Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rush
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 184:44
Értékelés: 4/5
A kanadai progresszívrock-ikonok, a Rush annak ellenére, hogy legszebb alkotói korszakuk valamikor a nyolcvanas évek végén lezárult, egyáltalán nem hagyják magukat „megfogni a kecskeszarvánál”, és az utóbbi időben szinte minden évben előrukkolnak valamilyen új kiadvánnyal, amely rendszerint lázba hozza a hűséges rajongókat. Ilyen mindenképp a kiváló stúdióalbum, a „Clockwork Angels” (2012) is, amely derekasan megrengette azok illúzióit, akik meg voltak győződve róla, hogy a Rush vén fejjel már képtelen az említett „aranykor” szintjén remekművet alkotni. A „Clockwork Angels”, a nyolcvanas évek vége óta legjobb teljesítményük, több szinten is kiemelkedő sikernek bizonyult, a Rush pedig úgy döntött, hogy az új albumot hosszú turnéval népszerűsíti, amelyen vonószenekar is kíséri őket. Ezzel a háttérrel a néhány régi klasszikus mellett a teljes „Clockwork Angels”-t is eljátszották; az eredmény a „Clockwork Angels Tour” dupla CD és dupla DVD, amelyen a texasi Dallasben készült felvétel hallható és látható.
A „Clockwork Angels Tour” tehát dupla koncertalbum, az azonos című turné logikus terméke, a legendás, szétválaszthatatlan trió előadásában, amelyet csaknem négy évtized után is az énekes/basszusgitáros/olykor billentyűs Geddy Lee, az Alex Lifeson gitáros és Neil Peart dobos alkot. Úgy tűnik, mintha évről évre még jobb barátok lennének, ráadásul manapság a kevés prog-öregek egyike, akik a kiváló hangszeres tudás mellett kiváló humorérzéküket is megőrizték, ami a koncertfelvétel DVD-változatán persze sokkal jobban érződik.
A rockbanda és a zenekar párosítását már számtalanszor végrehajtották a múltban, a Rush azonban először vágott bele ilyen szimfonikus vállalkozásba, ezért különösen érdekes hallgatni, hogyan szólnak egyes régi, külön kiválasztott kedvencek zenekari hangszereléssel, és milyen lesz az összes „Clockwork Angels”-szerzemény új, elmélyülten szimfonikus ruhája. Az első lemez, amelyen a trió a zenekar érkezése előtt számos régi kedvencével szórakoztatja a közönséget, többnyire a nyolcvanas évekből, már a számválasztás tekintetében is igazi csemege a régi hívek számára. A „Subdivisions” egyenesen álomszerű nyitány, bár hamarosan kiderül a teljes koncertfelvétel legnagyobb hibája is: Geddy hangja. Az idő vasfoga – hosszú, sikeres dacolás ellenére – elég alaposan megviselte, ezért bizonyos énekdallamokat egyszerűen nem tud már a régi szinten elénekelni; ez legszembetűnőbben a „Big Money”-nál hallatszik, ahol szinte már önmaga paródiájává válik, és amikor megremeg a hangja, alig lehet érteni.
Ez egyben az egyetlen komolyabb kifogás a felvétellel szemben, hiszen a Rush a másik oldalon továbbra is fantasztikus hangszeres muzsikus, és öregkorára a koncerthangzását legfeljebb még tovább nemesítette, úgyhogy a zenekar rajongói gond nélkül élvezhetik azokat a számokat, amelyeket a trió évek óta nem játszott élőben, például a „Force Ten”-t, a „Grand Designs”-t, a „The Body Electric”-et, a „Territories”-t és a „The Analog Kid”-et. Jó hallani, hogy a Rush (újra) nagyra tartja a „Signals” (1982) és a „Power Windows” (1985) albumot, amelyeket a prog-puristák gyakran lenéznek, és emiatt is túl gyakran elkerülik a figyelmet. A humorérzék rögtön megmutatkozik, amikor Geddy bejelenti, hogy ezen az estén hatmillió számot fognak játszani – ez persze nem valósul meg, de a felvétel elég hosszú ahhoz, hogy a legnagyobb Rush-fanatikust is kielégítse.
Az egyik legszebb meglepetés a „Bravado” klasszikus előadása a szintén kissé mellőzött „Roll The Bones” (1991) albumról, amely a „Dreamline” mellett – ugyancsak ugyanerről a stúdióalbumról – ezen az estén az egyetlen képviselője volt a „nehéz” kilencvenes éveknek. A „Where’s My Thing/Here It Is!” Peart szólószáma, amelyben minden idők egyik legjobb dobosa megmutatja, miért kellene minden ambiciózus fiatal dobosnak legalább egyszer közelről megnéznie a fellépését. Az első lemez a „Far Cry” kiváló előadásával zárul, amely az előző album, a „Snakes & Arrows” (2007) kislemeze és reprezentatív dala – az album a „Clockwork Angels” megjelenése után az igazat megvallva már szinte feledésbe merült néhány rajongónál, pedig rendkívül minőségi teljesítmény volt. Geddy és két haverja azzal köszön el, hogy rövid szünetet kell tartaniuk, mert kétezer évesek, ami persze rövidebb szünetet jelentett a koncert első és második része között.
A második lemez tartalmazza az egész fellépés csúcspontját, hiszen a teljes „Clockwork Angels” albumot hallhatjuk élőben a zenekarral közösen. Geddy hangproblémái a nyitó „Caravan”-nál újra hallhatók, különösen azokban a pillanatokban, amikor magasabb dallamokat próbál elérni, és párszor szinte „elfogy” a hangja, de ez szerencsére még mindig nem olyan kritikus, hogy elrontaná a „Clockwork Angels”-számok briliáns zenekari változatainak élvezetét. Basszusjátéka végig fantasztikus, miközben Alex Lifeson összetett gitárpasszázsaival „porolja a gatyát”, Peart pedig döbbenetes dinamikával és pontossággal dolgozza meg a dobfelszerelését.
A koncert egyik legjobb pillanata a fantasztikus „The Wreckers” előadása, amelyben az egész Rush-történet egyik legjobb refrénje hallható, amikor Geddynek valahogy sikerül a kívánt szintre hoznia a kopó hangját. A „Headlong Flight” Peart lélegzetelállító dobimprovizációját tartalmazza, az epikus „The Garden” pedig az összes „Clockwork Angels”-szám közül vonósokkal szól a legmeggyőzőbben, ami nem meglepő, hiszen az eredeti változat is kifejezetten szimfonikus megjelenésű volt.
A zenekar a trióval marad a fellépés harmadik részében is, amely a harmadik lemezzel, illetve a „Roll The Bones” egyik számával, a „Dreamline”-nal nyílik, amelyet mindig öröm hallani a Rush koncertrepertoárjában. Futólag a „Red Sector A” klasszikus előadásával a „Grace Under Pressure” (1983) albumra is visszaemlékeznek, a Rush-megszállottak pedig biztosan becsapva éreznék magukat, ha kedvenceik ezen az estén nem játszanának el legalább két remekművet a „Moving Pictures” (1981) albumról, az „YYZ”-t és a „Tom Sawyer”-t, valamint legalább egy örökzöldet a „Permanent Waves” (1980) albumról, a „Spirit Of Radio”-t. A Rush a progresszívrock-tisztelők örömére a nagy finálét a ráadásban a híres epikus szvit, a „2112” eljátszásával tartja, amely egyben az egyetlen képviselője a hetvenes éveknek. Geddy hangproblémái itt, azokban a pillanatokban, amikor fel kell emelnie a hangját, még szembetűnőbbek, de nem annyira zavaróak, hogy tönkretennék az egyik legkedveltebb klasszikusuk jó változatát.
A harmadik lemezen még néhány bónuszfinomság is található, például a „Limelight” szórakoztató változata, amelyet a Rush hangpróba közben játszott el, nem is beszélve a szinte elfelejtett „Power Windows”-csemegékről, a „Middletown Dreams”-ről és a „Manhattan Project”-ről, amelyeket különleges figyelemmel játszanak. Nagy pozitív meglepetés a „The Pass” előadása is a szintén gyakran elkerült „Presto” (1989) albumról.
Közel négy óra gondos, átélt előadás a Rush eddigi pályafutásának néhány legjobb pillanatából, köztük a teljes „Clockwork Angels” vonósokkal megspékelt feldolgozásával – ennek alaposan ki kell elégítenie a kanadai progrock-bajnokok minden tisztelőjét. A legtöbben meg fogják tudni bocsátani Geddynek a hangproblémáit, amelyekkel azért mielőbb kezdeni kell valamit, hogy a múlt örökzöldjeit továbbra is valamennyire tisztességes szinten tudja énekelni. A „Clockwork Angels Tour” egyben ideális jutalom mindazoknak a rajongóknak, akik elmentek a Rush koncertjére az azonos című turné alatt, amely (ismét) a pályafutásuk egyik legemlékezetesebb turnéja volt.
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Alex Lifeson – gitár, vokál
Neil Peart – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
David Campbell – karmester
Mario De Leon – hegedű
Joel Derouin – hegedű
Jonathan Dinklage – hegedű
Gerry Hilera – hegedű
Audrey Solomon – hegedű
Adele Stein – cselló
Jacob Szekely – cselló
Hiroko Taguchi – hegedű
Entcho Todorov – hegedű
Produkció
Allan Weinrib
Számlista
CD1:
1. Subdivisions
2. The Big Money
3. Force Ten
4. Grand Designs
5. The Body Electric
6. Territories
7. The Analog Kid
8. Bravado
9. Where s My Thing?/Here It Is! (drum solo)
10. Far Cry
CD2:
1.Caravan
2. Clockwork Angels
3.The Anarchist
4. Carnies
5. The Wreckers
6. Headlong Flight/Drumbastica (drum solo)
7. Peke s Repose (guitar solo)
8. Halo Effect
9. Seven Cities of Gold
10. Wish Them Well
11. The Garden
CD3:
1.Dreamline
2.The Percussor (I) Binary Love Theme (II) Steambanger’s Ball (drum solo)
3. Red Sector A
4. YYZ
5. The Spirit of Radio
6. Tom Sawyer
7. 2112
8. Limelight (soundcheck recording)
9. Middletown Dreams
10. The Pass
11. Manhattan Project
