Előadó: Univers Zero
Kiadó: Cuneiform
Megjelenés: 1981
Értékelés: 4.7/5
Két évvel a Heresie után az Univers Zero visszatért a zenei színtérre. Roger Trigaux már nem volt köztük, ő ekkoriban alapította meg a Present nevű formációt (ahol Denis is besegített neki a dobok mögött). Trigaux elektromosabb zenét akart csinálni, Denis viszont még nem végzett azzal a stílussal, amit kamara-avantgárdnak nevezhetnénk. Trigaux távozása után Denis még inkább átvette a kezdeményezést, az album nagy részét ő hozta létre. A legtöbbet az új tag, a billentyűs Andy Kirk segített neki, aki szépen beilleszkedett a zenekarba.
A lemez stílusa kissé más, mint az előző kettőé. Andy Kirk szerzeményei konvencionálisabbak, mint Trigaux-é, de még így is eléggé igényesek. Denis is változtatott valamicsak a zeneszerzési módszerén ennél az albumnál. Kevesebb a nyomasztó hangulat, és nincsenek már olyan bonyolult szerkezetek, hogy szinte azt mondhatnád, nincs is szerkezet. Denis és Kirk egyaránt a dallamosabb megközelítés felé fordult, és sikerült is megtalálniuk a megfelelő arányt. Pont elég a lassabb, komor rész, ahogy a gyorsabb, szinte énekelhető szakaszokból is pont elég jut. De azt azért nem hiszem, hogy bármelyik dallamukat fütyülni fogod.
Az album a Dense-szel indul. Rögtön feltűnik a változás: a Dense szökellősebb és pozitívabb, mint amihez szoktunk, még a harmónium is barátságosan szól. A szerkezet is hétköznapibb. Az első pár perc igen energikus, aztán jön egy lassabb rész, és ezzel a hangulat is kicsit megváltozik. Az egész ismét inkább a Heresie-re és az 1313-ra emlékeztet. A lassú részben egy új szerzemény is feltűnik – a mellotron, ami csak tovább mélyíti a sötét hangulatot. Ebben a nyugodtabb részben is épp elég az érdekes dolog ahhoz, hogy ne ájulj el az unalomtól, hiszen gyakran minden hangszer más dallamot játszik, és ez még jobban megmutatja a zenekar színvonalát.
Ezután egy látszólag egyszerű szám következik, csak néhány dallammal. De ha elmélyedsz benne, észreveszed, mennyire kidolgozottak ezek a dallamok, és mennyi variáció van bennük (a fúgákhoz hasonlóan). Úgy tűnik, a zenészek gyakran váltanak más ütemre, ezért a dalt meglehetősen nehéz követni, pedig elég lassan halad.
A következő szám bolondosabb és már-már szórakoztató. Ez az első és egyetlen az albumon, amelyről azt mondhatnánk, hogy szinte teljesen pozitív hangulatú. A dallamok egyébként elég tipikusak az Univers Zerótól, sok disszonanciával, de kevesebb moll akkorddal. Hasonló a Parade az ezt követő albumról – az Uzedről.
A Combat az album első kompozíciója, amelyet nem Denis írt. Ez a megtiszteltetés az új tagnak, Andy Kirknek jutott. A Dense mellett a Combat a kedvenc számom a lemezen. Mindent tud, amit csak kívánhat az ember: a zongorával, dobbal, basszussal és hegedűvel játszott, szinte szimfonikus nyitánytól (az ő szintjükhöz képest majdnem túl „normális” rész) a sötét középső részig, ahol a hatalmas mellotron uralkodik, és rendkívül fojtogató légkört teremt, ami a zenekar korábbi albumait idézi. A végén pedig drámai és vad zárlat következik, amelyben a nyitótéma egy variációja szólal meg. A szám szokatlanul gördülékeny, mert egyik rész sem túl hosszú vagy elnyújtott. Valószínűleg ezzel jutottak a legközelebb a tipikus szimfonikus rockhoz (egyes részek a Gryphont idézik).
Ezután egy csoportos improvizáció jön, amelyet állítólag H.P. Lovecraft műve ihletett. De figyelmeztetés: ez nem hasonlít a jazz- vagy rockimprovizációkra, inkább az ambientre épít, mint ahogy a King Crimson is időnként tette az első két albumán (The Devil’s Triangle). Sötét ugyan, de nem túl megrázó vagy érdekes, viszont látszik belőle, hány különböző műfajra hatott Robert Fripp a kísérletezők bandájával.
A La Tête du Corbeau Guy Segers munkája. A Tête a zenekar korábbi arcát (Heresie) idézi. A tempó elég lassú, a háttérben pedig szomorúság, melankólia és téboly érződik.
Végül pedig ismét az Univers Zero, újabb kiadásban. Megint minden egy kicsit dallamosabb. A hangulat ugyan megint inkább az előző két lemezre hasonlít, de a szám ritmikailag összességében mozgalmasabb és dinamikusabb. Ezen a számon csak Denis, Kirk és Segers játszik. Denis egyebek mellett a harmóniumhoz és a hegedűhöz is nyúl, Segers pedig a klarinéthoz.
Igazi öröm hallgatni egy olyan zenekart, amelynek ennyire szokatlan a felállása és a hozzáállása a rockzenéhez. Ez már a harmadik albumuk, és mindegyik másképp szól. Ez igaz a későbbi alkotásaikra is. Ezen az albumon után Denis feloszlatta a zenekart, és új tagokat hozott be. Azt hittem, emiatt a következő lemez gyengébb lesz, de épp fordítva történt. A következő album, az Uzed számomra a csúcspontjuk, a stílusa pedig megint más, mint a Ceux du Dehorsé. Ebben a tekintetben az Univers Zero hasonlít a King Crimsonra.
Felállás
Michel Berckmans: fagott, oboa, angolkürt
Daniel Denis: dob, ütőhangszerek, harmónium (7)
Patrick Hanappier: brácsa, hegedű
Andy Kirk: harmónium, orgona, zongora, mellotron
Guy Segers: basszusgitár, klarinét (7)
Vendégek:
Jean Debefve: nyenyere (2, 5)
Jean-Luc Aime: hegedű (3)
Ilona Chale: ének (4)
Thierry Zaboitzeff: cselló (6)
Produkció
Univers Zero
Számlista
1. Dense 12:26
2. La Corne du Bois des Pendus 8:42
3. Bonjour Chez Vous 3:52
4. Combat 12:53
5. La Musique d’Erich Zann 3:29
6. La Tête du Corbeau 3:11
7. Triomphe des Mouches 5:36
