Szerző: Primož Novak
Előadó: Machine Head
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 74:26
Értékelés: 3/5
A kaliforniai metálosok, a Machine Head a kezdetek óta vitatott zenekar. Talán nem olyan ismert név, mint a „Négy Nagy”, mégis minden albumát óriási várakozás előzi meg. És minden lemezzel szereznek új rajongókat, de veszítenek is néhányat, mert a banda szívesen vált stílust. Pályafutása során sok műfajt érintett, sosem ment el a végletekig, de bizonyos stílusok keverésével egyedi és felismerhető zenekarrá vált.
A mostani Catharsist is, akárcsak a korábbi lemezeket, hasonló szóbeszéd övezte, ami a Machine Headnél bevett gyakorlat. A zenekarok általában azt írják, hogy az új album a legjobb, a Machine Headnél viszont mindig jár hozzá egy egész regény a frontember, Robb Flynn tollából. Ezúttal még azt is bejelentette, hogy az album nem a legütősebb és legerősebb MH-kiadvány lesz. Szóval változás! Flynn hangsúlyozta, hogy az album dallamosabb színezetű lesz, lesznek rajta The Burning Red-stílusú dalok is, de az utóbbi lemezek produkciójával. A Machine Head tehát visszatér a nu metalhoz, ami valahogy nem sok jót ígér.
Az album 15 dalt kínál, összesen nagyjából 75 percben, ami a Machine Head többi lemezének átlagos hosszához képest bőven soknak számít. Ez pedig szinte hívja a töltelékeket, bár ha a zenekar szorgalmasan dolgozott az elmúlt három évben, akár egy-két meglepetés is várhat ránk.
A Catharsis viszonylag szilárdan és ütősen indul a Volatile-lel. Nem egy epikus, földbe döngölő nyitány, de az ütősségével és a tempójával rendesen megnyitja a zenekar e hosszú alkotását. A baj az, hogy a Volatile valahogy ismerősen cseng. Az eleje a Chimaira Cleansation című dalára emlékeztet, később pedig felbukkan egy rész, ami a Slipknot Surfacingját idézi. A Machine Head már az elején kissé eredetietlennek hat, újat kitalálni itt már egész művészet. Ráadásul társadalomkritikus szöveg is jár hozzá, nagyjából az Ektomorf szintjén. Jön a címadó dal, amin a metálközösség az interneten alaposan felhúzta magát. A szám álmodozó, dallamos, a refrén szép, az ütősségből kevés jutott, de egészében működik a dolog. Másfelől érződik az eltérés, bár a Bullet For My Valentine-féle zenekarok iránti rokonszenv elég szembetűnő. Semmi különösebben új, a metalcore-t az MH már 2003-ban meghódította. A Beyond The Pale volt az első megjelent dal, az internetes riffrendőrség rögtön kiszúrta, hogy a fő riffet a zenekar a Strapping Young Lad „Love?” című számából kölcsönözte. Ha a fő vádat félretesszük, a dal elég tipikus a zenekartól: groove-os ütősség és Phil Demmel rendes szólója. A California Bleeding viszont szépen elakad. Szökellő nu metalos hozzáállásával azokra az MTV-slágeres nu metal számokra emlékeztet, mint a From This Day és az American High. A California Bleedinggel úgy tűnik, mintha ez a két dal végre megkapta volna a lezárását és az értelmes trilógiát. A Triple Beammel az album potenciálja még mindig szivárog. Van benne nosztalgiaérzet, mert a kilencvenes évek rap metaljára emlékeztet, Biohazard és társai stílusában. A dolog mindenképp emészthető lenne, ha Flynn nem hangsúlyozná túlságosan a dühét tinis szövegekkel, mert hangszeresen elég hallgatható. A közhelyesség a Kaleidoscope-pal folytatódik, ami eleinte ígéretes, lendületes, de a szöveggel és a refrénnel elveszti a lehetőségét. A patetikusság csúcsát végül a Bastards éri el, ami stílusában a Dropkick Murphys-féle kelta punkra emlékeztet. Meglehetősen sokkoló dolog, ami gyakorlatilag az összes rajongót megrázta.
Valószínűleg a „Bastards” pontján sok hallgató már feladta az albumot, de megjelenik a remény. A Machine Head túl sok kitérőt tett, kipróbált valami újat is, ami meglehetősen ellentétes a korábbi lemezekkel. A reményt tehát a Hope Begets Hope hozza, amely elég erős zenét kínál a Through the Ashes of Empires stílusában, hasonló a helyzet a Screaming at the Sun című számmal, ami viszont csak átlagos. Az MH korábban megmutatta, hogy balladás színezetet is tud adni a daloknak, most a Behind the Mask a példa rá, ami teljesen akusztikus és ennek megfelelően émelyítő. Több mint nyilvánvaló, hogy a Machine Head a rövidebb dalokkal és a balladával ezúttal tényleg a nagyobb közönséget célozta meg. Jelenleg úgy tűnik, ez a lépés nem fizetődött ki.
A Behind the Mask után a zene határozottan megfordul. A Machine Head meglep a Heavy Lies The Crownnal, ami az album leghosszabb száma, de ahogy a Machine Headnél ismert, a zenekar képes érdekes hosszú dalt írni, amely lassan fokozódik, amíg egy ponton fel nem robban. Így a hallgató megkapja az album legagresszívebb zenéjét, ami addig végig hiányzott. Az MH még nem mondta ki az utolsó szót, amit a következő három dal is megerősít. Itt különösen kiemelkedik a Grind You Down, amely igazi felhergelt zenét kínál erős breakdownnal. Az album utolsó harmada mindenképp olyasmi, ami javít az általános rossz benyomáson.
A Catharsist a Machine Head az Eulogyval zárja, amely a sötétségével hátrébb tolja az ütősséget, hogy a hangulat kerüljön előtérbe. Összehasonlításként: a The Burning Red záródalára emlékeztet. A lezárás rendes, de nem éri el a korábbi albumok epikus befejezéseit.
A Catharsisnak elég sok baja van. Egyszerűen túl hosszú, ami töltelékekben csapódik le, és abból túl sok van. Néhány számot simán ki lehetett volna hagyni, és a „b-side” szekcióba tenni, bónuszdalként kínálva. A másik gond, hogy az MH ezúttal nem igazán tudta, mit akar mondani. Nem érezni vezérfonalat, végig hullámvölgyek és csúcsok váltják egymást. A daloknak vannak jó részei, de egészében nem győznek meg. Az viszont logikus, hogy a zenekar valami mást akart csinálni, ezért ennyivel több a dallam és a vokális harmónia. A másság még nem jelenti automatikusan, hogy rossz, inkább az zavaró, hogy az egész elveszettnek hat. A jellegzetes MH-hang azért még mindig jelen van, amit a zenekar az elmúlt 15 évben tart. Hangszeresen nincs mit kifogásolni. A ritmusszekció még mindig magabiztos, a gitárok bőven kínálnak erős riffeket, a „visítások” (pinch harmonics) sem maradnak el, a szólók szépen illeszkednek a dalokba, amiért a tehetséges gitáros, Phil Demmel felel. Ami viszont nem győz meg, az a szöveg és az ének. Robb Flynn, aki tavaly töltötte be az 50. életévét, már nem rendelkezik igazi erővel, sok refrén erőltetettnek hat. A szövegeknél pedig több mint nyilvánvaló, hogy rá is hatni kezdtek a közösségi hálók és az azokkal járó negatívság, ezért Flynn gyakran sértett kamaszként viselkedik. Itt csak abban reménykedhetünk, hogy (megint) csak egy időszakról van szó.
A hullámvölgyekkel és csúcsokkal teli Catharsisszal a Machine Head nagyot kockáztatott. A zenekar ugyanis nem ismételte meg az előző albumot, kipróbált valami újat és mást is, ami sokaknak nem vonzó. A Catharsis tekinthető hibának, de merész kísérletnek is. Az idő majd megmutatja, kifizetődött-e ez a lépés.
Felállás
Robb Flynn – ének, gitár, produkció
Phil Demmel – gitár
Jared MacEachern – basszusgitár, ének
Dave McClain – dob
Produkció
Zack Ohren
Számlista
- Volatile
- Catharsis
- Beyond The Pale
- California Bleeding
- Triple Beam
- Kaleidoscope
- Bastards
- Hope Begets Hope
- Screaming At The Sun
- Behind A Mask
- Heavy Lies The Crown
- Psychotic
- Grind You Down
- Razorblade Smile
- Eulogy
