Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1981
Értékelés: 1.5/5
Az album megjelenése előtt Hackett úr minden bizonnyal alaposan fejre esett, vagy a lemez a brazil limonádék túlzott nézése okozta poszttraumás stressz eredménye volt, kedves párja kívánságára. A „Cured” ugyanis drámai hangzásbeli fordulópontot jelentett Steve addigi pályáján: szakított a szimfonikus irányvonallal és első négy (a hívek többsége szerint egyben legjobb) albumának misztikájával, és egy időre másodrangú AOR/pop rock felé fordult, csak alkalmi hangzásbeli visszaemlékezésekkel a múltra. Ezzel a húzással alaposan elidegenítette addigi híveit, a még csak születő MTV-generáció megnyerésével pedig meglehetősen sikertelenül próbálkozott, határozottan belépett a 80-as évekbe, és magába szívta az időszak legolcsóbb hangzástechnikáit. A „Cured” készítésekor több mint nyilvánvalóan mindenáron szakítani akart a múltjával, főleg egykori zenekara szimfonikus hatásaival, és mindenáron meg akarta hódítani az amerikai zenei piacot, amely sosem értette meg a „kissé különc” brit gitárost. A legnagyobb irónia az volt, hogy Steve éppen abban az évben kezdett vonzódni a kor kereskedelmi zenei trendjeihez, amikor egykori Genesis-társai már óriási sikereket arattak a rádióbarátabb dallamokra váltással. Míg ők a slágerlisták élén jártak, Steve pop rock előadóként, teljesen megérdemelten, tökéletesen megbukott.
Hogy érvényre juttassa az új hangzásbeli irányt, és a felvételek a lehető legolcsóbbak legyenek, alapos átrendezést hajtott végre addigi kísérőzenekarában. Így az album megjelenése előtt a fuvolán és billentyűkön játszó bátyját, Johnt, valamint a billentyűs Nick Magnust kivéve az egész csapatot elbocsátotta, amely közreműködött a kiváló „Spectral Mornings” (1979) és „Defector” (1980) albumokon. Ez nagy hibának bizonyult, a végeredmény egy rendkívül gyenge lemez lett, amely megjelenésekor a korábbi hívek többségét csalódással töltötte el. Az évek múltával sem jobb a benyomás, és minden igyekezet ellenére, hogy a zenei tartalomból a lehető legtöbb pozitívumot kiemeljük, végül bele kellett törődni, hogy a „Cured” Steve egész pályájának legzsírosabb foltja.
A „Cured” émelyítő édeskésségére már a nevetséges borító is finoman utal: a misztikus erőktől meggyógyult Steve olcsó ingecskében ül egy egzotikus koktél előtt, fagyira várva, miközben bambán bámul a kamera felé, mögötte pedig szinte biztosan ott állt a bájos brazil kedvese, Kim Poor. Neki annyira tetszett a párja fényképe, hogy Steve diszkográfiájában először és utoljára megszakította a hagyományt, és elfelejtette megfesteni az album borítóját. Így viszont legalább kitermelte a progresszív rock történetének legrosszabb borítójára pályázó egyik legfőbb esélyest.
A „Cured” legnagyobb baja, hogy Steve mindenáron az összes főbb vokált el akarta énekelni. Ez nem lett volna gond, ha Steve akkoriban nem lett volna még meglehetősen átlagos énekes, különösen ami a hangja pop rock/AOR dalokhoz való alkalmasságát illeti. Ha a hangszíne mindent átható émelygős édességét félretesszük is, gyakran elég hamisan szól, amiért részben a gyenge produkció is felelős. A második gond a szánalmas ritmusalap, főleg a természetellenes, műanyag dobhang. A valódi dobok szerves hangzása helyett mesterséges ritmusalapot használtak, amely ma rendkívül avíttan szól, de természetellenesen szólt már a megjelenéskor is. A harmadik gond pedig a gyenge produkció volt, amely – ahogy említettük – éppen Steve énekrészeinek ártott a legtöbbet. A dalok hangszerelése sem volt valami ragyogó, és a legtöbb szám általános ötlethiányban szenved. Nick Magnus semmivel sem nyűgözött le a billentyűi uralkodó szintetikus hangzásával. A gitármester pedig a legtöbb számban minden várakozással ellentétben egyszerűen kifogyott az ötletekből. Magnus szintetizátorvonalai a gitárját időnként egyenesen elsöprik.
A „Cured” legtöbb számának részleteibe nincs értelme belemenni, mert legjobb esetben is rendkívül átlagos, ha nem átlag alatti darabokról van szó. Az első három szám, a „Hope I Don’t Wake”, a „Picture Postcard” és a „Can’t Let Go” könnyed pop rock dalok átlag alatti példányai émelygős énekkel, naiv szövegekkel, szánalmas műanyag ritmussal és egyszerű, de ismétlődő dallamokkal. Még Steve gitárbetétei is gyakran mesterkélten és teljesen ötlettelenül szólnak. A különben szánalmasan patetikus „Picture Postcard” legalább egy rendes szaxofonszólót tartalmaz, a „Can’t let Go” viszont teljes unalom, és legjobb esetben is egy korabeli másodrangú romantikus sorozat zenei aláfestésének volna jó. Az album minden száma azért mégsem volt teljesen a kukába való. Steve-nek sikerült felidéznie valamit a régi szimfonikus ragyogásból a szolid hangszeres „The Air Conditioned Nightmare” című számban, amelyben felvonultatott pár jellegzetes klasszicizáló gitárbetétet és szólót. A szintetizátorok is jól illeszkedtek itt Steve drámai gitárbetétei alá. Mindenekelőtt pedig a dráma és a kissé sötét hangulat nyűgöz le, amellyel Steve korábbi lemezein is elvarázsolt.
Következik a „Funny Feeling”, egy újabb nyafogó AOR-összetákolmány műanyag ritmussal, könnyes énekkel és ízléstelen, avítt szintetizátorvonalakkal, amely legjobb esetben is The Alan Parsons Project másodrangú dalának hangzik. Annál szebb az „A Cradle Of Swan”, egy akusztikus gitáros hangszeres szám Steve felismerhető klasszicizáló vonalaival, amelyeket ezen az albumon végig hiányoltunk. A helyzet tovább javul a kiváló „Overnight Sleeper”-rel, amely könnyedén a lemez legjobb száma, és újra felidézi valamennyit Steve addigi munkáinak varázsából. Ha nem lenne benne a szánalmas, műanyag ritmusalap és Steve hamis éneke, akár Steve pályájának egyik legjobb alkotásai közé is sorolhatnánk. A drámai barokk gitárbetétek végig magas színvonalúak, a billentyűk pedig sikeresen építik a feszült hangulatot. A záró „Turn Back Time” viszont újabb rendkívül átlagos és könnyes ballada, amely semmiképp sem javít az albumról kialakult végső benyomáson, és leginkább egy unalmas film utáni altatódalként működik.
A „Cured” kétségtelenül Steve egész pályájának legrosszabb lemeze (ehhez a negatív hírnévhez csak a szintén rendkívül gyenge „Till We Have Faces”, 1984 közelít), amelynek hallgatásakor megfordul a gyomra a progresszív rock-sznoboknak éppúgy, mint a minőségi melodikus rock rajongóinak, akik egyébként a lemez megjelenésekor a célközönséget jelentették. Steve ezzel egy teljesen félresikerült és lélektelen kísérletet hozott létre átlag alatti produkcióval, szánalmas ritmusalappal, rendkívül átlagos énekkel és a mindenáron való kereskedelmi vonzerő rendkívül idegesítő auráját árasztva. Mindössze három világosabb pillanat van rajta, amelyek a legjobb munkáihoz képest nem különösebben említésre méltók, ez pedig jóval kevés ahhoz, hogy megmentse az összbenyomást, és megóvja az albumot a negatív színezetű kritikától. A „Cured” az idő próbája után is félresikerült kísérlet marad a hirtelen jött, gyors kereskedelmi tetszésre törekvés jegyében, és sötét folt Steve alkotói életművén, amellyel a gitármester legelkötelezettebb hívein kívül senkinek sem kell túlzottan foglalkoznia. A pop előadóvá való hirtelen átalakulása szerencsére rövid életű volt, így a mester hírnevében nem tett nagyobb kárt.
Felállás
Steve Hackett – gitár, basszusgitár, billentyűk, ének
Nick Magnus – billentyűk, dobgép
John Hackett – fuvola az „Overnight Sleeper”-ben, basszuspedál a „The air-Conditioned Nightmare”-ben, billentyűk
VENDÉGZENÉSZ:
John Acock – szaxofon a „Picture Postcard”-ban
Produkció
John Acock, Steve Hackett és Nick Magnus
Számlista
1. Hope I don’t Wake (3:46)
2. Picture Postcard (3:54)
3. Can’t let Go (5:39)
4. The Air-Conditioned Nightmare (4:42)
5. Funny Feeling (4:02)
6. A Craddle of Swans(2:47)
7. Overnight Sleeper (4:30)
8. Turn back Time (4:19)
Az album hossza: 33:39
