Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Caravan
Kiadó: Verve Forecast
Megjelenés: 1968
Értékelés: 4/5
A Canterbury az átlagos angolszász fejében elsősorban az anglikán egyház legfőbb vezetőjének székhelyeként él, bárki töltse is be éppen ezt a jámbor nyája által oly nagyra tartott tisztséget. Kétlem, hogy sokan tudnák közülük, hogy a város neve egyben a progresszív rock egyik irányzatát is jelöli. Ez az elnevezés idővel rátapadt minden progresszív rockzenekarra, amely onnan indult. A kenti városból kinőtt, legendás bandák közül, vagyis az úgynevezett canterburyi szcénából szerintem egyik sem volt olyan eredeti és érdekes, mint a Caravan. A gyökereik a 60-as évek közepéig és a Wilde Flowersig nyúlnak vissza. Ennek a zenekarnak a széthullása után alakult meg a canterburyi progresszív rock legfontosabb neveinek többsége: a Caravan, a Soft Machine és a Gong. Miután Kevin Ayers énekes-gitáros, Robert Wyatt énekes-dobos, Hugh Hopper basszusgitáros és Brian Hopper gitáros-szaxofonos távozott, hogy megalapítsa a Soft Machine-t, a Wilde Flowers megmaradt tagjai, Pye Hatings énekes-gitáros, Richard Coughlan dobos, Richard Sinclair énekes-basszusgitáros és David Sinclair billentyűs megalapították a Caravant, és már az elején elkezdték kialakítani a saját, összetéveszthetetlen stílusukat. A Caravan a tősgyökeresen brit lelkületű progresszív rockbanda megtestesítője volt: végig jellemezte őket a tipikus angol fekete humor, tele szexuális célzásokkal, ami mindig is a védjegyük volt, kifelé viszont folyamatosan rendezett úriemberek benyomását keltették, akiknek idegenek voltak a rockerbandák többségére jellemző kilengések.
Az azonos című debütálásukat lírailag és szerzeményileg okos felépítésű pszichedelikus rocknak nevezném, jellegzetes, dallamos vokális harmóniákkal, szimfonikus orgonabetétekkel és szarkasztikus szövegekkel. Ahogy a korabeli brit pszichedelikus rockzenekarok többségére, úgy erre az albumra is érezhetően rányomta a bélyegét a Beatles hatása. A kísérletezősebb darabok mellett a Caravan fülbe mászó pszichedelikus popszámokra is képes volt. Mindazonáltal kissé túl szarkasztikusak és túl kísérletezők voltak ahhoz, hogy zenéjükkel szélesebb tömegeket hódítsanak meg. A debütáláson megjelent anyag nagy részét addigra már élőben is játszották.
A „Place Of My Own”, amely nemcsak az első dalük, hanem az első kislemezük is volt, Pye jellegzetesen kedves és törékeny hangját, valamint David orgonájának rendkívül gazdag hangzását hozza, ami nagyobb szimfonikus ívet és ezoterikus hangulatot kölcsönöz neki. A legendás billentyűs hozzájárulását tekintve szerintem egyébként is az album központi zenésze, a következő lemezeken már távolról sem volt ennyire domináns. Bár ez volt az első szám, amelyet Pye írt, a szöveg és a hangulat már előrevetíti a későbbi szarkasztikus, fekete humorú megközelítésüket. A „Ride” álmodozó pszichedelikus dallamot kínál, amelyet a gitár és az orgona nagyon jó összjátéka hoz létre. Az éneket visszhangos kísérődallamok gazdagítják. A „Policeman” című dalon, amelyre egyértelműen a Beatles pszichedelikus hatása nyomta rá a bélyegét, David unokatestvére, Richard énekel és gitározik, miközben Pye a basszusgitárt és a vokált veszi át tőle. Richard éneke és szerzői tehetsége később sokat fejlődött, hiszen itt a hangja a későbbi évekhez képest még meglehetősen karcosan szól. A „Love Song with Flute” kiváló, dallamos pszichedelikus rock csemege egy csipetnyi folkkal; különleges vendégként Pye testvére, Jimmy Hatings fuvolázik rajta, és egy álmodozó szólót is bele告 sző a számba. David billentyűs futamai ismét remekek, miközben a fő- és a kísérővokál nagyon szép, álmodozó, misztikus hangulatot teremt. Szerintem ez az album két legjobb darabjának egyike. A meglehetősen sötét „Cecil Rons” című dalban, amelyben Syd Barrett szelleme érezhető, a szokatlan, borúsabb oldalukat is megmutatják szándékosan disszonáns vokálokkal és energikus, pszichedelikus orgonakitörésekkel, amelyek hátborzongató hangulatot teremtenek. Még az egyébként törékeny és szelíd Pye hangja is szokatlanul nyersen, szinte felismerhetetlenül szól ezúttal paranoid sikolyaival. A „Magic Man” szép, misztikus pszichedelikus ballada mesteri orgonatextúrákkal és Pye álmodozó, felismerhető hangjával. A refrén vokális harmóniái ezúttal is rendkívül sikerültek. A „Grandma’s Lawn”, Richard két szerzeménye közül a második az albumon, ismét az ő énekét és gitárját hozza, miközben Pye a basszusgitáron váltja. Szerintem ez az album leggyengébb darabja, bár ismét nagyon jó az orgonák összjátéka, a lezárás pedig dallamos vokális harmóniákkal jól sikerült. Zárásként következik az epikus „Where But For Caravan Would I?”, amelynek megszületésében a Wilde Flowers egykori cimborája, Brian Hopper is közreműködött. Ez a mestermű, amely szerintem még a legjobb számaik közé is tartozik, az első kísérletük volt egy hosszabb és összetettebb kompozícióra, és a legközelebb jutottak ahhoz, ami addigra a következő évek progresszív rockjához közelítette őket. Pye a számot egy olyan vázra építette, amelyet Brian Hooper még a Wilde Flowers idején írt. Az első szakasz álmodozó hangulatú, ezoterikus akusztikusgitár- és billentyűfutamokkal, valamint szelíd énekkel. A refrén után energikus hangulatváltás jön, ahol David orgonája veszi át a kezdeményezést. Ezután rövidebb akusztikusgitár-dallam következik, amely helyet ad Richard énekének; ez az album legjobb vokális teljesítménye tőle. Pye csatlakozik hozzá a refrénben, és ahogy a két hang többszólamúvá olvad, az álomszerű hangélményt teremt. A zárlatban még néhány kiszámíthatatlan, jazzes ritmusváltás következik, majd az album egy újabb energikus billentyűs futammal ér véget.
Az album újrakiadása egy bónuszszámot is tartalmaz, mégpedig a „Hello Hello” kislemezverzióját, amely már inkább a későbbi stílusukat idézi, és több jazzes ritmikai elemet hoz. Mivel akkoriban a felvételek mono és sztereó változata gyakran egészen másképp szólt, úgy döntöttek, hogy erre az újrakiadásra az album mono és sztereó verzióját is teljes egészében felteszik. Hogy a kettő közül melyik a jobb, az ízlés kérdése, mert egyes számok mono változatban szólnak jobban, mások sztereóban.
A „Caravan” bár hangzásában és hangulatában meglehetősen tipikus képviselője a korának, vagyis a 60-as évek pszichedelikus rockszcénájának, mégis meglehetősen imponáló debütálás, és egyik alapköve a brit pszichedelikus/progresszív rocknak, a többi korszakalkotó album mellett, mint például a „The Piper At The Gates Of Dawn” (Pink Floyd), a „The Thoughts Of Emerlist Davejack” (The Nice), a „Days Of Future Passed” (The Moody Blues), a „Procol Harum” (Procol Harum), a „Music In a Doll’s House” (Family) vagy a „Mr. Fantasy” (Traffic), amelyeket a progresszív rock gyökereinek egyetlen rajongója és kutatója sem hagyhat ki. Az utóbbiaknak ez az album szinte kötelező, hiszen az egyik legjobb mutatója annak, hogyan fejlődött a pszichedelikus rock progresszív rockká. A Caravan hangzása a következő években természetesen több mint észrevehetően fejlődött, és idővel a pszichedelikus hangzástól a jazzesebb és szimfonikusabb hatások felé fordult. Bár soha nem érték el azt a kereskedelmi sikert, amelyet sokan megjósoltak nekik a pályájuk elején, a Caravan a debütálás után még egy csomó művészileg magas színvonalú albumot készített, amelyekkel fontos fejlődési irányokat jelöltek ki a progresszív rockon belül, és a viszonylag homályos canterburyi szcéna legnépszerűbb és legnagyobb tartamú zenekarává váltak.
Felállás
Pye Hastings – ének, gitár, basszusgitár
David Sinclair – billentyűs hangszerek, vokál
Richard Sinclair – ének, basszusgitár, akusztikus gitár
Richard Coughlan – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Jimmy Hastings – fuvola (3)
Producer
Tony Cox
Számlista
1. Place Of My Own (4:01)
2. Ride (3:42)
3. Policeman (2:44)
4. Love Song With Flute (4:10)
5. Cecil Rons (4:07)
6. Magic Man (4:03)
7. Grandma’s lawn (3:25)
8. Where But For Caravan Would I? (9:01)
Az album hossza: 35:13
