David „Honeyboy” Edwards – a delta blues élő kövülete a Bluesianában (2012)
Helyszín: Bluesiana / Velden am Wörthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2009. október 5.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 43 €
Múlt hétfőn a Bluesianában járt David „Honeyboy” Edwards, a delta blues egyik utolsó élő zászlóvivője. Első ausztriai látogatásával váratlan örömet szerzett az igazi blues minden rajongójának, és egyben életre szóló alkalmat adott nekik, hogy munka közben lássanak egy élő legendát. A mai napon 94 éves „Honeyboy” igazi ritkaság a zene világában, egy egészen másik, rég elmúlt kor szelleme. Félelmetes! Henry Townsend (96) és Robert Lockwood (91) halála után nagy barátja, Pinetop Perkins mellett Edwards valószínűleg az egyetlen igazi „őslakos” képviselője a hagyományos blues-konyhának.
„Honeyboy” még két megrögzött blues-függővel érkezett a Bluesianába: a szájharmonikás nagymesterrel, Michael Frankkel és a remek gitáros Les Copelanddel. Az est első felét főként szólóban az utóbbi nyitotta meg. Copeland elismert név a blues világában. Nálunk meglehetősen ismeretlen zenész főként az Atlanti-óceán túloldalán aktív, ahol már olyan blueslegendákkal lépett fel, mint Sonny Rhodes és Jimmy Lee Robinson. Les az utóbbi években láthatóan egyre mélyebbre ás a blues gyökerei felé, és valljuk be, ehhez ma nehezen találna az ember jobb mentort David „Honeyboy” Edwardsnál. Az ásatásos szemléletű kifejezésmód ellenére – amely közismerten merevséget és rugalmatlanságot árasztja – Les az improvizáció és a slide-játék nagymesterének is bizonyult, a country blues erőteljes hatása pedig, amely egyik korai inspirációja volt, folyamatosan változatosabbá teszi színpadi megjelenését.
Les valamivel 21 óra után foglalta el a Bluesiana színpadának közepét, lustán felcsatolta a gitárt, és szájában cigarettával bátran nekivágott a többé-kevésbé ismert blues-sztenderdek válogatásának. Erőlködés nélkül, teljesen „clean” hangzással szólalt meg a „Smokin’ 44” és Watson „Make Me a Pallet On The Floor” című száma, majd következett a szédítő slide-expedíciók sorozatának első darabja, amely az „I Can’t Be Satisfied”-del és a „Little Red Rooster” huncut előadásával érte el hangulati csúcsát. Les egész idő alatt hatékonyan váltogatta a hangulati árnyalatokat, amelyek a minimalista gitárhangzásban hitelesen, hithűen bluesosan, hagyományosan szóltak, mintha a fickó 100 éves lenne. Copeland látszólag alaposan átitatódott a hagyományos blues-receptek aromáival, amelyek egykor kizárólag a Mississippi tágas mocsaraiban voltak otthon, ma pedig eredeti módon már csak egy maroknyi „Honeyboy”-kortárs szórja őket szerte a világban. Az idő persze könyörtelenül halad tovább, és itt is kihalás szélén álló fajról van szó.
Les Copeland a tartósítószer nélkül felszolgált, nyers blues bemutatásával kijelölte a további események irányát. Az „Everday People” alatt csatlakozott hozzá a színpadon Michael Frank, aki a fellépés első részének hátralévő részében nemes szájharmonikás hangtámaszt nyújtott kollégájának, a két úr pedig bemutatott néhány számot a jövő februárra beharangozott Copeland-albumról is, amelyet éppen Michael Frank kiadója jelentet majd meg.
Egy rövidebb szünet után elérkezett a régóta várt pillanat. David „Honeyboy” Edwards a blues élő legendája! Szó szerint! A 94 éves, Grammy-díjas úr a blueszene igazi gyöngyszeme, a blues egyik utolsó élő dinoszaurusza, aki már az elmúlt század 30-as éveinek elején zenélt, és egykor a legendás Robert Johnsonnal állt egy színpadon. Ráadásul a blues nagy öregje állítólag ott volt azon a végzetes estén is, amikor az ördög türelme végre elfogyott, és a mit sem sejtő Robertnek vidáman egy üveg enyhén mérgezett frissítőt nyomott a kezébe. A többi történelem!
Az est csúcspontját várva személy szerint nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a blueslegenda látogatásából leginkább sebtében összedobált blueskedvencek hideg tálalása marad meg, amelyekben valami íratlan szabály szerint főleg a blues-ikon zenei kísérete kap majd szerepet. Egyszóval „Honeyboyt” leginkább mint a hagyományos blues alig mozduló emlékművét fogjuk szemlélni. Ha azt vesszük, hogy bármelyik normális ember már egy 94 éves férfi puszta említésére is valami nem éppen csinosan megkövült testet várna, akkor David Edwards fellépése váratlan meglepetéssel szolgált. „Honeyboy” a csillagászati kora ellenére még mindig hihetetlenül élénk, sőt tele van energiával. Jó, a színpadra az öreg tényleg csak Les Copeland segítségével tudott felállni, de ahogy az est folytatása megmutatta, a sovány testben még mindig ott lobog egy javíthatatlan blues-trubadúr lángja, aki a tetteit se szégyellni, se megbánni nem tudja.
David „Honeyboy” Edwards ráadásul rendkívül éber volt, hiszen a legfinomabb füllel követte végig a történéseket és a környezet lüktetését. Minden mozdulat – legyen az Copeland kitérője az alaphangnemből vagy Frank spontán szájharmonikás válasza – végig az eminens vendég érzékelési körén belül maradt. Gitárjátéka érthető módon a lehető legalapvetőbb maradt, vagyis egyszerre meghamisítatlanul nyers pengetős nyelv, az öreg úr világos interpretációja pedig minden kiszámítható fordulatnál a hagyományos értékek és a rend szigorú tiszteletét követelte. Említésre méltó az a meglepő tény is, hogy „Honeyboy” a fellépés során végig megőrizte a kihívatlan karmester szerepét, sőt maga is kitartóan vetette bele magát egyre újabb szólókalandokba, amelyek helyenként meglehetősen diszharmonikusan szóltak ugyan, de mindig harsány tapsot arattak a közönségtől, amely egy 94 évestől természetesen nem várt ilyesmit.
„Honeyboy” szorgalmasan gyűjtögette a Bluesianában összegyűltek rokonszenvét a blues-sztenderdek ingerlő válogatásával, amelyeket pillanatnyi ihlete szerint formált át, és „diszkréten” közéjük csempészett néhány saját ötletet is. Persze nem hiányozhatott Johnson „Sweet Home Chicago”-ja és „Travelling Riverside Blues”-a, vagy mondjuk Waters „Rollin’ Stone”-ja, a blues-rajongók szíve pedig a „Going Down Slow”-nál ugrott még egyet. Ezek Edwards vékonyan sipító hangja mellett arra figyelmeztettek, milyen vastag választóvonal húzódik a klasszikus blues és az eltompult, szívtelen hanglom között, amelyet manapság egyre gyakrabban, a legkisebb tisztelet nélkül azonosítanak a blueszenével. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy „Honeyboy” Edwards társaságában élvezhettük a zene csiszolatlan arcát, amely az átlagos zenefogyasztó füle számára egyszerűen túl közvetlen és ízléstelen. Éppen nekik szól „Honeyboy” intése arról, milyen messzire nyúlnak vissza a populáris zene gyökerei.
Fotók: Robi Lipej
Setlist
1. Smokin’ 44 2. Make Me a Pallet On The Floor 3. Slide-instrumentális 4. I Can’t Be Satisfied 5. Little Red Rooster 6. Everyday People 7. Please Don’t Let The Devil 8. Blues in G 9. Little Red Wagon 10. Walkin’ My Blues Away 11. Rollin’ Stone (Catfish Blues) 12. Sweet Home Chicago 13. That’s Allright 14. Little Boy Blue 15. All Your Love 16. Meet Me Around The Corner 17. Goin’ Down Slow 18. Gamblin’ Man 19. I Feel So Good 20. Travelling Riverside Blues 21. Mother In Law 22. That’s Allright
Képgaléria











