Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Estrella
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2012
Játékidő: 57:52
Értékelés: 3.5/5
Az Estrella, a skót hard rockerek 2012-ben hozták világra első stúdióalbumukat „Come Out To Play” címmel. A skóciai Thursóban 2004-ben alakult banda egy évnyi működés után Aberdeenbe költözött. A zenekar neve onnan ered, hogy a fiúk spanyol felirattal nézték a „Rock Star” című filmet, és különösebb filozofálgatás nélkül hamar rájöttek, hogy a „star” szó spanyolul „estrella”, ami nekik nyilván nagyon otthonosan csengett.
Az Estrella az első lemez megjelenése után egész érdekes turnékat hhajtott végre. Az egyiket a brit metal-reménységekkel, a Furyonnal, a másikat Robin Beckkel, 2013-ban pedig a House Of Lordsszal. Ez azt jelenti, hogy a debütálással elég port vertek fel, hiszen nemcsak a szélesebb közönség figyelt fel rájuk, hanem neves előadók, A&R-munkatársak és bookerek is. A válasz a stúdiódebüt meggyőző tartalmában rejlik!
Annak ellenére, hogy debütálásról van szó, a tartalomból érezni, hogy az Estrella tagjai már régen nem zöldfülűek. Olyan zenészek, akik már összeszedtek némi tapasztalatot az úton. Az első lemez hosszabb folyamat eredménye. Több nyolcvanas és még a hetvenes évekbeli hard rock zenekar hatását is egyesíti. A banda ugyanis pillanatokra hihetetlenül hatékonyan ötvözi a nyers rock ‘n’ roll energiát, sőt a blues zene retorikai értékeit a melodikus rock és az AOR fogásaival. Ez tulajdonképpen az különlegességük. A nyers rockos energiával keresztezett dallamos fülbemászóság tárt kapukat nyit a közönség felé.
A kvartettet egyszerre három testvér alkotja! Paul, Luke és Nathan Gunn! A negyedik tag Leo J. McPherson dobos, akivel 2010-ben megszilárdult a felállás, és a fiúk végre nekifogtak az első stúdióalbum felvételének. Felfigyelt rájuk a legendás billentyűs és hangmérnök-producer, John T. Sinclair is. A férfi a nyolcvanas években játszott többek között az Uriah Heepben és Ozzy Osbourne-nál. Az albumon érezni a mentori fogásait. Sinclair igen fontos szerepet játszott a lemez létrejöttében. Jellegzetes megoldásait könnyű észrevenni és hallani. Néhány kiváló hangszerelési megoldást talált, amelyekkel a fiúk ötletei új hozzáadott értéket kaptak, és jellemükben is megerősödtek.
Az Estrella néhány kiváló riffet talált, amelyek az album egyes dalain kiemelkednek. Jó néhány számot rendkívüli dinamikus áramlás jellemez, amely a fülbemászó dallamos énekmotívumok és az elsődleges rockos élesség kiegyensúlyozott összeolvasztásából fakad. Ezt már az album nyitánya is igazolja a Chance Of A Lifetime, a Come Out To Play és a Party sorrendjével. Hedonista nyitó rock ‘n’ roll indulókról van szó, amelyekhez Sinclair a billentyűs hangszereléssel bizonyos párhuzamokat csempész a hetvenes évek The Whójával (a Chance Of A Lifetime és a Come Out To Play dalokban). A nyitó három szám adrenalinlökete után az album egy igen érdekes dala következik, a Mona Lisa Smile. A teljes minimalizmus megoldásain alapul, amelyek egésszé állva átkozottul jól működnek. A háttér nagy részét billentyűk töltik ki (vonószenekar-hatással), amelynek kontrasztos egyensúlyban határozott támaszt nyújt az erősen kiemelt, megcsavart pergődob, miközben a gitár mindössze néhány hanggal színezi a ritmust. Ravasz, mégis teljes vérű hatás. Hatékony hangulatváltás követi az kifinomult versszakból a dühös refrénbe, ahol a gitárfutam hangerősen ébred fel. A dal egyre inkább a csibészes csipkelődésből merít, amellyel a fiúk a lányok ugratásához nyúlnak. Tavaszi ébredésnek szánt szám, amikor mindenféle virágok nyílnak ki készségesen. Ilyenek és olyanok. A képzelet nem ismer határt. A másik dal, amely több kifinomultságot kíván, a Last Mohican. Csakhogy ez drámai szám, amire már a címe is utal. Itt is hasonló hangszerelési trükkök jelennek meg a kontrasztok színezésében, mint a Mona Lisa Smile-ban, és ismét megmutatkozik Paul hangjának értéke: kifejező tud lenni akkor is, amikor a sorokat csupán a hangja természetes színével énekli (rekedtes élesség nélkül). Épp e két „lágyabb” dal az album sajátos csúcspontja, Paul átélése miatt is.
Nem kerülhető meg a Shout (I Wanna Hear) és közvetlenül utána az I’d Give It All sem. Sinclair mindkettőbe szintetizátorjátékos trükköket szőtt, amelyekbe a nyolcvanas évek hangzásjegyeit csomagolta! Így a refrének főként az Uriah Heep „Abominog” és/vagy „Head First” albumainak hangszerelési jellegzetességeit idézik. Ezt az érzést a szintetizátorfüggönyök mellett a refrének tökéletes vokális harmóniái is mélyítik. Bombasztikus!
A Do It Til’ We Drop újabb kirándulás a nyolcvanas évek produkciói felé. Visszhangban erősen elmélyített, ágyúszerűen dörgő pergődob, fölötte nyers gitárriff. A szám a lehető legdurvább csibészség! A Rocker Lily a Def Leppard egykori dalait idézi. A blueszal megterhelt What You See a Teslával való asszociációk miatt izgat! Elöl „unplugged” kivitelben, később „elektromosban”. A gúnyos riff mellett az ilyen asszociáció egyik „bűnöse” Paul is, igen átható hangjával a versszakban. Az akusztikus Don’t Forget Me felesleges húzás, jó, hogy az album végére került. Legfeljebb egy olyan albumra illene, amelyet teljes egészében „izštekani”, vagyis kihúzott dugós változatban játszottak volna le.
Az album hangzásában van egy hiba. A legtöbb számon a pergődob túl vékonyan szól, kivéve a már említett három dalt, amelyeken szándékosan fel van tekerve. A jövőben világosabban ki kell emelni a mély hangokat, és ezen a részen is ki kell tölteni a hangképet. A másik apróbb gond Paul éneke, amely a legmagasabb fekvésekben nem annyira meggyőző. Ez már a címadó dalnál gyorsan lelepleződik. A legmagasabb regisztereket nehezebben viszi, ezért a jövőben figyelmet kell fordítania a dallamvonalak hozzáigazítására, hogy azok meggyőzően szólaljanak meg az egész produkcióban. Egyébként pedig, ahogy mondtuk: Paul erénye a természetes énekszín használata, amit a későbbi albumok rockosan megvadult daljaiban is jól kamatoztathat.
A banda egyébként kiválóan játszik. A hangszeresek közül mindenképp kiemelkedik Luke Gunn. Néhány igazán karakteres gitárriffel szolgált, valamint ötletesen megformált gitárszólókkal és átvezető díszítésekkel. Nem fogy ki a dinamitból, és megoldásaival kiválóan tölti ki a dalok rendelkezésre álló terét. Sehol sem „túladagol”! A hangok elosztása a szólókban tehát tömör, és a dalok dinamikáját, dallamosságát és kompaktságát szolgálja.
Az album határozott színházi drámát hordoz, egy csipetnyi szigetországi cinizmussal és fekete humorral fűszerezve. A szigetországi hard rock iskola tipikus képviselője! Debütalbumnak a „Come Out To Play” nagyon-nagyon szolid teljesítmény. Néhány pont ötletességében, hangszerelésében kiemelkedő, és ezek annyira magukra vonják a figyelmet, hogy egyértelmű: rendkívül tehetséges zenekar áll előttünk, amely a jövőben még sokkal-sokkal több határozott, rockosan éles dalt tud letenni az asztalra, amelyeket a zenekar finom zeneiségérzéke tesz különlegessé. Az Estrella ugyan hordoz némi hangzásbeli rokonságot a nyolcvanas évek zenekaraival, de az új időkben elég egyedien szól ahhoz, hogy olyan bandának nevezhessük, amely elkötelezetten épít önálló zenei karakterre. A „Come Out To Play” tehát kiváló fejlődési lehetőségeket mutat, ugyanakkor van még benne tartalék is. Főként a következő albumon kell több figyelmet fordítani a hangkép „sűrítésére”, az albumon pedig legalább három olyan szám is van, amelyet a zenekar tartogathatott volna a tarsolyában, hogy idővel még példásabban beérjenek.
Felállás
Paul Gunn – ének, vokál
Luke Gunn – gitár, vokál
Nathan T. Gunn – basszusgitár, vokál
Leo J. McPherson – dob
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZ:
John T. Sinclair – billentyűk
Produkció
John T. Sinclair
Számlista
1. Chance of a Lifetime
2. Come Out to Play
3. Party
4. Mona Lisa Smile
5. Shout (I Wanna Hear You)
6. Do It Til’ We Drop
7. One Love
8. Rocker Lily
9. She’s Got It
10. Last Mohican
11. Whatever It Is
12. What You See
13. I’d Give It All
14. Don’t Forget Me
