Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Human League, The
Kiadó: Wall of Sound
Megjelenés: 2011
Hossz: 46:55
Értékelés: 2.2/5
Tíz évvel a The Human League utolsó lemeze, a Secrets után a nyolcvanas évek new wave szintipopjának ikonjai visszatérnek a színpadra. Ahogy sheffieldi unokatestvéreik, az OMD és a Heaven 17 is újra életjeleket ad magáról, Oakey is úgy döntött a társaságával, hogy ideje egy közös ébresztőnek, és a The Human League új dokumentumának kiadására több mint megérett az idő.
Az új album, ahogy azt már a borító banális képe is sugallja, nagyon egyszerűnek, bizarrul minimalistának hat. Várható volt. Vagy mégsem? A régi The Human League-katalógus rajongóinak több mint kapóra jön, egyébként viszont, szívre a kezet, a zenekar gazdag pályáján – akikről Bowie egykor azt mondta, hogy a „jövő hangja” – ez a bevált „Being Boiled”-formula felolvasztott receptjének tökéletes átirata. Vagyis toporgás egy helyben és a hitelesség alááshatása, amelyért a The Human League-nek a klubzenekarrá válás megállíthatatlan trendje mellett az elmúlt két évtizedben minden eszközzel küzdenie kellett, hogy megtartsa – ahol eleve csodálkozni lehet, hogy a csapat egyáltalán még működik.
Az album úgy hat, mintha huszonöt év után vették volna elő a fagyasztóból. A középpontban Philip Oakey, Susan Sulley és Joanne Catherall jellegzetes, reprezentatív háromhangú kombinációja áll, a táncosan „fogazott” ritmusok kíséretében, mindezt pedig a régi vágású szintetizátorok takarója és ezek hangi manipulációja veszi körül. A bizarr minimalizmus hangsúlyával, amellyel a new wave megjelenésekor olyan hatékonyan gyújtott, és a nyolcvanas években olyan magabiztosan uralta a slágerlisták éllovasát.
Az ördög abban rejlik, hogy Oakey már jó ideje a trendi produkciókban bízik, ami nem feltétlenül szerencsés választás a The Human League-nek. Ezúttal a hangzás kidolgozását az obskúrus pszichedelikus trip hop duóra, az I Monsterre bízta, amely a három hangról lehántotta a szerves, természetes hangburkot, és a végső keverésben teljesen szintetikusan „elidegenítette” őket. Ilyesmit az Oakey–Sulley–Catherall trió minőségi, az új korszakban is mindenben hiteles vokális tolmácsolása, amelyet 2011. november 12-én a The Human League zágrábi fellépésén is lehetett ellenőrizni, biztosan nem érdemel. A jóindulatú fikció azonban sok kísérlet felé tereli az elmét, amelyről később kiderül, hogy a valóságban egyáltalán nem működik. A vokálokat érintetlenül kellett volna hagyni a hangzás kialakításakor, mert hiányzik belőlük az a bevált karizma, amely bűnös gyönyörre csábít – márpedig ezt a The Human League egykor könnyedén elérte.
Egyetlen dal van itt, amely valóban felkelti az érdeklődést. Ez éppen a nyitó Never Let You Go, a versszak–előrefrázis–refrén vonalon rendkívül kacéran felépített kombinációval, a refréndallam édesen csábító melosával, helyesen fokozott hangulattal, ahol mindhárom hang elhelyezése az előadásban optimalizált. Ez mindenképp igaz a szintetizátorok régimódi elektronikus függönyére is, amelyet ügyesen illesztettek a dal vázába.
Később az album másodpercről másodpercre süllyedni kezd, miközben egy már számtalanszor eladott formulát próbál eladni (eladták akkor, amikor az még gyújtott). Az egyszótagú mondatok ismételgetése, többnyire éjszakai groteszkséggel a Night People, a Sky, az Into The Night… dalokban, semmi érdekeset, még hallatlant vagy frissen kihívót nem hordoz.
Egy olyan zenekar hosszú életéhez, mint a The Human League, az ember több merészséget és művészi igényességet várna, a zenei kísérletezés szilárd és hiteles platformjával, amely előre, a fejlődés útján löki a csapatot. Sikeres dacolást az új időkkel. Elsősorban arra célzok, hogy a zenekar továbbra is ügyesen kerüli azokat a fűszereket, amelyekkel kifejezésmódját az új időkben fel lehetne nemesíteni, igencsak izgalmas módon. Zavar a gitár krónikus hiánya, zavar a kihasználatlan üresség a vokál és a ritmusalap kontrasztjában, amelyet még egy kiegészítő basszusgitár-dallammal sem tudnak betömni, nemhogy a nagyobb „szerves lángolású” mintavett hanghurkok lédús hangzásával megfejelni. Valójában ez egy idő és tér nélkül elveszett album, amely elvesztette a kapcsolatot a jelennel és az értelemmel, a The Human League pedig, mint egy teljesen megőszült dinoszaurusz, elvesztette minden alkalmazkodóképességét az új időkhöz, és ezzel rengeteg hitelességet.
Felállás
Philip Oakey – ének
Susan Sulley – ének
Joanne Catherall – ének
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Rob Barton – elektronikus dobok
Nic Burke – gitár, basszusgitár, billentyűk
Neil Sutton – billentyűk
Produkció
Dean Honer & Jarrod Gosling
Számlista
1. Never Let Me Go
2. Night People
3. Sky
4. Into the Night
5. Egomaniac
6. Single Minded
7. Electric Shock
8. Get Together
9. Privilege
10. Breaking the Chains
11. When the Stars Start to Shine
