Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Delphic
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2013. 01. 28.
Játékidő: 43:22
Értékelés: 2.5/5
A Delphic egy manchesteri brit formáció, amely 2010-ben, az „Acolyte” című debütalbummal irigylésre méltó sikerrel hívta fel magára a figyelmet. A lemezen sikeresen ötvözte a táncritmusokat az alternatív rockkal. Mondhatni, divatirányzat. Bár a banda sokszor érezhetően az 1980-as évek mélyén a New Order által kijelölt zenei irányba hajolt, az „Acolyte” friss és ambiciózus hatást keltett, négy kimásolt kislemezével pedig odáig juttatta az együttest, hogy a zeneipari cégek képviselői felkérték őket a 2012-es londoni nyári olimpiára készült válogatásalbumon való közreműködésre. Ezen a kiadványon a Delphic Good Life című száma olyan előadók dalai mellett kapott helyet, mint Elton John, Pnau, Muse, The Chemical Brothers és Dizzie Rascal.
A fent említett The Chemical Brothers és New Order, de akár az Orbital is, biztosan inspirálta a Delphicet a múltban. És még most is inspirálja (Dont’t Let The Dreamers Take You Away). Az új album mégis elmozdulást hoz a debütalbum kijelölt útjától. A Delphic ki akarja alakítani a saját, felismerhető zenei karakterét. Így a „Collections” az elődjéhez képest jóval színesebb hangszerelésekkel kísérletezik, és ezért különböző zenei világokba is kirándul.
A „Collections” hangulata álmodozó, lebegő, hipnotikus akar lenni, ezt szolgálják a refrénhurkok ismétlései is. Az ambiciózus hozzáállás és a banda azon vágya ellenére, hogy eltávolodjon a debütalbum kiszámíthatóbb nyelvezetétől, és megmutassa tehetségét egy önálló zenei mesterség megteremtésében, a „Collections” nem gyújt úgy a himnikusság terén, ahogy az első lemez tette. Ehhez az elemhez még leginkább a nyitódal, az Of the Young áll közel (ennek versszaka gyanúsan Peter Gabriel Blood Of Eden című számának refrénjére hajaz), amely megkapja azt a stadionba illő, dallamos, modern retorikát, ami az alternatív pop-rock divathóbortok sajátja. Ehhez egy tenyérnyivel közelebb kerül a The Sun Also Rises, amely némi poszt-punk kozmetikát visel, az 1980-as évekkel és a The Vines, a The Horrors vagy a Yeah Yeah Yeahs revival-jével rokon poénokkal…
Mindenesetre elmondhatjuk, hogy az együttes új albuma a próbálkozások lemeze. A banda keresi magát. Keresi a saját nyomvonalát. Ezekben a kísérletekben nem mindig a legsikeresebb. Az Exotic (sajnos ez a záródal) kifejezetten vérszegény, igazi energiaáramlás nélkül, a hip-hop betét pedig sehogy sem működik benne úgy, ahogy az ember szeretné. Rejtélyes a hangzásában egyébként sűrű Freedom Found is, amelynek refrénjében nincs semmi igazi szárnyalás. Az az érzésem viszont, hogy a Delphic sokkal sikeresebb, ha lágyabb hangszíneket kell egybeolvasztania. Azokat tehát, amelyek gazdagon foglalkoznak az elektronikával. Az album egyik legérdekesebb története így az álmodozó Atlas, amely sikeresen építi be a ritmikus dubstep-hurkot, megerősítve a dobok amúgy organikus munkáját, azokon pedig a vezetődallamok sikeres dallamossága lebeg, az elektronikus hangtájak puha kollázsainak csomagolásába öltöztetve.
A Baiya, az album eddig egyetlen kimásolt kislemeze, sikeres párhuzamot von az újabb Muse-zal, hasonló megjegyzés illeti az album vége felé elhelyezett másik számot is. Memeo. Részben a vokális megközelítés miatt. Az album a Dont’t Let The Dreamers Take You Away után – ez részben a New Order örökségére támaszkodik, de sajnos nem gyújt, mert nem sikerül ragadozó refrénné nőnie – a záró Exotic felé elvizesedik. Sajnos.
Vegyes érzéseket keltő album, amely kétélűen is hathat. A harmadik lemez majd megmutatja, hogy a Delphic sikeresen átvészelte-e az átmeneti szakaszt a saját zenei identitás keresésében, vagy ebben teljesen leég. A „Collections” ambiciózusabb munka, mint az elődje, az „Acolyte”, ugyanakkor azzal a kényes felismeréssel is szolgál, hogy a hangszerelés terén még maradtak kiaknázatlan kifejezésbeli tartalékok. Reméljük, a stúdiós utód ki is használja majd őket. A „Collections” szolid munka, vannak igazán jó pillanatai (Of the Young, Baiya, Atlas, Memeo), ugyanakkor olyan pontjai is, amelyek a refrénekben jobban kidolgozhatók lettek volna.
Felállás
Richard Boardman – ének, billentyűk, programozás
Matt Cocksedge – gitár, vokál
James Cook – basszusgitár, ének
Dan Hadley – dob, vokál az 1. számban
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Pete Judge – dob az 1., 6., 9. számban
Elizabeth Purnell & Savio Pacini – harsona az 1,9. számban
Vicki Reynolds & Alice Kingham – kürt az 1,9. számban
Robbie Handley – basszusgitár a 2,8. számban
Stuart Coleman – basszusgitár a 9. számban
Rebecca Lovell – vokál a 2., 5., 8., 9., 10. számban
Sarah Boardman – vokálminta a 2. számban
Greg B (2morrows Victory) – „rap” betét a 10. számban
Alyusha Chagrin – „beatboxing” a 10. számban
Producerek
Tim Goldsworthy, Bruno Ellingham & Ben H. Allen
Számlista
1. Of the Young (3:53)
2. Baiya (4:22)
3. Changes (4:29)
4. Freedom Found (4:20)
5. Atlas (6:10)
6. Tears Before Bedtime (2:50)
7. The Sun Also Rises (3:37)
8. Memeo (3:38)
9. Don’t Let the Dreamers Take You Away (5:05)
10. Exotic (4:33)
