabb dobjátéka volt, amely nem csak a végtelen blastbeatelésre épített. Mint mondtam, a bőséges új anyag miatt kevés idő jutott a régebbiekre, de a buldózerszerű Spheres of Madness persze nem maradhatott el, amelyre a terem megőrült, egy még régebbi csemegéről pedig a debütáló Winds of Creation lemezen szereplő Nine Steps gondoskodott. A Decapitated túl korán köszönt el az Iconoclasttal, amely alatt a hangszórókból Robb Flynn bájos hangocskája is felcsendült, a hangosan követelt ráadást viszont sajnos nem kaptuk meg.
A maratoni estét utolsóként a kanadai deathcore-nagyágyú Despised Icon zárta, amelyet a műfaj egyik atyjaként tartanak számon, és amelyet nálunk legutóbb a Never Say Die turné keretében láttunk, a régmúlt 2009-es évben. A Despised Icon a műfaj igazi veteránja, és (társ)alapítóhoz illően úgy is szól – proto-deathcore-osan. Az elődökhöz képest a kanadaiak helyenként kicsit kiszámíthatónak és egysíkúnak tűntek, hiszen zenéjük elsősorban breakdownokkal teli lassabb brutalitásra, nagyrészt blastbeatekre építő dobolásra, valamint Alex Erian és Steve Marois kettős vokális támadására épül. Előbbi tisztán érthető growljával meglehetősen hardcore-osan szólt, utóbbi pedig a magas sikolyokról, a brutális guturális hörgésről és a pig squeale-ekről gondoskodott. A Despised Icon jó egy óra után rutinosan és magas energiaszinttel zárta a koncertet a Purgatoryval, és a műfajt nem ismerőknek és nem kedvelőknek is – akik közé magam is tartozom – megmutatta, hogy a deathcore-ban is akad bőven érdekesség.
Fotók: Nina Grad
