Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ponty, Jean-Luc
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 39:40
Értékelés: 4/5
Jean-Luc Ponty, minden idők legfontosabb – ha nem a legjobb – jazzhegedűse, aki rendkívül gazdag pályafutása során olyan zenei óriásokkal dolgozott együtt, mint Frank Zappa, Elton John, John McLaughlin, a Mahavishnu Orchestra, Chick Corea, Al Di Meola, Stanley Clarke és a Return To Forever – hogy csak a legismertebb neveket említsük –, az 1980-as évek elejére már hosszú utat „tett meg” önálló előadóként, addig ugyanis számos albumot jelentetett meg, amelyek meg is érdemelten kaptak különféle elismerő jelzőket. A francia virtuóz a briliáns hegedűjáték mellett a zongorát, különböző billentyűs hangszereket és a klarinétot is uralta, pályája nagy részében a jazz fusionre esküdött, és még akkor sem hagyta magát megzavarni, amikor ez a műfaj kezdett veszíteni a népszerűségéből: tovább játszotta azt, amit a legjobban szeretett.
Az 1980-ban megjelent »Civilized Evil« című albumon a rutinos hegedűmester folytatta az előző lemezeken bevált sikeres szerzői és hangszerelési formulát, azzal a változtatással, hogy a hangzáskollázsba aktívabban beemelte az 1980-as évek szintetizátor-technológiáját, amelyről Chris Rhyne billentyűs gondoskodott. A „Civilized Evil” volt az első közös munka Ponty és az amerikai basszusgitáros, Randy Jackson között. Az utóbbi később keresett vendégzenész lett, pályafutása során olyan különböző előadókkal dolgozott együtt, mint a Journey, a Boston, a Blue Ӧyster Cult, Billy Cobham, Roger Waters, Bruce Springsteen, Michael Bolton, Aldo Nova, Bob Dylan, Jon Bon Jovi, Stevie Nicks, Mariah Carey, Paula Abdul és Aretha Franklin – hogy csak néhányat említsünk. Jacksont éppen a Ponty 1980-as évek eleji albumain való játék és az angol new wave együttessel, a Taxxival való együttműködés röpítette a legkeresettebb vendég-basszusgitárosok csúcsára.
Jean-Luc-nek az volt a szokása, hogy minden szólóalbumán közreműködött valamilyen gitárvirtuóz. A „Civilized Evil” esetében ez nem volt más, mint az amerikai gitárhős, Daryl Stuermer, aki leginkább a progrock-titán Genesisszel és Phil Collinsszal való hosszú éveken át tartó együttműködéséről ismert. Stuermer egyébként mindössze két szólót játszott fel az albumra, a „Happy Robots” és a „Good Guys, Bad Guys” című számokban. A többi dalban a jóval kevésbé ismert Joaquin Lievano villogott a gitáron. Ponty amerikai zenészekkel kialakított csapatát a sajnos már elhunyt dobos, Mark Craney egészítette ki, akire a Jethro Tull progrocklegenda rajongói az „A” (1980) albumon hallható dobjátéka miatt emlékeznek.
A „Civilized Evil” – akárcsak Ponty életművének nagy része – hangszeres jellegű, bár a dalcímek társadalomkritikai felhangra utalnak, amely az emberi civilizáció végzetes tevékenységét és az (akkori) modern technológia ellenőrizetlen terjedését bírálja. Ez persze semmit sem változtat a dalok szerkezetén és hangulatán. Szimfonikus zongora- és szintetizátor-hangszerelésből bőven akad, vagyis a „Civilized Evil” kompozícióinak többsége kitapintható szimfonikus progrockos beütést is hordoz.
A „Demagomania” sötét szintetizátormotívummal és kifinomult basszusvonalakkal nyit, amelyeket Ponty szenvedélyes hegedűfutamai kötnek össze. Jean-Luc itt sok improvizációs szabadságot enged Rhyne-nek, aki alaposan kiereszti a gőzt a Korg szintetizátorán. A közbeékelt hangeffektek manapság kissé olcsón hatnak. Ponty hegedűszólója viszont tiszta győzelem, és egyike hangszeres és szerzői zsenije számos bemutatójának. A hegedűn, a basszuson és a szintetizátoron játszott kiterjedt variációk ellenére ezt a dalt – akárcsak az album többi darabját – az egyes hangszerelések dallamos jellege jellemzi.
Az „In Case We Survive” című számban az elektromos gitár is nagyobb hangsúlyt kap, bár produkciós és mennyiségi szempontból teljesen Ponty hegedűjének árnyékában marad. A viharos felvezetés után nyugodt improvizációs szakasz következik, amelyben Jean-Luc és társai lassan éteri hangulatot bontakoztatnak ki. Bár Ponty folyamatosan csúcszenészekkel van körülvéve, minden másodpercben egyértelmű, ki a főszereplő virtuóz, ezért minden kompozícióban központi szerepet foglal el, különösen, amikor belekezd egyéni hegedűimprovizációiba. A „Forms Of Life” finom zongorahangszereléssel indul, amely lassan gyengéd dallamot formál, miközben a szintetizátor-textúrák enyhe futurisztikus beütést visznek a romantikus-barokkos hangulatba, amelyért leginkább Jean-Luc hegedűje felelős.
A „Peace Crusaders”, amelyben Craney néhány rendkívül változatos dobáradatot zúdít ránk, míg Jackson dinamikus, megvastagított basszusvonalakkal nyűgöz le, ritmikailag jóval temperamentumosabb alkotás. Lievano is alaposan kiereszti a gőzt az elektromos gitáron, és bebizonyítja, miért választotta be őt Ponty az album felvételén dolgozó csapatba. A hegedűmaestro nem hagyja magát lekörözni Rhyne kihívó szintetizátor-variációitól, és ismét fenomenális szólókitöréssel rukkol elő, amely igazi fülbemászó csemege. A „Happy Robots” némileg „hagyományosabb” jazz fusion alkotás, számos ravasz ritmikai kanyarral és szerteágazó szintetizátor-térrel, miközben a hegedűmester bravúros futamaival élénk és kissé nosztalgikus hangulatot teremt.
A „Shape Up Your Mind”, amelyben a maestro és bandatársai ismét elkápráztatnak a magas szintű technikai felkészültség és a hangulati kifinomultság ötvözésével, rendkívül dallamos központi hangszerelést tartalmaz, amelyet akár valamelyik tévésorozat vagy műsor főcímzenéjeként is lehetne használni. A „Good Guys, Bad Guys” élénk harmóniákat kínál a hegedű és az elektromos gitár között, miközben a szimfonikus díszítések mellett az egészet minimalista basszusvonalak és változatos cintányércsapások támogatják. Az „Once a Blue Planet” elegáns, neoklasszicista zongora- és hegedűvariációkkal indul, amelyekből fokozatosan melankolikus, szinte figyelmeztető hangulat bontakozik ki, és mély, kontemplatív lezárást ad az albumnak.
Annak ellenére, hogy a rokon műfajoknak az 1980-as évek elején kereskedelmi szempontból már nem sok jót jósoltak, Jean-Luc nem rágta magát emiatt túlzottan. A „Civilized Evil” így is egy újabb nagyszerű jazz fusion teljesítmény lett, amely a számos szintetizátor-variáció révén „fél lábbal” a szimfonikus progresszív rockban állt. Az elit zenésztársak szűk köréhez tartozott, akiket Frank Zappa rendkívül nagyra becsült, és az akkori szintetizátor-technológia bevonásával minimálisan modernizálta jellegzetes hangzását, ez pedig az album egyetlen igazi hibája, hiszen az ilyen szintetikus textúrák többsége kissé hidegen cseng Ponty egyébként hagyományosan meleg hangulatvilágában.
Felállás
Jean-Luc Ponty – hegedű, billentyűk, kísérővokál, basszusszintetizátor
Randy Jackson – basszusgitár
Joaquin Lievano – gitár
Daryl Stuermer – gitárszóló az 5. és a 7. számon
Mark Craney – dob
Chris Rhyne – billentyűk
Produkció
Jean-Luc Ponty
Számlista
1. Demagomania (6:25)
2. In Case We Survive (4:06)
3. Forms of Life (4:48)
4. Peace Crusaders (5:38)
5. Happy Robots (4:14)
6. Shape Up Your Mind (5:15)
7. Good Guys, Bad Guys (4:41)
8. Once a Blue Planet (4:02)
